Suprika

Írta: Szilvási Csaba

992968_10200423804250666_874148707_n_masolata.jpgSzülővárosom határában az apró boldogságok öröme hat át. Elcsavarogtam az időt. Délre már megint nem leszek otthon. „Micsoda szedett-vedett, istenjószág az az itthonról elrugaszkodott, Dunántúlra szakadt, s onnan vissza-visszaruccanó rokonféle, aki el tud bámészkodni egy vadkörtefán vagy a Tisza füzesein, s közben nem tiszteli az ebédidőt”  ̶  bosszankodhat a sógorom, aki szerint a déli harangszó a jel a nagy családi együttfalatozásokra. Nem tizenegy óra ötvenötkor, nem is tizenkét óra tíz perckor, hanem pontosan délben kell kitenni az asztalra a levesestálat.

Nekem ez a precizitás túlzott pedantériának tűnik. Nagyapám jut eszembe, aki azt mondta, hogy a parasztember harap, ha éhes, csak az uraknak korog órára a gyomruk.

A merev előírást  ̶  bár egyébként nagyon pontos ember vagyok, és nem emlékszem, hogy valaha egyéb helyzetekben rám kellett volna várnia valakinek  ̶  juszt sem tartom be. Húsz perc késéssel érkezem. Amit kapok, nem is teszem zsebre. Dezső sógorom tekintetéből látom, legszívesebben elsuprikálna tiszteletlenséggel felérő pontatlanságomért.

Egy ilyen nagy, önfeledt kóborolgatás után azt érzi az ember, hogy már csak azért is érdemes elköltözni messzi idegenbe, hogy az ember haza-hazajöhessen egy-egy rövid, de végtelenül boldog vakációra.

Az asztalon „a család kemencéje”, a csupa lélek, szeretett nővérem jóvoltából egy nagy tálban már több mint negyedórája ott gőzölög a leves. Szerencsém, hogy azért még nem volt ideje kihűlni. Az illata akár a liliomé, de ez az illat nem pusztán esztétikai gyönyörűség, hanem ínycsiklandozó, étvágygerjesztő élvezet is. Akárcsak a tarpai szilvórium aszalt szilva aromája, amelyből, aperitifként, lehajtunk egy kupicányit.

A csigaleves előírásszerű. Nem olyan, ahogy a nagy magyar szakácskönyvekben meg van írva, hanem ahogy nagyanyám  ̶  ha tehette  ̶  saját magától is megkövetelte. „Úgy kell készülnie, hogy abban legyen marhahús is, meg szárnyas is. Lehetőleg kacsa. Azt aztán együtt kell főzni annyi ideig, akár huszonnégy órán keresztül is, hogy úgy elfőjön, mint a homok. Még a tehén csontjának is meg kell abban puhulnia. De ha kakas van benne, az még jobb. Nagy kakas, öreg kakas, amelyik már évek óta gyakorolja a szerelem művészetét. Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja, az öreget pedig viruló ifjúvá teszi”  ̶  mondta anyám anyja, „édesnagyanyám”, Terka néni, aki öregkorában azt mondta: „A fogunk ugyan felerészt kihullott, felerészt lóg, de azért még szeretjük a jó ebédeket.”

Ebben a levesben, amit a nővérem, az ifjabbik Terka, vagy ahogy a családban hívjuk, Rézike főzött, kacsa ugyan nincs (hol kap az ember manapság bele való házi kacsát?), de van benne marhalábszár, kakashús, meg sárgarépa, vagy ahogy itthon, Szatmárban mondjuk „murok”, továbbá petrezselyem, kalarábé, zeller és egyéb zöldségfélék.

Istenem, murok! Sehol máshol nem hallottam, hogy a sárgarépát így hívnák, csak Szatmárban. Drága jó földim, a tiszacsécsei születésű Móricz írta, hogy mikor első munkáját elvitte Rákosi Jenőnek, a kiváló kritikus dicsérte a nyelvét.  ̶  Hová való maga?  ̶  kérdezte.  ̶  Oda, felelte Móricz, ahol a legszebben beszélnek magyarul. Rákosi Jenő lecsapta a tenyerét az asztalra, s felkiáltott:  ̶  Somogyba?  ̶ Hát igen  ̶  mondta a nagy író  ̶  ,kinek-kinek a saját szülőföldje regél a legjobban.

Nővérem meséli, hogy „Somogyországból” származó menye  ̶  lám itt is találkozott a két távoli megye  ̶ , aki még a töltött káposztát sem ismerte, nemhogy a szövőszék bordáján orsóval sodort tésztáról hallott volna, a csigaleves szó hallatára elborzadt. Meztelen, főtt éti csigákat látott maga előtt. Aztán, amikor megkóstolta a levest, megnyugodott, és megállapította, hogy ilyen finomat még életében nem evett.

Az én „primer” családom héttagú volt. Három generáció élt benne együtt: nagyszüleim, anyai nagyanyám és nagyapám, szüleim és nagynéném, valamint nővérem és én. Az idősebb nemzedék két súlyos sorscsapás emlékét őrizte: nagybátyámat, aki vasutas tiszt volt, német „oficérnek” nézték, és több „partizánnal” együtt, 1944-ben agyonlőtték az oroszok.

A mulatós, színésznőket szerető, dzsentri allűröket villogtató, ugyanakkor végtelenül becsületes, kedves fiú a család szemefénye volt. Nem csoda, hogy halála után legendává vált. Nagyszüleim, két nagynéném és anyám bennem fedezték fel később az ő vonásait, tulajdonságait.

Velünk élő nagynéném vőlegénye  ̶  mert szülei vallási okokból nem egyeztek bele a házasságba  ̶  öngyilkos lett. Etelka nénénk élete végéig gyászolta. A kis törékeny nő drága jó lélek volt. A második anyánk. Csupa emberi kedvesség, figyelmesség. Soha nem tudott úgy hazajönni valahonnan, hogy legalább egy-egy Sport-szelet csokoládét ne hozott volna nővéremnek és nekem.

Nagyanyám komoly, határozott és szókimondó egyéniség volt, akinek az utcában az ötven-hatvan holdas nagygazdák előtt is tekintélye volt.

Volt benne valami úriasszonyos. Amikor ment a templomba, komoly, nagyasszonyjelenség volt. Feje fekete selyemkendővel volt bekötve, olyan finoman, mintha körzővel rajzolt ovális kör kerítette volna az arcát.

Ha száz keze lett volna, mind tele lett volna dologgal. Amikor nem ment a mezőre nagyapámmal, mosott, takarított, a konyha földjét vagy a ház végét tapasztotta, ellátta a baromfit, ebédet főzött, kenyeret sütött. Öregkorában is mindig tett-vett a kamrában, a kertben vagy az udvaron. Amikor nyolcvanhat évesen, utoljára kidöcögött a házból, párás szemmel körülnézett, elidőzött egy kicsit az ismerős tárgyakon. Köszönt nekik, végleg elköszönt tőlük.

„Árnyékáért becsüljük a vén fát.” Nagyapám haláláig nemcsak árnyékot adó, hanem az életbe erős gyökerekkel kapaszkodó, virágzó és gyümölcsöt is termő fa volt. Gondolkodása logikus, nyelve gazdag és ízes volt. Idegen volt tőle „a világi hiúságok” szolgálata. Moziba csak egyszer ment el, jellemző, hogy akkor is „elégett a film”.

A magyarság arcát ő testesíti meg előttem. A nyugalom, a munkaszeretet, a földimádat és a becsület az ő alakján keresztül rajzolódik ki bennem. Szerény volt. Mint az ősz gabonaszálak, amelyek tömött kalászukat a föld felé függesztik.

Apám a legmélyebbről indult. Óriási utat tett meg az autodidaxis terén, amíg egy zsellérlány törvénytelen gyerekéből érettségizett ember, járási tanácsi főelőadó lett. Az apját soha nem látta. Állítólag ügyvéd volt. Nővéremmel nagynénénktől tudtuk meg ezt a „szégyellni való” örökséget. Sajnáljuk, hogy nem ismerhettük másik nagyapánkat, akit nagyanyánk kergetett el örökre az udvarról, és „így is” büszkék vagyunk apánkra.

Példás tisztviselő volt. Mindig elegáns, jól öltözött. Igazi úriember. Úgy érezte, nem mehet be a hivatalba, ha nem él rangjának és színvonalának megfelelően. Kötötte a pragmatika, a szabályzat és az a kötelesség, hogy a rá bízott ügyeket a legnagyobb pontossággal elvégezze.

Kedves kéz, nemes pillantás, drága lélek volt. Nővéremmel együtt, mint ifjúságunk ideálját hordozzuk magunkban őt halálunkig, és plántáljuk át örökségét gyermekeinkbe, unokáinkba.

Utolsó találkozásunkkor, amikor már érezte, hogy vége mindennek, felült mellém a kórházi ágyon, lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, és azt mondta: Fiam, meghalok. Édesanyádra vigyázzatok majd, mint a szemetek fényére.

Nem volt csillag, csak rőzsetűz, amely bennünk ég, de emlékével is mindig meleget tud adni. „Gyalog járó” szavaival és tetteivel hirdette, hogy az emberi jóakarat  ̶  ha botorkálva, sántikálva is  ̶  előre viszi az emberiséget. Kislányommal voltam olyan lelki közösségben, mint vele, és leginkább nővéremben találom meg őt ma is.

Most az asztalnál ott ül anyám is, de én látom ötvennyolc éve eltemetett nagyapámat, több mint négy évtizede meghalt nagyanyámat, s közel negyven éve a végtelenbe röppent apámat és nagynénémet is. Az asztalfőn ül a nagyapám, „Berti bácsi”. Csak a kövér húst eszi. A soványát, vagy ahogy ő mondja, „az ösztövérjét” nekünk, az unokáinak adja. Apám mogyorófa-barka bajuszának végén és szeme sarkában huncutság bujkál. Az ablakon kívülre tereli a figyelmemet, hogy aztán kicsenhesse a zúzát a tányéromból. Utána aztán visszaadja. Sokszor eljátszott, kedves játék ez, feleségem és gyerekeim is ismerik.

Nagyapám, nagyanyám, apám és nagynénéim eltűnnek a levesgőzben, de emlékük tovább párázik a lelkemben.

A tejfölös paprikás csirke (pontosabban paprikás kakas) és a töltött káposzta után hátra van még a sütemény és az emésztéshez szükséges, jó kis házi bor. Előbbit kistányérról esszük, utóbbit vékony falú pohárból isszuk. A bornak olyan illata van, mint a szőlővirágnak. Nincs is jobb ital a házi lugasban termett Otelló szőlő levénél, a tavaszi illatot árasztó, őszi nedűnél.

Jó itthon lenni, érezni, hogy tavasz van. Süt a nap, a jó kis napocska, beragyog, megitatja a konyha komoly színeit, s a lelkünkben gyűrűző őszi, téli bajokat kihessegeti, kisuprikálja belőlünk aranyos seprűjével. Odakint megszólal, és vég nélküli csilingelésbe kezd a kikelet nyáron is aktív, édes énekese, a nyitnikék torkában egy parányi ezüstcsengettyű. Égre leng tőle a lélek, s a szív megtelik földi örömmel.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése