A magyar nótáról

Írta: Szilvási Csaba

hegedu.jpgLaci bácsi ül az Aranyhordó kocsma lépcsőjén, és hegedül. Ahogy ő mondja: muzsikál. A Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa és a Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja című dalokat. Meg a többieket. Muzsikál a mulandóságról, a szerelemről és a csalódottságról. Mint a nóta zöld erdő mélyén, kis patak szélén éldegélő öreg cigánya, aki „szívéből, úgy igazán” muzsikál.

Egy szál muzsikus a járda szélén. Oda lehet képzelni mellé a klasszikus cigányzenekar többi tagját, a brácsást, a kontrást, a bőgőst és a cimbalmost, esetleg még a klarinétost is. De Laci bácsi magában zenél. Kopott hangszeréből árad a melódia. Vörösmarty vén cigánya jut eszembe róla, s a költő „Húzd rá, cigány, megittad az árát, ne lógasd a lábadat hiába, mit ér a gond kenyéren és vízen, tölts hozzá bort a rideg kupába.” sorai. De Laci bácsi nem tölt. Nem olyanfajta. Ha megszomjazik, bemegy a kocsmába és megiszik egy narancsüdítőt. Alkoholt soha. Nemhogy gint tonikkal, whiskyt szódával, de még nagyvadászt, azaz vörösbort kólával sem.

A járdán nincs mellette ócska kalap, sem tányér, hogy dobjanak bele a járókelők.  A zene neki nem pénzkereseti forrás. Életforma. Úgy játszik, ahogy a tücsök ciripel vagy ahogy a madár énekel. Versnek, muzsikának minden csínja-bínja ott van az ujjában.

Laci bácsit nézem, hallgatom, és arra gondolok, hol vannak a cigánynótáink, a hallgatók és a csárdások, amelyek szakadatlanul muzsikáltak, daloltak, fütyöltek az én gyermekkoromban? Mindenkinek volt egy kedvenc nótája. Mert, ahogy a dalban megfogalmazódik: „Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs.”

Hol vannak a régi nóták? Hova tűnt a sok dalvirág? Hiába volt lapos a dallam, banális a szöveg, a dalok belopták magukat a lelkünkbe.

Hová lettek? Az idő szele lassan kisöpöri őket a nemzet öntudatából. Már nem söprik a pápai utcát. Feltehetően a városgazdálkodás autójával tisztítják. Nem masíroznak rajta a katonák, és a tizenhat éves barna kislány sem sétál ott az utcaköveken a regiment és benne menetelő szeretője után.

Igazat adok Yehudi Menuhinnak, aki szerint a hegedű a legemberszabásúbb hangszer. Rezonátora megfelel a mell, a fej és az orr üregeinek. Fedőlapján az úgynevezett „f” lyukak a szájra emlékeztetnek, vagy még inkább a szemre. Ha a saját hegedűmbe belenézek, az egyik lyukon, azt olvashatom, hogy „Kiricsi János tervei alapján készítette Artz Antal, Budapesten, az 1933. évben. Opus 4.” Tehát „ő” az egykori híres mester negyedik munkája. 10 évvel öregebb nálam, és ki tudja, hány esztendővel fog majd túlélni. Mégis örök fiatal marad.

„Ha az isten, mint mondják, a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember a saját képére teremtette a hegedűt, pontosabban a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő. Az én szememben a hegedű a legnőiesebb hangszer, olyasvalami, amit dédelgetni és becézni kell” – mondta Menuhin.

Amikor saját hangszerem csodálatos hajlataira, gyönyörű nyakára, csavaros, büszke fejére, cirmos, madárjávor hátára tekintek, én is érzem, hogy feminin jellegű. Nő. Ráadásul boszorkány, akivel, úgy érzem, a magam szerény módján is elő tudom varázsoltatni az örömöt hozó meleg szeleket, és el tudom távolíttatni az ártó szellemeket. Sőt a hangszerem, akárcsak a többi „rokona”, javasasszony is, aki gyógyít.

Meggyőződésem, hogy a hegedű a heged, begyógyul igéből származik, és ahogy a magyar gyerek a gólyamadárnak a török gyerek megvágta, véres lábát síppal, dobbal, nádi hegedűvel gyógyítja, a felnőtt magyar ember – „Gyógyítgatom a szívemet a cigányzenével” – ezt a magyar nótával teszi.  A hegedű nem válogatós. Még az olyan öreg, ráncos homlokú, deres fejű, magam fajta „szürkék hegedőse” és „hegedősök szürkéje” számára is adja magát. Nem menekül az ölelésünk elől. Ha játszom rajta, elfeledteti velem, hogy az életben sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés.

„Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt” – írja Jókai A régi jó táblabírák című regényében.

Nem vagyok biztos abban, hogy halálom előtt bennem a Héja nász az avaron című Ady-vers „Szállunk a nyárból, űzve szállunk” sora és nem a Debrecenben voltam, Nagyerdőben jártam kezdetű magyar nóta „Söpörtem eleget, söpörjön már más is” részlete fog muzsikálni.

A kép forrása: http://www.odon-fon.hu/kinalatunk3.php?id=6676

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése