Nyíregyháza

Csüllög Ferenc a magyar méreteket tekintve meglehetősen messziről került megyénkbe. Vésztőn született 1931-ben. A szülei gazdálkodók voltak. Az ötödik elemi elvégzése után a fiatalember egy falusi tehetségkutató verseny eredményeként, ahol felfigyeltek rá, a szeghalmi Péter András Református Gimnáziumba került. Az intézmény kemény, de rendkívüli színvonalas volt. Megkövetelték a munkát, de az innen kikerült diákok mindenütt megállták a helyüket.

1946-ban levelet kapott az akkori Kultuszminisztériumból, amely azt tudatta, hogy csak akkor folyósítják tovább az állami ösztöndíjat, ha pedagógusképző intézménybe megy továbbtanulni.

A debreceni líceumban érettségizett, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetemen folytatta tanulmányait. Ott is hamar felfigyeltek rá, ennek köszönhetően már harmadévesként az Élettani Intézetbe került díjtalan demonstrátornak, a következő évben pedig egy tanulókör vezetésével is megbízták. Még nem volt a kezében az orvosi diploma, amikor kinevezték a Szemklinikára gyakornoknak. A következő esztendőben  − 1956-ban  − végzett. Most már mosolyogva meséli, hogy szigorló orvosként volt olyan műtéttípus, amelyet akkor többet végzett, mint a pálya későbbi szakaszában együttvéve. Nagy szerencséje volt, mert kiváló tanítómesterekkel hozta össze a sor. Sokat köszönhet dr. Went István professzor úrnak, aki szakmailag és emberileg is rendkívül igényes volt. De ez mondható el Kettesy professzorról is, akit már ekkoriban világszerte ismertek és elismertek. Nem volt szigorú ember, de mindenkit hagyott dolgozni, és végtelenül örült, ha valaki megpróbált új utakon járni.

Aki az intézetben akart maradni, annak meg kellett tanulni operálni. Ennek köszönhetően műtéttechnikailag rendkívül felkészült emberek dolgoztak ott. A Szemklinika helyzetéből adódóan nagyon sok műtétre került sor, így még az egészen „kezdők” is lehetőséghez jutottak, megmutathatták, mire képesek.

A diploma átvétele után egy évvel megnősült. A felesége akkor még orvostanhallgató volt. 1958-ban megszületett a kisfiúk. A klinikán laktak egy szobában. Három évvel később a kislánynak örülhettek.

Nem volt könnyű. Még mindig a klinikán laktak. Letelt a szülési szabadság, gyes még nem volt, vissza kellett menni dolgozni. 1964-ben minisztériumi és családi segítséggel sikerült egy OTP-lakást venniük. A gyerekek Debrecenben kezdték el az általános iskolai tanulmányaikat. A fiúból urológus, a lányból gyermekgyógyász lett.

Dr. Csüllög Ferenc ekkoriban már adjunktus volt a klinikán, az egyetem szakszervezeti bizottságának a titkára. Nem volt rossz helyzetben, de engedett a „csábításnak”, amely Nyíregyházára invitálta. 1969-ben került a szabolcsi megyeszékhelyre, ahol meglehetősen zilált viszonyokat talált. Rajta kívül csupán három orvosnő volt, a műszerpark meglehetősen leromlott, korszerűtlen állapotban.

Sikerült viszonylag rövid idő eltelte után néhány jó műszert szerezni. ’70-ben már három új kolléga érkezett az osztályra, nőhetett az ágyszám, „felfutott” egészen hatvanötre, tovább javult a műszerezettség. Nyolcvanötben költöztek jelenlegi helyükre, ahol már volt lehetőség az igazán színvonalas munkára.

Az igényességnek meglett az eredménye, hiszen szakvizsgázott orvosok dolgozhattak, illetve aki elhagyta az osztályt, osztályvezető főorvos vagy rendelőintézeti főorvos lett belőle.

1995. október elsején ment nyugdíjba, hatvanöt évesen. Amikor hatvanéves volt, az osztályon mindenki azt akarta, hogy még maradjon öt évig. Örült a bizalomnak, mert azt jelezte, hogy irányítása alatt az osztályon valóban szuverén, igényes, felkészült szakemberek dolgoztak, akik megbecsülték mindenkiben a szakismeretet és az emberi tartást.

Huszonhat évet töltött a kórházban, sohasem folytatott  − elvből  − magánpraxist. Még fiatalember korában megtanulta, hogy a nyugdíjra is fel kell készülni. Ha ezt nem mulasztja el az ember, akkor zökkenőmentesen képes átlépni egy más tartalmú életbe. Annak a szívósságnak, amit örökölt a szüleitől vagy amire rákényszerítette az élet, ma is nagy hasznát veszi. Mindig későn fekvő, korán kelő ember volt. Még ma is fél hatkor kel, pedig már nem jár dolgozni.

Messzire került a szülőhelyétől. Talán a hozzá való erős ragaszkodás a magyarázta annak is, hogy nehezen barátkozik meg egy-egy új hellyel. Így volt ez annak idején Debrecennel is. Később megszerette, hiszen annyi minden kötötte oda. Ma már úgy van, hogy amikor azt mondja: hazamegyek, nem Vésztőre gondol, hanem Debrecenre.

Nyíregyházán sikerült a majdnem semmiből országos színvonalú kórházi osztályt létrehozni. Ami most történik  − ágyszámcsökkentés és vele együtt létszámcsökkentés  − fájdalommal tölti el, kesernyés öröm járja át, ha arra gondol, hogy ezt nem neki kell irányítania, mert nem lenne szíve hozzá lebontani azt, amit egykor kemény munkával felépített.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)