Tiszavirágzás után

Írta: Szilvási Csaba

0009_PanAndHermaphrodite másolata.jpgAki fürdött már a Tiszában decemberi, omló hóesésben, aki sétált a partján júniusban, bokáig érő fehér nyárfapehelyben, s akit az éjszakai fényben elborított a boldog szerelmi táncban kavargó millió kérész eleven zuhataga, annak a lelke megtisztult, s olyanná vált, mintha karácsonyi, húsvéti vagy pünkösdi harangzúgásban fürdette volna meg.

Tegnap a vízparton hirtelen fehérré vált előttem a levegő, mint mikor a cseresznyevirág már elaggott, s lerázza a szellő. Tiszavirágok táncoltak körülöttem. Százezer apró, fehér lepke cikázott, riszálta magát gondtalanul és boldogan a levegőben. Ahogy a százados fa a maradandóság, ez az egynapos rovar a mulandóság szimbóluma. Milyen találékony a népetimológia! Virágnak nevezi ezeket az évmilliók óta minden nyáron életre kelő, nagy művészettel megkonstruált élőlényeket, akik csak azért születnek, hogy egy önfeledt, boldog nász után lehulljanak a szőke vízre, majd – egy kiéhezett keszeg vagy egy éhenkórász kárász gyomrán át – a végső megsemmisülésbe, a teljes nemlétbe. A természet csodálatos rejtélye, hogy ezek a nagyon törékeny, finom, látszólagos egyszerűségük mellett is igen komplikált lények kizárólag szerelemre vannak teremtve. Megnéztem egyet közelebbről. Rágó szájszervet, emésztő gyomrot, beleket nem találtam rajta, illetve benne. A kérész csak addig él, amíg az álcalétből magával hozott vis vitális, az életerő tart, s amíg a szerelmi öröm fel nem őrli ezt a parányi életet.

A tegnapi nagy virágzás nyomai, az elfáradt, örökre elpihent s a víz felszínén úszkáló rovarok látványa egy kicsit lehangoló, de a part felől áramló virágillat a látvány szomorúságát jól ellensúlyozza. Nagyapám nótája muzsikál bennem. „Szeretem a Tiszát, mikor kivirágzik. Millió kis lepke habja fölött játszik. Egy sem él odáig, míg olvasunk százig, temető a Tisza, mikor kivirágzik.” Ő így énekelte: olvasunk. Most is kibújik belőlem a „filosz”. Arra gondolok, hogy milyen csodálatos a mi nyelvünk. A régi magyar nem számolt: olvasott. „Pénz olvasva, asszony verve jó” – mondta a „szittya barbár”, akinek a piktor sem festő volt, hanem képíró, mivel nem pingálta, hanem írta a képet. „Nagypénteken sokat sírtak, sok hímes tojást megírtak”– énekli a húsvéti vers ismeretlen írója, és Zrínyi is képíróról beszél a Szigeti veszedelemben. Fehérgyarmaton volt egy tanítványom, Képíró Angélának hívták.

Fekszem egy deszkán, amely használható lenne csónakkikötőnek, horgásztanyának, trambulinnak vagy napozópadnak. Én ez utóbbi minőségében élvezem. Süttetem magam rajta a forró sugarakkal, és néha be-beugrom róla, hogy a fejes után néhány métert úszva felfrissüljek.

Nem vagyok egyedül. Itt van velem egy házaspár, akik idekéredzkedtek hozzám. A férfi pecázik. Nem zavarjuk egymást. Ő jó messzire dobálja be a horgot, én – amikor beugrom – elkerülöm a zsinórt.

A horgász is, felesége is barátságos, közlékeny ember. Már nyugdíjasok. Minden évben eltöltenek egy-két hónapot itt, a Tisza partján. Kisarban egy családnál laknak, ott is étkeznek. A tivadari partra gyalog jönnek át, a hídon keresztül. Pestről, a belváros betonsivatagából menekültek ide, onnan, ahol a levegő szennyezettségének mértéke az itteninek „n+1–szerese”. Mert errefelé legfeljebb egy-egy kóbor kismotor „cudarítja” kipufogógázával az istenáldotta, harapni való „ájert”.

A parton buja növényzet zöldell, a bokrokban és a fákon madarak csiripelnek kórusban, s tücskök és más apró rovarok muzsikájának kíséretében zengik Pánnak, a természet istenének dicsőségét.

Ennél kellemesebb „pác”, amiben horgász ázhat, aligha képzelhető el. De a felszerelés sem akármilyen. Káprázatos üvegbotok, nikkelezett csörlők, halkiemelő szákok és iszákok, egyszóval minden, ami a mesterség magas szintű műveléséhez szükséges, a pesti horgász birtokában van. Ánizsos kukoricadara a csali. De a kérészektől a csömörig jóllakott halak nem harapnak.

Ekkor érkezik meg a kis kövér és barátja. Lehetnek olyan tizenkét-tizenhárom évesek. Felszerelésük egy egyszerű botocskából, egy parafa dugó úszóból – ahogy itt mondják, „pedzőből” – és egy horogból áll. De ők tudják, „mitől döglik a légy”, vagyis mi az, ami még az ilyen, kérészekkel telefalt halaknak is megcsiklandozza az ínyét. Egy-egy kövér gilisztadarabot tesznek a horogra, úgy dobják be, nem is messzire.

Most derül ki, mennyire más az elmélet és a gyakorlat. A kis vörös hajú dagi és társa két-hárompercenként húz ki egy-egy halat. Igaz, többségük nem túl nagy, de a keszegek mellett azért néhány kézfej nagyságú kárász is a horgukra akad.

A pestiek nem irigyek. Örülnek a kis kövér és társa sikerének. Ismerik a „nem a győzelem a fontos” és a „nem lóverseny ez” igazságát. Tudomásul veszik, hogy más az elmélet és más az élet, amelynek erejét a deszkák repedéseiből diadalmasan kinövő, smaragdzöld fűcsomók is világgá kiabálják. A legfontosabb, hogy hétágra süt a nap, és csupa boldogság virágzik itt, a Tisza partján.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése