Nyílt vízen, egyedül

Írta: Szilvási Csaba

12085201_10206103208672227_1448414942_o.jpgNéhány éve az Adrián töltöttem pár napot a családommal. Egy Fazsana nevű kis strandon voltunk éppen, pár kilométerre az Isztriai félsziget csücskén lévő Pulától, amelynek egyik fürdőhelyén két évvel korábban kempingeztem a barátommal. Nosztalgiázásként egyedül akartam eljutni a város gyönyörű sziklás strandjára, ahol korábban felejthetetlen órákat töltöttünk.

Úgy döntöttem, hogy gumimatraccal megyek. Az indulást megelőző napon a part közvetlen közelében evezve – hogy „bemérjem a terepet” – két és fél óra alatt eljutottam a táv körülbelül feléig, a két strandot összekötő, majdnem tökéletes egyenlő szárú derékszöget képező partszakasz csúcsáig. Közben úszkáltam is, és egy régi, már használaton kívüli hajókikötő magas betonjáról fejeseket ugráltam.

Kiszámoltam, hogy ha másnap reggel nyolc órakor elindulok, öt óra elég lesz az oda- és visszaútra, és, még ha a célállomáson két-három órát el is töltök, akkor is kényelmesen visszaérek a kora délutáni órákban. Egy kicsit „rá is számoltam”, így öt órára ígérkeztem a hazatéréssel enyéimnek.

Másnap a tervezett időben elindultam. Csak egy pár szandált vittem magammal, hogy a tengeri sünök tüskéi ne menjenek a talpamba, amíg a vízre helyezéshez begyalogolok a járművemmel, illetve ha majd kikötök a célállomáson.

„Járt utat járatlanra ne cserélj!” – mondja a megfontolt bölcs. Nem hallgattam rá. Úgy okoskodtam, hogy – mivel az átfogó mindig rövidebb, mint a két befogó összege – nem a part mellett megyek, hanem, hogy valamelyest lecsökkentsem a távot, átvágok a nyílt vízen.

De a tervem nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Kiderült ugyanis, hogy a tenger csak a part mentén nyugodt és méltóságteljes. Beljebb, a szabad térségen már erősebb a légmozgás, és nagyok a hullámok. Hogy lábbelijeim a vízbe ne essenek, rájuk kellett feküdnöm. Miközben az ölelő ritmussal ringató, kétméteres „szinuszgörbéken” eleinte – a szabadabb vagyok minden szabadoknál örömét érezve – nagy élvezettel, később azonban már a sűrített levegővel bélelt másfél négyzetméteres gumírozott vásznon a mélység fölött dobálva, egyre jobban a kiszolgáltatottság érzésétől szenvedve fel-le libikókáztam, a szél és az áramlás elsodorta kis „lélekvesztőmet”.

A szárazföld, ahová kétségbeesett karcsapásokkal igyekeztem visszatérni, egyre inkább távolodott tőlem. Ahogy sűrűsödtek fölöttem a nem kívánt órák, egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy eltévedtem. Minden lábnyi vizet görcsös erőfeszítéssel nyomtam magam mögé. Végre – Kolumbusz Kristóf érezhetett ilyen mámort – megpillantottam a vágyott szárazföldet. Ám kiderült, hogy korai volt az örömöm. Ahol kikötöttem, az csak egy sziget volt. Kénytelen voltam újra nekiindulni a feltételezett jó irányba. Húztam, húztam, szívósan, kitartóan, s egy pár óra múlva újra felcsillant előttem a remény. De ismét csalódnom kellett. A kies partszakasz, ahová kiértem, egy másik sziget része volt.

Egy darabig önfeledten sétáltam a parton, elgyönyörködtem a kis öbölben a szinte tükörsima, mozdulatlan őselemben, amelynek a felbugyogó narancssárga és vörösbarna források miatt olyan csodálatos illata volt, mint a hajdúszoboszlói gyógyvíznek. Arra gondoltam, hogy szívesen eltöltenék itt pár napot, akár egyedül is, de mennem kellett. Várt a család. Folytattam odisszeámat.

Ahogy telt az idő, úgy vált mind reménytelenebbé és reménytelenebbé a helyzetem. Már nemcsak az vált bennem bizonyossággá, hogy a beígért időpontot semmiképpen sem fogom tudni betartani, hanem abban is kételkedtem, hogy valaha is visszaérek oda, ahonnan elindultam. Egy görcs voltam, a kétségbeesés görcse. De csak eveztem, eveztem, szinte önkívületi állapotban, miközben karom egyre fáradt, hónaljam pedig kidörzsölődött a gumírozott vászonhoz való súrlódástól.

