Mátészalka

Hajdúból Szatmárba költözött egy orvosházaspár. Dr. Tóth Katalin és dr. Makónyi Károly élete első munkahelye a mátészalkai kórház. A sebészeti osztály vezetője, Makónyi főorvos innen készül nyugdíjba.

Arról beszélgetünk Tóth főorvosnővel, vajon miért marad meg az ember élete első munkahelyén? ’63-ban vette át a diplomáját a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, s a megpályázott helyek közül itt foglalhatta el állását. Mélyvíz volt ez a javából, hiszen egy vidéki kórházban sokkal hamarabb kap fontos feladatot egy kezdő, mint például a klinikán. Az általános belgyógyászati tennivalók mellett a fertőző betegségeket is itt kezelték. Akik akkor kezdték a pályájukat, jól emlékeznek arra, hogy az állandósult szakemberhiány miatt éveken át szerveztek telepügyeletet. Ez azt jelentette, hogy az ügyeletes orvos a gyerek, a fül-orr-gége, a fertőző, a szemészeti és a belgyógyászati betegeket is megnézte az éjszakai ügyelet alkalmával és hétvégén.

Szatmárban nem arról voltak híresek az emberek, hogy lépten-nyomon orvoshoz jártak. Csak indokolt esetben keresték fel a kórházat. A ’60-as évek elején az ellátandó területhez tartozott Fehérgyarmat és környéke is, mígnem ’63-ban megnyílt a fehérgyarmati kórház. Érdekes megfigyelést tehettek akkor az orvosok. Ha már nem segíthetett a medicina, a gyógyíthatatlan beteget hazakérte a családja, körükben távozzon az élők sorából. Ma pedig megrendítő azt látni, hogy az élete alkonyához érkezett betegtől mintegy szabadulni akar a családja, vegye fel inkább a kórház, és az intézmény falai közt várja be az utolsó óráját. Valahogy akkor a család melege, az összetartozás érzése nem engedte meg ezt a lélektelen bánásmódot a haldoklóval.

Bővült a belgyógyászat, előbb két pavilonnal, később a megszüntetett kocsordi szanatórium helyén aktív belgyógyászati részleggel. Területi elv alapján a II-es Belgyógyászat egy részét Kocsordon helyezték el.

Tóth főorvosnő ’68-ban szakvizsgázott belgyógyászatból, majd 3-4 évig vezette is ezt az osztályt. Közel tíz éve pedig másodfőorvos. Szakmai érdeklődése a diabetológiára irányult. Sok-sok beteg adatának összegzése, a gyógyításuk során szerzett tapasztalat során rájött, hogy a helytelen táplálkozás, a zsírdús étrend, a mozgáshiány, a stressz szinte törvényszerűen vezet a cukorbetegséghez. Noha véglegesen meggyógyítani nem tudják, azért ha meghatározott időközönként jönnek a gondozásra a diabéteszesek, akkor viszonylag egészségesként élhetik napjaikat. Igen fontosnak tartják a szövődmények megelőzését a gondozás során. Sajnos, a nehezedő megélhetési körülmények is okolhatók a diabétesz terjedéséért, hiszen a korszerű táplálkozás alapanyagai drágábbak, mint a zsírfélék. Tapasztalatairól tudományos üléseken is beszámolt a főorvosnő.

A férje, Makónyi főorvos úr is hasonló életpályát futott be. Amikor idejött, egy főorvos mellett két beosztott dolgozott az osztályon. A beosztottak minden második nap ügyeltek. Viszont tucatszámra kaptak olyan feladatokat, amelyeket ma speciális osztályok látnának el. Így például az általános sebészeti betegek mellett megoperálták a koponyasérülteket, az urológiai és a traumatológiai betegeket, de még a gyerekeket is. Éveken át vezette az onkológiai gondozót.

Makónyi Károly főorvos a gyomorműtétek adatait összegezte és adta közre a kollégáinak tudományos üléseken, a sebészeti szakcsoport rendezvényein. Érdekes megfigyelést tettek az osztályon, az évek során egyre kevesebb esetben kellett műteni a gyomorbetegeket. Mindezt annak tulajdonítják, hogy a hatásos gyógyszerekkel, az időben elkezdett kezeléssel elérhetik a kívánt eredményt, és csak végső esetben kell megműteni a pácienst.

Mi ad egy orvosnak örömet? Egyértelműen azt fogalmazta meg Tóth főorvosnő, az, ha a beteg meggyógyul. Ebben pedig lehetett része neki is és férjének is, hisz a több mint három évtized alatt betegek ezreinek segítettek a bajban. Azt külön kihangsúlyozza a doktornő, hogy amikor ők a mátészalkai kórházba kerültek, szinte minden osztályon fiatal orvosok kaptak állást. Egy nagyon jó közösség kovácsolódott össze. Nemcsak a szakmai munkában, hanem a magánéletben, a szabad idős programokban is társai voltak egymásnak. Így nem is vették fel a másodnaponkénti ügyeletet, nem érezték a fizikai fáradtságot. Az pedig szakmai sikerélményekhez juttatta őket, hogy igen fiatalon foglalkozhattak a legkomolyabb esetekkel is. Mélyvíz volt ez vagy kényszerpálya? A választott hivatás gyakorlásához mindketten megtalálták a feltételeket.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)