Egyek

Anyu, mamikám, anyuka!  – naponta de sokszor hallotta. Talán álmában is hívták, szólították férje s a gyermekek. Ő mindig kész volt. Ugrásra, tettre kész. Azt a szót, hogy fáradtság, nem ismerte, csak érezte, ám ezt magában mélyen eltemette. Már kicsi gyermekként félárván, majd később fiatal árva lányként megszokta, hogy sok a dolog, két keze a társa, s nem számíthat csak Istenre és magára. Szerette a szépet, a tisztát, akarta a jót, harcolta az igazát, kereste és várta az igazit. Azt legmerészebb álmaiban sem remélte, hogy tíz gyermeke lesz, kikben mindazt megtalálja, amire mindig vágyott.

Nyíradonyban született gazdálkodó szülei második gyermekeként 1937. május 23-án. Talán ezért is volt legkedvesebb illata az akácvirágé. Nyolcévesen elveszítette szeretett édesapját. Édesanyjával és nővérével élt tovább. Anyja új házassága, a mostohaapa, a mostohatestvér fiúk jelenléte hirtelen változást hoztak életébe. Szép volt, fiatal, szorgos, erős, jó humorral megáldott, amikor édesanyja megbetegedett. Az új család minden gondja rá nehezedett, de ebből semmit nem érzett, mert az aggodalom töltötte ki minden gondolatát: „Mi lesz anyámmal, anyám nélkül velem?” Bekövetkezett a legrosszabb: hiába várta haza, nem jött, a temetőbe vitték. Tudta, mi ilyenkor egy tisztességes lány kötelessége: otthagyta a családi otthont. Egy házasságba menekült. Ekkor tizenhat éves volt. Elsőszülöttje, János a fővárosban látta meg a napvilágot. A férjében nem ébredtek fel sem a hitvesi, sem az apai érzések, mert korábbi kicsapongó életmódján nem változtatott. A házasság zátonyra futott. Összeszorított fogakkal, egyetlen kincsével, kisfiával keresett és kapott menedéket nővérénél.

Keményen dolgozott, hiszen kettőjüket kellett eltartania. A Debreceni Állami Gazdaság Penyige-tanyáján jó munkája révén kapott egy cselédlakást. Ott ismerte meg új párját, Farkas Józsefet, aki a katonaságtól leszerelve már hozzá tért haza. Mindketten erőn felül dolgoztak, hogy előteremtsék a mindennapit a népesedő kis családnak. Valahányszor áldott állapotba került, kétségbeesett. Miből lesz megélhetésük? Ám amint ránézett valamelyik gyermekére, máris megvolt a válasz: vállalom. Szinte mindig a munkából indult szülni, s amint hazaért a szülőotthonból, letette kiságyába újszülöttjét, s munkához látott. Az „Itthon van anyu!” örömét engedte gyermekeinek megélni. Egy önálló otthonról álmodott, arra tett félre, s végül sikerült is megvenniük egy gazdaházat Tamásipusztán, a Szatmári úton. Itt már volt egy kis szőlőskert, gyümölcsös, saját föld a dohánynak, jó istállók, ólak az állatoknak. A férje is jobban keresett. A gyerekek nőttek, iskolások lettek. Jó eszűek voltak, jól tanultak, bár este petróleumlámpa mellett. Hiányzott a villany, de még inkább egyetlen élő rokona, nővére, aki tőle távol, Egyeken lakott. 1974-ben teljesült a vágya, s Egyekre költözött a család. János, Éva, József, Sándor, Erika, Csaba, László, István és Zoltán ettől kezdve itt növekedtek szeretetben, Attila pedig már ott született. Belvizes és vállalati kölcsönből új otthont építettek, hogy a 12 fős család elférjen.

Egy időben kezdett nőni és fogyni ez a család: a fiúk megnősültek, a lányok férjhez mentek. Érkeztek az újabb és újabb unokák. A nagy ház olykor kicsinynek bizonyult, ha szerettei egyszerre futottak be „csak úgy”, anyut, papát látni. Színes virágcsokor lett az élete. Egy baleset következtében rokkantnyugdíjas lett, de derűje, tenni akarása töretlen maradt. 1995-től újabb gond szakadt rá: férje elveszítette mindkét lábát. Betegápolás, lélekerősítés, családfenntartás, a nagycsalád békéjének kormányzása – mindez rá várt, és ő odaadóan, szeretettel teljesítette. Egyszerre csak sejtették szerettei, hogy valami nincs rendben vele: szótlanná vált, elfogyott a mosolya, gyakorta lepihent. Végül aztán már nem titkolhatta, hogy rosszindulatú gyomordaganata van. Nagyon megfáradt, ezért el akart menni, de gyermekei most helyette tettek, küzdöttek, összefogtak érte, akaratával szemben. Türelmes beteg volt, beletörődve hagyta, hogy harcoljanak érte. Az orvosok előbb hónapokat, majd már csak heteket jósoltak neki. Szerettei a jóslatok ellenére először három évet kaptak tőle, majd még egy felet. Ajándék volt minden perc. Fájdalmasan szép. Eközben az egyik utolsó vágya is valóság lett: sikerült házat cserélni, s azt az ő finom ízlésével virágos otthonná tenni.

Gyermekei és a 26 unoka, mint minden évben, 2004-ben is lázasan készültek születésnapjára: emeletes torta, kerti parti Sanyinál és virágkosár 67 szál vörös rózsából. Nagy meglepetés lesz! Lett. Május 21-én reggel csendben elment. A rózsákból nyolc sírcsokor lett, nyolc fia búcsúajándéka. Két lányától fehér rózsásat kapott. „Megállt a szív, mely értünk dobogott, pihen a kéz, mely értünk dolgozott”. Így búcsúztak tőle gyermekei, ezt vésették a síremlékbe. Szívükbe pedig a fogadalmat, hogy erősek maradnak együtt a szeretetben, és örökké megőrzik drága édesanyjuk emlékét.

 (Hajdú-Bihari Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)