Sárospatak

Lehet, hogy a családnevét a legtöbben nem is tudják, hiszen mindenki csak Marcinak, Marci bácsinak ismeri. Sárospatakon született 1937-ben, és katonaidejét leszámítva soha, eszébe sem jutott, hogy elmenjen a városból. Éppen ilyen természetességgel ragaszkodik tanult mesterségéhez, amit 1954-ben, tizenhét éves korában kezdett el gyakorolni. Előbb, más munkalehetőség híján, a Terményforgalmi Vállalatnál kezdett dolgozni, de abban a pillanatban, ahogy lehetősége nyílt rá, munkát vállalt a földműves szövetkezeti boltok egyikében. Muzeális értékű kifejezésekről veri le a port, amikor a „népbolt”, vagy a „csemege” eladói terminusokat használja, de ő ezekben az élelmiszerüzletekben ismerte meg a kereskedelem minden fortélyát. Szakmai képesítését csak később, kiszolgált katonaként szerzett, mint mondja, rendkívül szerencsés körülmények között.

Az 1956-os forradalom után volt katona, a kereskedelmi iskolában olyan tanárok oktatták, akik – szintén a forradalmi események megtorlásaként – büntetésből, lefokozásként tanítottak középiskolában, de „nem középiskolás fokon”. A népbolt-hálózat 1962-ben kivonult Sárospatakról, így csak szövetkezeti üzletek maradtak. Egészen nyugdíjba vonulásáig ezekben dolgozott Karajz Márton, leginkább üzletvezetőként. Népszerű ember lévén bizonyos politikai karriert is befutott, a szövetkezet KISZ- titkára lett. Mosolyogva mondja, hogy ezzel be is fejeződött politikai pályafutása, de az elért eredményekkel így is rendkívül elégedett. Egy „Barátság-vonat” tette lehetővé számára, hogy a Nagydobronyban élő kárpátaljai rokonait személyesen is megismerje, ami a 60-as évek elején magánemberként lehetetlennek látszott. Ezek a rokonok elcsatolt terület lakói lettek a II. világháború alatt, így csak fényképről ismerhették egymást. A Moszkvába, Leningrádba induló „Barátság” azonban váratlan lehetőséget biztosított a találkozásra. Marci bácsi ma is boldogan, csillogó szemmel emlékszik a háború utáni első rokoni randevúra:

– Megírtam nekik, hogy mikor érkezik a vonat Csapra. Tizenhét tagú rokoni „küldöttség” várt az állomáson, étellel, itallal „felfegyverkezve”. Valóságos lakodalmat rögtönöztek érkezésem örömére az eddig csak fényképről ismert idősebb és az azóta született fiatalabb hozzátartozóim. A csoportvezető jóvoltából két nappal előbb indulhattam vissza, így még egyszer megünnepeltük a máig is tartó öröm- és szeretetteljes egymásra találást. Ezt köszönhetem én KISZ-titkári tevékenységemnek. Soha szebb ajándékot nem kaphattam volna az élettől.

A tanuló lánykák már leszerelése után Marci bácsinak szólították, de mindenki szólíthatta keresztnevén, mert tudták róla, hogy a „kartárs” megszólítástól kiütések nőnek a hátán. Nemcsak szorgalmával, szakmai felkészültségével, hanem elsősorban kedvességével, emberszeretetével vívott ki magának elismerést. Amikor az ÁFÉSZ erősödni kezdett és festékboltot nyitott, Karajz Márton itt kezdett dolgozni. Nagy Tibor, a bolt vezetője, örömmel adta át minden tapasztalatát igyekvő munkatársának. Amikor boltvezető lett, már mindenki csak a Marci-féle boltban szerezte meg a festékeket, növényvédő szereket és mindazokat az eszközöket, amelyek egyáltalán belefértek a bolt profiljába. Az áruválasztékot a vásárlók igénye alakította, „Marci” soha nem mondta, hogy nincs, legfeljebb egy kicsit várni kellett. Az intézményekkel, vállalatokkal is olyan kapcsolatot alakított ki, hogy mindenki igyekezett nála vásárolni. A szocialista kereskedelemben szokatlan kedvezményekkel, fizetési halasztással is segített mindenkit az előrehaladásban. Számára mindig elválaszthatatlan fogalom volt a tisztesség és a haszon. Soha nem törekedett kiugró haszon elérésére, az „élni és élni hagyni” elv vezérelte munkájában. Gondolkodás nélkül elvégezte azokat a szaktanfolyamokat, amik kellettek egyre bővülő árukészletének forgalmazásához. Még az egyszerűnek látszó festék szakmában is gyártástechnológiai ismereteket szerzett a legjobb mesterektől, akik még házilag állították elő festékeiket a legkülönlegesebb célokra. Így vált ő a megbízhatóság példaképévé, hiszen a vevő csak azt tudta, hogy milyen célra keres festéket, a legjobb megoldást már a kereskedőre bízta. Soha nem csalódtak benne. Ez a magyarázata annak, hogy amikor nyugdíjasként nyitott festékboltot, a vevőköre gondolkodás nélkül követte az új üzletbe is. A magánüzlet bevezetése sem került nagy erőfeszítése, hiszen már a neve mindent elárult róla: Marci és Fia Kft. A fia mezőgazdasági üzemmérnök, a gépek szerelmese. A tsz széthullása folytán lett „szabaddá”. Úgy segíti édesapját, hogy saját hivatásához sem lett hűtlen, elsősorban a szállítás, árubeszerzés az ő dolga. Történt még egy furcsa dolog: az új üzlet épületét bontásra ítélték, ugyanakkor az ÁFÉSZ is megszüntette a gyér forgalmú festékboltot, így Karajz Márton visszaköltözhetett a régi munkahelyére, ahol több mint 40 éven át, kereste a vevők kegyeit. Régi-új üzletében is a minőség az úr, és a vevő a király. Azt mondja:

– Ha nem végezhetném ezt a munkát, nem lenne értelme az életemnek.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)