Nagykálló

Véletlenül került a megyébe, aztán itt ragadt, s ma már szabolcsinak vallja magát. Isaszegen született, édesapja a vasútnál dolgozott egy forgácsolóüzem vezetőjeként. A középiskolát már Pesten végezte el. A négy testvér közül egyedül ő szerzett diplomát, mert orvos akart lenni. Mindig nagyon szerette ugyanis az embereket, szívesen meghallgatta gondjukat-bajukat, s úgy gondolta, ez a pálya lehetővé teszi, hogy segítsen rajtuk.

Amikor elvégezte az orvostudományi egyetemet, akkor még a régi kinevezéses rendszer működött, tehát oda kellett menni dolgozni az ifjú szakembernek, ahová küldik. Őt egy vidéki városba irányították, ami még nem is lett volna baj, de röntgenorvosi állást kínáltak neki, pedig ő mindenáron sebész szeretett volna lenni. Megfellebbezte a döntést, s választhatott Kapuvár, valamint Mátészalka között. Ma már maga sem tudja miért, az utóbbi mellett döntött.

Mátészalkán akkor egy kis kórház működött, mely ellátta az egész Szatmár-Bereget. Nagy volt a zsúfoltság, a negyvenágyas sebészeti osztályon olykor ötven-hatvan beteg is feküdt. Kevés volt az orvos, ezért tíz-tizenöt ügyelet jutott mindenkire havonta. Ám dr. Vágvölgyi János a nehézségek ellenére is azt vallja, hogy egy nagyon jó iskola volt. Egyrészt, mert ügyeletben valamennyi osztály betegeit el kellett látni, ezért más szakterületet is megismert, másrészt, mert az idősebbek nagyon sokat segítettek. Ma is nagyon szívesen emlékszik vissza Majoros Zoltánra, Dienes Gáborra, valamint Csiszár Gusztávra, akiktől elleste a szakma fortélyait.

Ő azonban szakmailag tovább szeretett volna fejlődni, viszont az orvoshiány miatt nem engedték el a továbbképzésekre. Ekkor gondolt egyet és elment körzeti orvosnak Balkányba, ahol hét évet töltött. Úgy emlékszik erre vissza, mint élete talán legszebb időszakára. Járta a tanyákat, együtt élt a faluval, ekkor szerette meg igazán a szabolcsi embereket. Azt vallja, hogy a szabolcsi ember, főleg ha falun él, sokkal nyitottabb, őszintébb a máshol megszokottnál. Ez a ragaszkodás valószínűleg kölcsönös, mert bár rég elkerült onnan, szinte naponta felkeresik egykori balkányi betegei, ismerősei. Egy ideig a nagykállói járás főorvosaként tevékenykedett, majd amikor itt már kezdtek beérni munkájának eredményei, rábeszélték, hogy vállalja el ugyanezt a beosztást a nyíregyházi járásban is.

Ekkor költözött a megyeszékhelyre, ám néhány hónap múlva teljesen váratlanul közölték vele: a megyei kórházba helyezik főigazgató-helyettesnek.

Ez ismét nagyon nehéz, de szép időszak volt, hiszen meg kellett tanulnia az egészségügy közgazdaságtanát. Naponta tíz-tizennégy órát dolgozott, hiszen ekkor folyt a megyei kórház rekonstrukciója, ami nagyon sok teendővel járt. A kórház főigazgatójává ezerkilencszáznyolcvanban nevezték ki, ezt a tisztséget tíz évig látta el.

Úgy ítéli meg, hogy ez a kórház életében az intenzív fejlődés időszaka volt. Új profilokat indítottak, megduplázódott az orvosok száma, s többek között ekkor épült fel az új sebészeti szárny. Dr. Vágvölgyi János büszke arra, hogy az akkor odakerült fiatal orvosok képezik ma a kórházban a szakmai elitet.

A rendszerváltás után, amikor pályázatot hirdettek a főigazgatói szék betöltésére, úgy találta, hogy annak feltételei nem mindenki számára egyenlőek, ezért visszavonta pályázatát. Hamarosan megkapta a felmondását, s így munkanélküli lett. Ekkor üresedett meg a Nagykállói Elme- és Ideggyógyintézet főigazgatói állása, s a nagykállói kollégák megkérték, pályázza ezt meg.

Sikerült elnyernie ezt a beosztást. Másfél évtizedes kórházvezetői tapasztalatai, valamint az a tudás, melyet állandó önképzése révén szerzett meg, lehetővé tette, hogy előre lássa az egészségügyet érintő változások egy részét. Már a kezdet kezdetén biztos volt abban, hogy az egészségügyi intézmények finanszírozása alapjaiban fog megváltozni.

Mivel sohasem szeretett az események után kullogni, a nagykállói kórházban már 1993-ban végrehajtották azt a struktúraváltást, mely sok hasonló intézménynél még csak most folyik. Csökkentették az ágyszámot, fontos szerepet kapott a gazdaságosság. Dr. Vágvölgyi János azt vallja, hogy egy egészségügyi intézmény elsőszámú vezetőjének egyik legfontosabb feladata a betegek érdekeinek védelme.

Persze, a feladatok ennél jóval szerteágazóbbak. Természetesen, legalább ugyanilyen fontos az intézmény megfelelő működésének biztosítása, a személyi és tárgyi feltételek megteremtése, ami végső soron szintén a betegek érdekeit szolgálja. Márpedig ezen a téren az utóbbi években itt nagyon sok előrelépés történt.

A kikapcsolódásra, a családra nem sok ideje jut. Két gyermeke már felnőtt, lánya bölcsész, fia pedig építész. Felesége, aki védőnő, s jelenleg az egészségügyi főiskolán tanít, mindenben segíti. A családfő biztos abban, hogy az ő támogatása, áldozatvállalása nélkül sohasem tudta volna megvalósítani elképzeléseit, végigjárni ezt a csöppet sem könnyű utat.

  (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)