Budapest

Egy asztali lámpa meleg fénysugara mögül pillant ki az utcára: vajon ki nyomta meg a kapucsengőt. A Hűvösvölgy egyik dombra kaptató mellékutcájában nézem a kerítés mögül a takaros családi házat, melynek feltáruló ajtajában Berecz János alakja tűnik fel a kora alkonyi sürvedésben. A földinek kijáró barátsággal nyitja ki előttem a kisajtót, mely mögött egy érdeklődő tekintetű skót juhász társaságában fogad. Szemem körbejárja a kertet, ahol további szép fajtájú ebek ejtenek ámulatba.

– Ibrányban mindig volt kutyám – válaszol a fel sem tett kérdésre. – Egyikük 16 évig élt, megsirattam – folytatja, aztán beljebb tessékel.

Dolgozószobájában, melynek ablakából a lámpa mellől az imént kitekintett, kényelmes fotelbe ültet, fürkésző tekintetét az enyémbe fúrja. Utoljára tíz éve írtam róla, mégpedig abból az apropóból, hogy az MSZMP, amelynek vezető politikusa volt, kezébe adta a munkakönyvét. A sorsfordító korforduló immár történelem, az azóta eltelt időkről kérdezem.

– Engem a hetvenes években reformistának tartottak, a nyolcvanas évek végén pedig merevnek – fog át egy gondolattal majdnem negyedszázadot. – A rendszerváltást közvetlenül megelőző időkben nagyon foglalkoztatott a párttagság és a munkásőrség sorsa. Úgy gondoltam, ha én meg tudtam változni, lehetőséget kell adni ugyanerre másnak is. Nem voltak bűnösök, miért érje őket baj. A munkásőrök átfésülték az erdőt, ha elveszett egy gyerek, ott voltak a gáton, ha nagy volt az árvíz, oltották a tűzet, ha kevés volt a tűzoltó. Soha semmi másra nem vezényelték őket. Így váltam én úgymond konzervatívvá. Nyugdíjba mentem. Az MSZMP kongresszusát december 17-én még levezettem, de ’91-ben tőlük is eljöttem. Valahogy ókonzervatívak lettek. Azóta átlagpolgár vagyok.

Az „átlagpolgár” a mögöttünk hagyott évtizedben külsejét tekintve semmit sem változott. Mondanivalója élőszóban is éppúgy összefogott, mint rég. Nincsenek mellékszálak, ha elmondta a legfontosabbakat, nem folytatja. Egy ilyen hirtelen beállt csendben kapja rajta tekintetemet, amint egzotikus faszobrain kalandozik.

– Én nem aranyat hoztam távoli útjaimról, ezeket annál is értékesebbnek tartom. – Aztán még álltában kínál új témát, az íróasztalon heverő jegyzetekre mutatva. – Hamarosan befejezem ezt a könyvet, az lesz a tartalma, hogy Kádár János munkatársa voltam.

– Mostanában inkább a gazdasági életben betöltött nem látványos, de annál jövedelmezőbb szerepvállalásáról emlegetik…

– Igen, magam is gyakran hallok ilyesmiről, de erre csak azt mondhatom: az egykori Szovjetunió kormányzati tényezőivel megvolt jó kapcsolataimat nem változtattam jövedelmező gazdasági viszonnyá. Nem mondom, hogy nem voltak ilyen irányú próbálkozások, de kivétel nélkül zátonyra futottak. Ma két helyen vagyok igazgatósági tag, nagyon támogatom az ibrányi víztisztítókészülék-gyárat, melynek létrehozásánál bábáskodtam, de ennél többet nem sorolhatok. Én kimaradtam a gazdasági rendszerváltásból. Enélkül is teljes és kiegyensúlyozott az életem. Feleségemmel, Sáfár Anikó színművésszel boldog a házasságom. Mindkettőnk gyermekei megtalálták a helyüket az életben, nyugodtak lehetünk felőlük. Együtt éltük meg a rendszerváltást Németországban is.

– Visszatekintve hogyan látja, milyen irányt kellett volna vennie a politikának? Az, hogy nem vesz részt benne, arra utal, hogy más irányt vett.

– Nem ért véget a történelem – utal egy filozófus nagy port felvert elméletére. – Az a rendszer megbukott. Mondják, hogy Máltán, 1989 végén, amikor a két szuperhatalom vezetője találkozott. Nem, akkor már minden eldőlt. Inkább korábban, Reykjavíkban, az ottani csúcson. Nálunk mindenesetre nem az a rendszer jött létre, amit én az ország szempontjából jónak tartottam volna. Innen kezdve tételesen sorolja az általa remélt társadalom ismérveit: – Többszektorú, szociálisan szabályozott piacgazdaság; a tudomány és a tudás humanizálása; az emberi közösségek önigazgatása; a hatalom bármiféle kisajátítását megakadályozó törvénykezés; az egyéni és közösségi jogok harmonikus érvényesítése; a kulturális értékek közkinccsé tétele.

– Ezek a mondatok idézetként hangzottak…

– Az én tíz évem a rendszerváltásban alkalmat adott arra, hogy a saját véleményemet megformáljam és megírjam. Nekem is van archívumom, én is leadtam kilencvennégy csomagnyi dokumentumot, de én a Politikatörténeti Intézetbe vittem be. Az elején nem írtam, mert dühös voltam, mostanában viszont már eléggé kiegyensúlyozottnak érzem magam ahhoz, hogy írjak. Nem védem magam, nem támadok senkit, csak azt vetem papírra, amit átéltem, tapasztaltam.

 A búcsú pillanataiban, a ház előtt mélyet szívunk a közeli erdőből a házak között áthömpölygő nehéz lombillatból.

– Üdvözlöm az otthoniakat – szorítja meg a kezem.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 8. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1999.)