Hogy szépbe szőtt hitünk megmaradjon

Írta: Szilvási Csaba

Sokszor olyannak tűnik az előző nap is, mintha az elmúlt évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van az már? Hát még a „tegnapelőtt”, a száz évvel ezelőtti élet!

A hűséges ember azonban emlékezik. A nagy eseményekre különösen. Még ha olyannyira megdöbbentőek is, mint a penyigei balladában leírt, több mint száz évvel ezelőtti tragédia.

Gondolatban én most – mielőtt erre az eseményre kitérnék – „színkeresőben” a szívemhez oly közel álló „tegnapban”, a legutóbbi Szenke-parti vásárban vagyok, az égszínkék ragyogásban, és elgyönyörködöm földijeim tarka forgatagában, a kemény fából faragott ismerős és ismeretlen férfiarcokban, a kedves öreg nénikék beszédes szemében s a bájos, eleven leánymosolyokban. Fajtáim, földijeim jönnek velem szembe, a testvéreim, vagy találóbban a „testlelkeim”, mert nemcsak a vér, hanem a lélek is képes összekötni az embereket.

Maga a Penyige szó úgy hat rám, mint az ízes, hamvas, illatos „nemtudomszilva”. Mintha a felhőtlen kék ég ragyogna a helységnévben a maga végtelenségével az „i” hangot az „ny”- nyel és a „g”-vel együtt közrefogó két „e”-ben.

Családias, meleg hangulata van a szónak. A „p” a pipázó, pöfékelő szatmári családapa bölcsességét, a „ny” az anya és a lány kedvességét, nőies lágyságát, a „g” a fiú legényes kivagyiságát, vagányságát sugallja.

A Penyige végén pedig ott van az IGE, amely – legyen az pogány igéző, táltos ráolvasó , kálvinista zsoltár, vagy a Kormány Margit tanító néni gyönyörű előadásában megszólaló, híres penyigei ballada – számomra maga a szatmári nyelv, amely a legszebb melódiákat szólaltatja meg lelkem húrjain.

A „tegnapból” is visszamegyek egy kicsit az időben. Szatmárban járok gyermek- és kamaszkorom „tegnapelőttjében”. Gyönyörű, késő tavaszi idő van. A fű buján zsendül a kerítés tövében. A kotlós is ott berzenkedik, és számtalan kotyogással hívja csibéit A Szenke tükrén gyémánt fény remeg.

Állok a penyigei határban. Talpam alatt a szülőföld, az anyaföld egy darabja. „Nincs ilyen főüd sehun a világon”- mondta nagyapám, akinek az ötvenes években a Szenke-háton volt egy kis parcellája, és ahová engem is gyakran elvittek nagyanyámmal. „Igaz, esőübe ragad, mint a szurok, száraz időübe meg feetöri az ember talpát, de aziér nagyon lehet szeretni”  – tette hozzá.

Látom magamat, ahogy később gyermekeimmel sétálok a Szenke-parton. A vízben „békahercegek” kuruttyolnak.

Aztán még egy ugrást, egy jóval nagyobbat teszek visszafelé az időben. Elképzelem, ahogy kilenc, almavirág bőrű penyigei lány ficánkol a parton, egy csónak felé sietve. Szájukból mintha egy-egy igen-igen finom, különböző színárnyalatú, mégis csupa aranyos csillogású hangfonalacska bújna ki. Gondolatban megpróbálom összeszőni ezeket az aranyszálakat, de nem sikerül, mert elhalkulnak az evezők csobbanásában, majd kétségbeesett segélykiáltássá válva, egymás után elnémulnak.

Kilenc kicsi lány, akik – mint nyolcvannyolc esztendővel utánatok a mi kislányunk – a nagy káoszból még éppen csak kiváltatok, és máris visszatértetek oda. Belőletek, a tíz csodából csak egy-egy képzeletbeli kép marad a lelkemben. Az egyik élesebben, tisztábban, fájdalmasabban, de a másik kilenc is együtt rezeg ezzel a képpel. Fehér virágok voltatok, elporladó liliomszálak.

Kilenc „penyigei lányok”! Ha az ember szíve átlagosan hetvenötöt ketyeg percenként, akkor a tietek még rövid evilági létetek ellenére is akár 600-700 milliót is verhetett Életetek mégis egyetlen szívdobbanás volt. Egy arany-csörgésű éden-pillanat. Nem játszhattátok bele a magatok kis muzsikáját a Nagy Zenekar időtlen zsongásába, mert elsodort benneteket az áradat. Elsüllyedt mesebeli tájjá, Atlantisszá váltatok. Fölöttetek hullámzik a tenger, csapkod az idő szárnya törten.

Első hajatokat – mint mi a kislányunkét még most is egy nejlontasakban – talán néhány évig őrizte édesanyátok egy régi sublód fiókjában. Meg szívében a kifejezhetetlen fájdalmat, mázsás harangnyelvek súlyát, s azt a rekedt temetési harangszót, melyet már soha sem oldott fel semmiféle tücsökzene. Ti is rég eltűntetek a világból, de jajszavatok – lelkünkben visszhangot verve – ott hallatszik ma is a ballada soraiban.

Penyige jelenti nekem az immár országos hírű magyar balladát, irodalmunk értékes alkotását is, amely arról mesél, amiről én is szóltam a gyermekeimnek, kirándulásaink közben meg-megállva a Szenke-parton, hogy „ezerkilencszázötödik évbe” „Szatmár megye Penyige községbe” kilenc kislány belehalt a vízbe.

Szomorú vagyok, ha rátok és rájuk gondolok, de nem vállalom „a Halál rokona” szerepet. Nem érzem jól magam a lankadt, könnyes krizantémok és őszirózsák között. Nem szeretem a sírkerteket, ahol mellém telepszik a Gond, ahol minden út halál-út.

Nem voltam mostanában a penyigei temetőben sem, ahol „egy szélbe” ti, a kilenc kislány is nyugosztok. A magamfajtának ti nem „hullák” vagytok, ahogy a ballada egyik szövegváltozatának írója egy helyen szerepeltet benneteket, hanem – és ezt köszönjük a balladás könyv összeállítóinak, szerkesztőinek – ott éltek mindannyiunk szívében, közös sorsunkra emlékeztetve.

A természetben vagyok otthon és földijeim, a szatmári emberek között.

Néhány csupa szív ember, köztük a barátaim, Kőrösiék, Hadiék és Balkuék nagy dolgot művelnek ebben a kis faluban. Folyamatosan bizonyítják, amit Berzsenyi vallott, hogy „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”

A Szenke-parti és számos, immár országos méreteket öltött vásár és sokféle kulturális rendezvény mellett a Penyigén szerkesztett és megjelentetett újságok és könyvek is tanúsítják, hogy fontos nekik a szűkebb haza, az egymáshoz tartozás, a szeretet. Őrzők ők, akik vigyáznak a strázsán, akik táplálják bennünk a tüzet, hogy a szülőföld iránti hűségünk, szépbe szőtt hitünk megmaradjon.

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése