Baktalórántháza, Flóratanya

Ahogy meséli a kitüntetés átadásának pillanatait, látom ismét a felemelő érzés hatása alá kerül.

„A Parlamentbe eljutni, világhírű emberekkel együtt lenni, nagy dolog. Amerikában élő, hazánkból elszármazott tudósokkal és közéleti személyiségekkel egyetemben vehettem át augusztus 20-án Mádl Ferenc köztársasági elnöktől a kitüntetést.” – mondja szerényen Bódi István. Igen, az 1949. április 20-án – a közigazgatásilag akkor Kántorjánosihoz tartozó – Flóratanyán született Bódi István három évtizedes magas szintű, példamutató rendőri szolgálatáért a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült. Bizony nagy dolog ez, hogy az Isten háta mögötti Flóratanyán, melyet még a térképen sem jelölnek, a kilencgyermekes családból származó fiú idáig el tudott jutni. „Büszke vagyok erre a kis településre, ahol megláttam a napvilágot, s büszke a családomra, melyben nevelkedtem.”

Nagy költőnk, Ady Endre szavaival élve, így jutott az Értől az Óceánig. Flóratanya jelentette számára az Ért, hol becsületben, emberségben nevelkedett, majd tudása egyre gyarapodott, az ér patakká duzzadt, az ismeretek széles tárházát tudhatta magáénak, s eljutott pályafutásának csúcsáig, a nagy Óceánig. E kimagasló kitüntetés szóljon a mögötte álló 30 évnek. A zuglói őr- és járőralosztály vezetőjének, a budapesti XIV. kerületi járőrnek, a Belügyminisztérium dolgozójának, az Országos Rendőr-főkapitányság Közbiztonsági szakemberének, egyszóval a huszonkét éves budapesti szolgálatnak. De szóljon a Vásárosnaményi Rendőrkapitányság vezetőjének, a tiszai árvíz állandó készenlétesének, azon túl a baktalórántházi gimnázium rendvédelmi fakultációja kezdeményezőjének. Mindezekről külön-külön is kötetekre való regényt lehetne írni.

Ő így foglalja össze: „Szép, de nehéz, harcias évek voltak, a kudarcok sem kíméltek. Keményen megküzdöttem az előrejutásért, minden ranglétrát végigjártam. Maradhattam volna kényelmesebb állásban Budapesten, de Szabolcsba húzott a szívem, s így kerültem Vásárosnaményba. A csúcson sem feledtem soha, hogy honnan indultam, a kicsinyke házat, az ősi portát, ahonnan kiléptem a nagyvilágba, így igazából nem tudtam sehol sem gyökeret ereszteni.”

Így van ezzel felesége, Erzsike is, ki hűségesen követte mindenhová férjét, így ide Flóratanyára is, a csend és nyugalom szigetére. Itt ülünk hárman a gyermekkori porta kis lakásának felújított előterében arról beszélgetve, mit is jelent mindkettőjüknek a szülőfalu. Erzsike, a kőhajításnyira fekvő Kántorjánosiban született kilencedik gyermekként. Nekik, egyikőjüknek sem kell bizonygatni a puha, meleg családi fészek vonzerejét. Szíves látásban van részem, hiszen a vendégfogadás nemes emberi erényéről győztek meg, mikor kedves vendégként fogadtak. Erzsike házias, kedves, érti a vendégmarasztalás fortélyát. Elmeséli, amióta itt élnek, több ideje van a régi falusi ízekre emlékeztető ételeket elkészíteni, melyet férje nagyon szeret. Most így, hogy mindketten nyugdíjasok, a felgyorsult évtizedek után jól esik egy kicsit lassítani, és nyugodtan, kettesben elfogyasztani a reggelit, délben is együtt ebédelni az asztalnál, a vacsorát gyakran négyesben a fiúkkal, mert Tamás és Csaba haza-haza térnek, édesanyjuk mindig finom étellel várja őket itthon.

„Ez nekem mindennél többet ér.” – mondja Erzsike. Mondataiból kitűnik, egy rendőrfeleségnek sokszor kellett nélkülözni férjét, kit a közszolgálat gyakran elszólított még munkaidőn túl is családjától. Így ez életportré nem lenne teljes anélkül, ha a biztos családi háttérről, a támogató feleségről nem szólnék. Ki átsegítette a nehézségeken, s mindig azt tette, amit a házastársi kötelessége diktált. „Harminchárom éve boldog feleség vagyok, s büszke vagyok férjemre, amit töretlen szorgalmával, akaraterejével, rátermettségével elért. De mindezt nem csupán önmagáért, hanem értem és gyermekeinkért tette.” Most már, hogy túl vannak a nehezén, szeretnék bepótolni mindazt, amire eddig nem volt lehetőség. Szeretnének még egy jó pár évet egymás támaszaként, figyelmességben, tapintatosságban, nagyobb odaadásban leélni.

A rendőr alezredes úr most is energikusan, fiatalokat meghazudtoló aktivitással tevékenykedik. Elfoglalja magát, nemcsak a ház körüli teendőkkel, az állatokkal, de a föld iránti szeretete kötelezi, hogy az ősi birtokot se hagyja parlagon.

De nem szakadt el eredeti munkájától sem, hiszen 30 éves tapasztalatát az egykori alma mater– a baktalórántházi, ma Vay Ádám Középiskola – közrendvédelmi szakán kamatoztatja a fiatal, felnövekvő nemzedék javára. A labdapattogás még ma is megbabonázza, ha teheti, focizik. Úgy érzi, még küldetése van, merész, de elérhető vágyakat tervez. Flóratanyának élnie kell! A tanyasi turizmusban óriási fantáziát lát, biztos, ebben támogatótársakra is fog találni.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 19. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)