Mezőkövesd

Egész eddigi életútja meghatározó elemének tartja, hogy egy kilencgyermekes családban született, ahol a nehéz körülmények ellenére, a „megküzdött mindennapok” mellett rengeteg szeretetet kapott.

Szülei egyszerű emberek: édesapja vasutas volt, édesanyja mindennapjait a gyereknevelés töltötte ki. Olyan időben nőtt fel, amikor a gyermekkori játék legtöbbször csak álom maradt, hiszen a család megélhetéséhez a legkisebbet, az 1946. augusztus 2-án a  „forinttal együtt született vakarékot” is hamar befogták a ház körüli munkák elvégzésébe.

Az általános iskolában jól ment a tanulás, és elsősorban édesapja hatására jelentkezett a vasútépítő technikumba, amely ilyen jellegű képzéssel egyetlenként működött Budapesten. Az intézmény igen jó indíttatásnak bizonyult mindenekelőtt azért, mert akkoriban a pedagógusok elsősorban a hivatásuknak éltek. Közülük is kiemelkedett osztályfőnöke, aki nemcsak oktatta, hanem nevelte is, szeretettel és gondoskodással vette körül diákjait, igyekezett őket felkészíteni a „nagybetűs életre”.

Egyéniségének, világszemléletének alakulásában sokat jelentett az a kollektív szellem, amely a technikumban és a kollégiumban uralkodott, és amelynek révén számtalan közösségi élményben volt része. Tanulmányai során elsősorban az építészet érdekelte, nyilvánvalóan ez is szerepet játszott abban, hogy később több mint harminc évig építész magántervezőként is tevékenykedett. Érettségi után két évig Miskolcon a MÁV-főnökségen, a magasépítésű részlegen dolgozott technikusként, majd katonai szolgálatát töltötte Cserépfalun a légvédelmi rakétásoknál. Leszerelése után a mezőkövesdi Járási Tanács vb-hez került, az építési osztályon műszaki ügyintézőként, építési előadóként a hivatali munkába is belekóstolt.

1971-ben lépett – mint utóbb kiderült végérvényesen – a „vizes pályára”, a víziközmű-ágazatban kezdett dolgozni, gyakorlatilag végig vezető beosztásban. Akkor kezdett kiépülni a város vízellátása, ezt a felelősségteljes munkát már ő irányította. 1973-ban alakult meg a megyei vízművek mezőkövesdi üzemvezetősége, amelynek vezetője lett egészen a rendszerváltásig, amikor ezek a szervezetek „szétaprózódtak”. Az addig állami tulajdonban lévő cégek önkormányzati tulajdonba kerültek, így jött létre a Dél-borsodi Víz- és Csatornamű Kft., amelynek a mai napig ügyvezető igazgatója. Időközben természetesen képezte magát: előbb műszaki pedagógusképzésben vett részt, majd a Pollack Mihály Műszaki Főiskola vízellátási és vízkezelési szakán szerzett szakmérnöki képesítést. Irányítása alatt összeverbuválódott egy nagyszerű csapat, kétszáz fő alkotta a hallatlanul jól működő társaságot. Kezdetben hozzájuk tartozott Zsóri- fürdő és Bogács üzemeltetése is, e fürdők később önállóvá váltak. A töretlen fejlődés eredményeként jól prosperáltak, 25 település víz- és csatornamű ellátásával foglalkoztak. Emellett évente 200 milliós építőipari tevékenységet is végeztek, ez elsősorban közművek építését jelentette.

Máig úgy látja, hogy nagy hiba volt az egykor országosan 29 nagy céget jelentő „vizes tevékenységet” szétszabdalni, mert a ma 450 különféle szerveződés tevékenysége jelentősen megnövelte az önköltséget. A továbblépéshez szerinte elsősorban az értelmetlen szakmai átfedéseket kellene felszámolni, de szükség lenne a már több éve készülő vízügyi törvényre is.

Ádám László, akinek tevékenységét többek között a Vízügyi Ágazat Kiváló Dolgozója címmel is elismerték, úgy véli: – Az ember sorsa gyakorlatilag születéskor eldől. Sokat segíthet az önismeret, ha az ember tisztában van képességeivel, és képes felismerni lehetőségeinek határait is. Ebben a politika által értelmetlenül kettéosztott világban feltétlenül szükség van a kompromisszumkötés képességére is. Végül és egyáltalán nem utolsósorban szükség van az embertársaink iránti szeretetre, amely egyre inkább hiányzik, és az emberségre, amellyel én még mindig megoldottam a hozzám fordulók problémáit.

Elvált, lánya a volt feleségével él, akivel máig jó kapcsolatot tart. Kétdiplomás, 38 éves László fia pedig az Őrségben lakik családjával (felesége szociálpedagógus), biogazdálkodással, bioenergiával foglalkozik. Nekik köszönheti „szeme fényét”, a két és fél éves unokáját, Bíborkát. Miután ügyvezetőként és vállalkozóként (fiával közösen egy 100 férőhelyes szociális otthont működtetnek, és az emberekről való gondoskodás sok feladatot ad) „óriási a strapa”, örül, ha pihenhet – elsősorban olvasni szeret. A sors kegyeltjének érzi magát, hiszen sokat kapott az élettől, a szülőktől, a barátoktól, szeretne ebből minél többet visszaadni egy olyan világban, ahol úgy érzi, hogy az emberek nem egymás sikereinek szurkolnak, hanem azért, hogy a másiknak ne sikerüljön. Úgy szeretne nyugdíjba vonulni, hogy munkatársai további egzisztenciája biztosítva legyen.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)