Ahogy a nap állásából megbecsültem, már hat óra is lehetett, amikor újra felcsillant előttem a remény. Ismét szárazföldet pillantottam meg, amelyen – már messziről lehetett látni – autók és motorkerékpárok mozogtak. Újult erővel húztam, eveztem kifelé, ahol gyönyörű, teljesen meztelen lányok fürödtek a lemenő nap fényében. Tőlük érdeklődtem – a fáradtság miatt az elém táruló esztétikum iránt teljesen közömbösen – a néhány évtizede Montenegróban tanult crnagorai nyelven, hogy vajon ez már az igazi part-e. Igen, mondták, ez már a part.

Csak később derült ki, hogy ők arra gondoltak, hogy persze, a part. A sziget partja. Mert akkor még nem tudtam, hogy a Nagy Brioni szigeten vagyok, ahová korábban közönséges földi halandó be sem tehette a lábát. Itt volt ugyanis az államelnök, Tito nyári rezidenciája, s a pihenés közben is dolgozó „vezér” a szigetet nemcsak afféle tusculanumnak, a világ zaja előli menekülés helyének tekintette, hanem fontos államfői látogatások, tárgyalások színhelyévé is tette.

A „partraszállás” közben két szandálom beleesett a tengerbe, és az áramlás már sodorta is őket befelé. Menjek utánuk, vagy hagyjam őket? – meditáltam elfásulva, aztán mégis erőt vettem magamon, és utánuk úsztam. Mint kiderült, bölcsen tettem. Mezítláb nem tudtam volna közlekedni az éles, fehér zúzottkővel beszórt, kis utakon.

Gyönyörű szállodasorok mellett, vadas parkokon keresztül futottam, magam sem tudtam hová, merre. Őzek, szarvasok néztek szelíden, békésen rám, a hóna alatt egy leeresztett gumimatraccal száguldó „őrültre”. Amikor bementem egy hotelba, az elegáns, öltönyös urak és csinos hölgyek között meglehetősen bizarr látványt nyújthattam egy szál vizes fürdőnadrágban, csöpögő gumimatraccal a hónom alatt. Bár senki sem tudta, hogy hol van az a strand, ami iránt érdeklődtem, s ettől estem igazán kétségbe, elesettségem láttán készségesen, kellő részvéttel igyekeztek segítségemre lenni. Egy fillér sem volt nálam, a recepciós azonban, kérésemre, így is megengedte, hogy telefonáljak. Helyzetem tragikomikus voltát csak fokozta, hogy a fiam – mivel üdülés közben hivatalos ügyekkel nem kívánt foglalkozni – átirányította az irodájába a mobilját, így, hívásomra a titkárnője vette fel a készüléket, Tatabányán. Hogylétünkkel kapcsolatos udvarias kérdésére – magyarázkodás helyett kényszeredett nevetéssel kísérve válaszomat – közöltem, hogy pompásan megvagyunk, különösen én.

Aztán, megköszönve a segítséget, megint nekiindultam. Pár kilométer lekocogása után egy hajókikötőhöz érkeztem, ahol egy pompásabbnál pompásabb luxusjachtokban gyönyörködő fiatalembert láttam üldögélni egy padon. Ő volt az én megmentőm, akit – deus ex machina – minden bizonnyal Poszeidon, a tenger istene küldött elém. A németül is jól beszélő, intelligens, horvát fiú nemcsak azt tudta, hogy hol van Fazsana, hanem még egy időközben odaérkező hatalmas tengerjáró hajóra is felvitt magával, amely – jegyet sem kértek tőlem – átvitt a hat kilométernyire lévő túlsó partra. Mert alkalmi ciceroném hiába igazított útba, a sötétedés miatt – arra gondoltam, hogy, ha nem vesznek észre, egy hajóval bármikor elüthetnek – életveszélyes lett volna egy szál gumimatracon nekivágni. De a fáradtságtól erőm sem lett volna már ahhoz, hogy megtegyem az utat.

Megköszönve a segítséget újdonsült barátomnak, elköszöntem tőle, és a partra szálló tömegből kiválva, ösztönösen elkezdtem futni abba az irányba, amerre a családomat sejtettem. Kilenc óra körül járhatott az idő, mire eljutottam hozzájuk. Szegények, kétségbeesésükben már a rendőrséget is értesítették, mert – kölcsönös megbízhatóságunk ismeretében – csak arra gondolhattak, hogy a több órás távolmaradásnak komoly oka lehet, nagy baj történhetett velem, talán belefulladtam a tengerbe.

A tenger méltóságos, hatalmas és csodálatos. De akkor megállapítottam, hogy mégis csak biztonságosabb a ficfás Tisza-part, a diófásokkal, a tornyos kis falucskákkal. Az ember ráfekszik a szőke folyó hátára, és hanyatt fekve, bámulva a felhőket, hallgatva a parton éneklő madarakat, békésen és boldogan „lecsurog” nyolc-tíz kilométert. Mert a Tisza bármeddig is visz, mindig hazavisz, haza, csak haza. És a folyó tükre is mindig sima. Sima, mint a boldogság.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése