Én szőke városom

Írta: Szilvási Csaba

palko_gyorgy_foto.jpgA múlt időknek bölcsei századokon keresztül perpetuum mobilét, örökmozgót követeltek a véges emberésztől. Az újkor bölcsessége az örök béke és nyugalom vesszőparipáján szeretne lovagolni.

Én nagyon konzervatív vagyok. Ha „a la recherche”, az eltűnt idő nyomában járok, minden szögletet, minden zugot úgy szeretnék lelni, ahogy valaha megszoktam. S mert ez lehetetlen, bárhol megfordulok, ahol valaha, régen jártam, mindig fáj a szívem. Közel sem okoz olyan örömöt az új dolgok látványa, mint amennyire fáj a régiek elvesztése, amelyek a helyükbe jövők miatt tűntek el.

Újabban egyre több időt töltök el gondolatban kisdiákkorom Váci által az ő „szőke városának” nevezett központjában, Nyíregyházán. A szénporos, meleg leheletű Tatabánya mellett, ahol végleg fészekre leltem, a „tirpák” főváros áll hozzám a legközelebb. Emlékszem, akkor éreztem magam először a bányászváros igazi lokálpatriótájának, amikor a hatvanas évek vége felé, három-négyévi itt tartózkodás után úgy kaptam meg apám egyik levelét, hogy csak a nevem és Tatabánya szerepelt a borítékon. A Gábor Áron utca 44. „Lajos bácsi”, a jó öreg ̶ egyébként rá egyáltalán nem jellemző ̶ szórakozottsága miatt lemaradt a „kópertáról”. Persze, jól tudtam, hogy nem elismertségemet mutatta, hogy így is eljutott hozzám a levél, hanem azt, hogy kiterjedt „korrespondenciám” miatt a nevem nem volt már ismeretlen a posta figyelmes és gondos dolgozói előtt.

Amikor a dózsakerti Váci Mihály általános iskolában voltam, ahová kedves, jó barátaimmal, Sebestyén Lajossal és Gallai Rudival író-olvasó találkozóra hívtak meg, a drága jó Miskára is emlékeztem, akivel, kis középiskolásként, ötven évvel ezelőtt egy hasonló rendezvényen találkoztam először és utoljára.

Örülök, hogy Sebestyén Lajos bácsival  ̶  akit mint pályakezdőt nagy szeretettel segített Váci Mihály, s aki személyesen is többször találkozott a nagy költővel  ̶ , összefonódnak bennünk a Nyírségből származott, de felesége révén Tatabányához is erősen kötődő költőhöz fűződő szeretetszálak. Váci Mihálynak az iskola falán függő képe láttán a „kérdezve kérdezetlenül szóló” nekem, ahogy az iskola névadójához hasonlóan egyszerre „akác és jegenye” Sebestyén Lajos, drága jó barátom Csak azt akartam mondani című versének befejező része  ̶ „Csendben csak azt akartam mondani, múlnak, és milyen gyorsan a napok”  ̶  fájdult fel bennem

Nyíregyházán az utóbbi években jobbára csak átutazóban fordulok meg, de amikor a Bessenyei tér mellett  ̶  ahol az a bizonyos kollégium volt, amelyben négy évet eltöltöttem  ̶  elhúzunk az autóval, mindig megfájdul a szívem. Felelevenednek bennem a régi emlékek. Gondolatban bemegyek az „alma mater”, az egykori Vasvári Pál Gimnázium idő-füstös falai közé, felülök az azóta a forgalomból rég kivont sóstói villamosra. Kószálok a nagy tó partján vagy a Tölgyes csárda környékén.

Nyíregyháza, legkedvesebb fám, a nyír temploma nekem ma is szentegyház vagy. Elhagytalak, az Alfölddel együtt felcseréltelek a „görbe tartományra”, Tatabányára és környékére, ahol csak rövid ideig lehet gyönyörködni abban, ahogy a nap elül „tekenője” mögött.

Nyíregyháza, ahol első szerelmemet megismertem, ahol a lég is nyersebb keményebb, ahol mindig fúj a szél. Nyíregyháza. Elhagytalak, mégis hű maradtam hozzád. Hű maradtam az egész Alföldhöz.

Nemrég egykori nyíregyházi latintanáromat, a régóta Budapesten élő kilencvenhetedik éves Horváth Sanyi bácsit köszöntöttem telefonon, és rajta keresztül jelképesen a még élő néhány és mindegyik eltávozott kollégáját, akik Sanyi bácsival az élen szinte valamennyien tanáróriások voltak, s azok is maradtak a lelkemben. Naponta gondolok rájuk hálával és szeretettel.

A közelmúltban beszélgettem egykori osztályfőnökömmel, Pál Györggyel, Gyurkával is, aki nemcsak azt mutatta meg nekünk, a huszonnyolc fiúnak, hogy milyen a jó magyartanár, hanem azt is, hogy milyen az ideális osztályfőnök.

Nyíregyháza. Ha rád gondolok, mindig diák vagyok. Lelkemet tiszta szellő mosogatja, s a hozzád hasonló lelkületű városban, második szülővárosomban is vígan, örömtől égve fúrom bele magam  ̶  mint egy füttyös kis pacsirta  ̶  az élet kékellő egébe.

A fotó eredetije:https://www.facebook.com/epuletfotos/photos/
Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése