Vásárosnamény

Gyors és jó döntést hozni – ez a sebész főorvos ars poeticája. E felfogás szellemében kormányozta élete hajóját dr. Kerecsen Lajos, a Szatmár-Beregi Kórház vásárosnaményi telephelyének osztályvezető főorvosa. Tartotta magát ehhez az elvhez a szakmában és az életben egyaránt, s most közel harminc évnyi szakmai pályafutás eredményeként ugyanazokat a rendezőelveket tartja fontosnak, mint amelyeket a kezdet kezdetén megfogalmazott önmagának.

Nagybocskón született 1943. november 4-én. Édesapja, dr. Kerecsen Lajos jogász volt, ma már sajnos, nincs közöttük. Édesanyja, Kiss Piroska háztartásbeli, július végén ünnepelte 80. születésnapját családja körében. Debrecenben él. Nővére, Irén ma már nyugdíjas, a DOTE pénzügyi osztályán dolgozott. Felesége, dr. Szele Ildikó fül-orr-gégész főorvos, jelenleg a vásárosnaményi kórház controlling igazgatója, a megyei közgyűlés és a vásárosnaményi önkormányzat egészségügyi bizottságának elnöke. Fia, Zsolt informatikai mérnök, Budapesten él. Lánya, Beatrix, a debreceni Kenézy-kórházban röntgenorvos. Kerecsen főorvos most már nyugodt lélekkel vallja magát helybelinek, hiszen végleg eldöntötte, hogy nem megy el innen. Gergelyiugornyán építkezett.

Mindig is vízpart mellett szerettem volna élni – vallja magáról a főorvos. – Az érintetlen természet, a csend, a táj szépsége magával ragad. Motorcsónakkal, kajakkal, kenuval bejárni a vízi világot, nemcsak felejthetetlen, hanem megnyugvást ad a léleknek, testnek, szellemnek egyaránt.

Ennél jobban legfeljebb festeni szeret, szobája falait saját festményei díszítik. Senki nem mondaná meg ezeket az olajképeket látva, hogy nem hivatásos művész ecsetje alól kerültek ki. Van még egy szenvedélye, a vadászat, amely szintén a természet imádatából fakad. Mint a vadászok többsége, Kerecsen doktor sem az ölést látja a vadászatban, hanem a természet rendjének fenntartásában játszott szerepüket emeli ki. Nem egyszer előfordult, hogy megkegyelmezett a vadnak, és futni hagyta. 16 éven át volt a Széchenyi Vadásztársaság tagja, most egy debreceni bérkilövő társaságba iratkozott be. Lőtt már szarvasbikát a Bükkben, vaddisznót és apróvadat.

Visszatérve a pályakezdésre, bizonyára sokan nem értették a törekvését, miért hagyta ott a debreceni klinikai állását egy határ menti kisváros kórházának kedvéért? Kerecsen főorvos ebben a döntésben azt mérlegelte, hogy szakmailag, emberileg és a vezetés szempontjából is kipróbálhatja a gyakorlatban saját magát. Mint mondja, az eltelt 29 esztendő alatt elérhette itt a szakma csúcsát.

Hol teheti meg egy fiatal, kezdő orvos, hogy évente 350–370 műtétet végezzen? Csakis olyan helyen, ahol kevesebb orvos kezel több beteget. Ennek az ára, hogy másodnaponta ügyelt.

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd 1970-ben vette át a diplomáját a DOTE-n. Négy év múlva szakvizsgázott általános sebészetből és a végtagtörések operatív kezeléséből. Élete nagy szerencséjének és külön adománynak tekinti, hogy jó munkatársakkal dolgozhat együtt.

Érdekes polémiát folytatnak a kollégák a városi tudományos intézetekben, egyetemi klinikákon a természetes kutatómunka és a kiskórházakban elvégezhető nagy számú operáció összehasonlításáról. Míg az intézetekben dolgozó orvosok általában a folyóiratokból, könyvekből, külföldi tapasztalatokból merítenek, addig a kisebb intézményekben olyan teher nehezedik már a kezdő kollégára is, hogy szinte képtelen a fárasztó nap és az ügyelet után szakcikket írni a tapasztalatairól. Évtizedek óta folyik ez a vita, hogy melyik jelenthet többet az orvosnak, vagy a kollégák melyiket értékelik nagyobbra? A tudomány fellegváraiban ülők a saját álláspontjukat védik, míg a napi rutinban gyötrődők örömest átadnák időnként a helyüket a csupán elmélettel foglalkozó orvostársaiknak. Nem véletlen, hogy a közelmúltban Szegeden megtartott sebészkongresszuson úgy néztek Kerecsen doktorra, mintha a Holdról jött volna, mivel a fehérgyarmati és a vásárosnaményi sebészeti osztályt egyaránt ő irányította, amíg a fúzió és a rekonstrukció zajlott.

Kerecsen doktor a Magyar Orvosi Kamara megyei etikai bizottságának a tagja, és azt tapasztalja, hogy az utóbbi időben megyeszerte nőtt az etikai ügyek száma. Ilyen esetekben a helyszíni tájékozódástól kezdve a személyes meghallgatásig számos teendője van a bizottsági tagnak. Nem is a munka zavarja, hanem az a tény, hogy az etikai bizottság elé kerülnek olyan ügyek is, amelyek elő sem fordultak volna, ha a felek kölcsönösen tisztelik egymást. A többéves tapasztalat birtokában különösen értékeli azt, hogy a vásárosnaményi sebészeten nem fogták perbe az orvost, nem kellett bíróság előtt tisztázni valakinek magát, még csak a munkatársak sem kérték a békebíró tisztére a főorvost.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 8. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1999.)