Nyíregyháza

Zajtán, az ország legkeletibb vasútállomásának településén született 1924. május 13-án. Szülei gazdálkodó emberek voltak. Apja Schwarzkopf Gyula, anyja Weisenbacher Irén, akik családjukkal igen nehezen, de nagy-nagy tisztességben éltek. Tíz hold földön kilenc gyermeket neveltek, igyekeztek minden tőlük telhetőt megadni nekik.

− Zajta az 1920-ban lezárt határok miatt egyszerre csak teljesen rokontalanná lett, hiszen a magyar oldalon mindössze Rakamaz és Mérkvállaj maradtak testvérei. Észak-Erdély, ahová korábban tartozott, s aminek oly sokat köszönhetett, amivel oly sok kapcsolatot tartott, a másik oldalra került, így vele távozott a piac, az iskola, sok egyéb, fontos összeköttetés is. Sajnos, a helyzet a visszacsatolás, 1940 után se sokat változott, hiszen már nem hozta, nem hozhatta vissza a régi időket, az eredeti állapotot − mondja a hófehér hajú és bajuszú, szép arcú idős ember, a magát ma is büszkén zajtainak valló dr. Sasvári Gyula, akinek élete maga a történelem, s aki ma is nosztalgiával beszél a gyermekkorról, a kora ifjúságról.

Pedig nem volt csendes, kiegyensúlyozott ifjúkora. A negyvenes évek után egy falubéli mérnök segítségével került fel Pestre úgymond szerencsét próbálni. A szerencse váratott magára, a háború azonban közbejött, s ahogy Sasvári Gyula viccesen mondja: „Az én tanulásom kicsit kitolódott…” Kitolódott, de el nem maradhatott. A kisegítő karhatalmista alakulatnál szolgált. Pestről két katonacimborájával hazagyalogolt. Sajnos, nem sokáig élvezhette a szabadságot, az életet, mert hat boldog nap után kétévi málenkij robot következett. Szökni próbált, közben elveszítette egyik lábát. Ennek ellenére megtartotta hitét és reményét arra, hogy jöhet még jobb világ… A jobb világ, melyet esetében előbb a mezőtúri gépésztechnikum, majd az agráregyetem gépészmérnöki kara jelentett. Az ötvenes években a traktoristák tanfolyamát szervezte, tanított, miközben maga is szinte folyamatosan tanult.

1955-ben Nyíregyházára került, iskolateremtő lett, hiszen a mezőgazdasági gépésztechnikum első gépésztanárának nevezték ki. 1961-ben, amikor a gépésztechnikum kettéválásával az iskola egyik fele felsőfokú mezőgazdasági technikum, másik pedig szakközépiskola lett, Sasvári Gyulára újabb feladatok vártak. 1977-ben ledoktorált, tanszékvezető, majd karigazgató lett, s mint kiderült, alig van tantárgy, amit az eltelt évtizedek alatt ne oktatott, ne tanított volna.

’84-ben, hatvanévesen nyugdíjba vonult. − Megtehettem, 129 éves munkaviszonyom van − mondja huncutul mosolyogva, s a kérdő tekintetet látva állítását meg is magyarázza: fél lábbal, hatvanöt százalékos hadirokkantként megtehette volna, hogy csak a kötelező munkaviszony egyharmadát dolgozza le. Ő teljes értékű embernek tartotta magát, 43 évet dolgozott. Ha így számoljuk − s miért ne tehetnénk ezt −, akkor Sasvári Gyula igenis kitöltötte a 129 esztendőt.

Szó sincs persze arról, hogy igazából nyugdíjba vonult, dologtalanul élt volna. Még aktív korában elkezdte szervezni az úgynevezett vajai üzemeltetési rendszert, melyet akár forradalminak is nevezhettek abban az időben. A módszer lényege, hogy a gépeket, berendezéseket kvázi vállalkozásba adták azoknak, akik azokon rendszeresen dolgoztak. A gépek felelősei, ha úgy tetszik, gazdái megkapták azt az összeget, amelyet az üzemeltetésre szántak, s amelyet több év adatainak ismeretében azok átlagából kalkuláltak ki. Ezzel az ötlettel, ezzel a módszerrel jelentős pénzt és eszközt takarítottak meg a gazdaságok, szövetkezetek, miközben a dolgozók sem jártak rosszul. Dolgoztak, amennyit csak akartak és bírtak, fizetésük mellé még prémiumot is kaptak.

Sasvári Gyula ma sem pihen, ma sincs feladatok nélkül. 1991-ben társaival megalakította a hadirokkantak, hadiárvák és -özvegyek megyei szövetségét, melynek elnöke lett. Képviseli sorstársai érdekeit, kilincsel, dolgozik értük, bár, mint hangjában kis szomorúsággal megjegyzi, e téren már egyre kevesebb a dolga.

− Okafogyottá válik lassan mindez, hiszen sokan közülünk már átköltöztek egy másik világba. Egykori hadifogoly az egész országban csak nyolcezer van, az özvegyek száma sem több tizennégy ezernél. Sorsuk közös, a háború borzalmait és megpróbáltatásait öreg fejjel sem tudják feledni.

Marad a család, melyre joggal büszke. Két fiára, akik közül az idősebb vegyipari mérnök, s apja példáját követve ugyancsak doktorált, a kisebbikre, aki pedig pilóta lett. A négy unokára − kettő fiú, kettő lány − s arra a baskói, száznégy éves parasztházra, ahol feleségével sok szép napot töltöttek, töltenek el ma is, ültetnek, virágot nevelnek, pihennek. Élvezik a jó levegőt, a csendet, a megérdemelt öregkort, a kiegyensúlyozott életet.

Mi szerez örömet? − töpreng a kérdésen mosolyogva. Talán az, hogy jómagam csak kétféle gyógyszert ismerek, hogy a feleségem bajára is megtalálták végre a megfelelő orvosságot. Az, hogy a gyermekeim, unokáim boldogulnak, boldogok…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)