Hogy szépbe szőtt hitünk megmaradjon

Írta: Szilvási Csaba

kilenc_kislany.jpgSokszor olyannak tűnik az előző nap is, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van az már? Hát még a „tegnapelőtt”, a száz évvel ezelőtti élet!

A hűséges ember azonban emlékezik. A nagy eseményekre különösen. Még ha olyannyira megdöbbentőek is, mint a penyigei balladában leírt, több mint száz évvel ezelőtti tragédia.

Gondolatban én most – mielőtt erre az eseményre kitérnék – „színkeresőben” a szívemhez oly közel álló „tegnapban”, a legutóbbi Szenke-parti vásárban vagyok, az égszínkék ragyogásban, és elgyönyörködöm földijeim tarka forgatagában, a kemény fából faragott ismerős és ismeretlen férfiarcokban, a kedves öreg nénikék beszédes szemében s a bájos, eleven leánymosolyokban. Fajtáim, földijeim jönnek velem szembe, a testvéreim, vagy találóbban a „testlelkeim”, mert nemcsak a vér, hanem a lélek is képes összekötni az embereket.

Maga a Penyige szó úgy hat rám, mint az ízes, hamvas, illatos „nemtudomszilva”. Mintha a felhőtlen kék ég ragyogna a helységnévben a maga végtelenségével az „i” hangot az „ny”- nyel és a „g”-vel együtt közrefogó két „e”-ben.

Családias, meleg hangulata van a szónak. A „p” a pipázó, pöfékelő szatmári családapa bölcsességét, a „ny” az anya és a lány kedvességét, nőies lágyságát, a „g” a fiú legényes kivagyiságát, vagányságát sugallja.

A Penyige végén pedig ott van az IGE, amely – legyen az pogány igéző, táltos ráolvasó , kálvinista zsoltár, vagy a Kormány Margit tanító néni gyönyörű előadásában megszólaló, híres penyigei ballada – számomra maga a szatmári nyelv, amely a legszebb melódiákat szólaltatja meg lelkem húrjain.

A „tegnapból” is visszamegyek egy kicsit az időben. Szatmárban járok gyermek- és kamaszkorom „tegnapelőttjében”. Gyönyörű, késő tavaszi idő van. A fű buján zsendül a kerítés tövében. A kotlós is ott berzenkedik, és számtalan kotyogással hívja csibéit A Szenke tükrén gyémánt fény remeg.

Állok a penyigei határban. Talpam alatt a szülőföld, az anyaföld egy darabja. „Nincs ilyen főüd sehun a világon”- mondta nagyapám, akinek az ötvenes években a Szenke-háton volt egy kis parcellája, és ahová engem is gyakran elvittek nagyanyámmal. „Igaz, esőübe ragad, mint a szurok, száraz időübe meg feetöri az ember talpát, de aziér nagyon lehet szeretni”  – tette hozzá.

Látom magamat, ahogy később gyermekeimmel sétálok a Szenke-parton. A vízben „békahercegek” kuruttyolnak.

Aztán még egy ugrást, egy jóval nagyobbat teszek visszafelé az időben. Elképzelem, ahogy kilenc, almavirág bőrű penyigei lány ficánkol a parton, egy csónak felé sietve. Szájukból mintha egy-egy igen-igen finom, különböző színárnyalatú, mégis csupa aranyos csillogású hangfonalacska bújna ki. Gondolatban megpróbálom összeszőni ezeket az aranyszálakat, de nem sikerül, mert elhalkulnak az evezők csobbanásában, majd kétségbeesett segélykiáltássá válva, egymás után elnémulnak.

Kilenc kicsi lány, akik – mint nyolcvannyolc esztendővel utánatok a mi kislányunk – a nagy káoszból még éppen csak kiváltatok, és máris visszatértetek oda. Belőletek, a tíz csodából csak egy-egy képzeletbeli kép marad a lelkemben. Az egyik élesebben, tisztábban, fájdalmasabban, de a másik kilenc is együtt rezeg ezzel a képpel. Fehér virágok voltatok, elporladó liliomszálak.

Kilenc „penyigei lányok”! Ha az ember szíve átlagosan hetvenötöt ketyeg percenként, akkor a tietek még rövid evilági létetek ellenére is akár 600-700 milliót is verhetett Életetek mégis egyetlen szívdobbanás volt. Egy arany-csörgésű éden-pillanat. Nem játszhattátok bele a magatok kis muzsikáját a Nagy Zenekar időtlen zsongásába, mert elsodort benneteket az áradat. Elsüllyedt mesebeli tájjá, Atlantisszá váltatok. Fölöttetek hullámzik a tenger, csapkod az idő szárnya törten.

Első hajatokat – mint mi a kislányunkét még most is egy nejlontasakban – talán néhány évig őrizte édesanyátok egy régi sublód fiókjában. Meg szívében a kifejezhetetlen fájdalmat, mázsás harangnyelvek súlyát, s azt a rekedt temetési harangszót, melyet már soha sem oldott fel semmiféle tücsökzene. Ti is rég eltűntetek a világból, de jajszavatok – lelkünkben visszhangot verve – ott hallatszik ma is a ballada soraiban.

Penyige jelenti nekem az immár országos hírű magyar balladát, irodalmunk értékes alkotását is, amely arról mesél, amiről én is szóltam a gyermekeimnek, kirándulásaink közben meg-megállva a Szenke-parton, hogy „ezerkilencszázötödik évbe” „Szatmár megye Penyige községbe” kilenc kislány belehalt a vízbe.

Szomorú vagyok, ha rátok és rájuk gondolok, de nem vállalom „a Halál rokona” szerepet. Nem érzem jól magam a lankadt, könnyes krizantémok és őszirózsák között. Nem szeretem a sírkerteket, ahol mellém telepszik a Gond, ahol minden út halál-út.

Nem voltam mostanában a penyigei temetőben sem, ahol „egy szélbe” ti, a kilenc kislány is nyugosztok. A magamfajtának ti nem „hullák” vagytok, ahogy a ballada egyik szövegváltozatának írója egy helyen szerepeltet benneteket, hanem – és ezt köszönjük a balladás könyv összeállítóinak, szerkesztőinek – ott éltek mindannyiunk szívében, közös sorsunkra emlékeztetve.

A természetben vagyok otthon és földijeim, a szatmári emberek között.

Néhány csupa szív ember, köztük a barátaim, Kőrösiék, Hadiék és Balkuék nagy dolgot művelnek ebben a kis faluban. Folyamatosan bizonyítják, amit Berzsenyi vallott, hogy „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

A Szenke-parti és számos, immár országos méreteket öltött vásár és sokféle kulturális rendezvény mellett a Penyigén szerkesztett és megjelentetett újságok és könyvek is tanúsítják, hogy fontos nekik a szűkebb haza, az egymáshoz tartozás, a szeretet. Őrzők ők, akik vigyáznak a strázsán, akik táplálják bennünk a tüzet, hogy a szülőföld iránti hűségünk, szépbe szőtt hitünk megmaradjon.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése