Garabonciások az elhagyatott földutakon

Egy-két felhőt arrébb fújnak, egy kis felhőszakadást is elrendeznek szárazság idején

Van egy visszatérő kép, ami időnként felvillan. Bandukolok a repedésekkel szabdalt poros földúton az embermagasságú kukorica (na jó: málé) táblán keresztül. Jön velem szemben egy fehér inges lajbis, sötét öltönyt (öltözetet) visel, fekete kalap a fejében, fekete bajusz. Jön velem szembe, nem tudom, ki ő, bárki lehet. Lehet valami egyszerű kupec, lehet egy céltalan vándor, aki csak errefelé lőspitel. Lehet valami titokzatos „tudományos”, afféle „garaboncos”, aki parancsol az elemeknek, ha akarja esőt varázsol, de leginkább forgószelet. Játszik a villámokkal, hangja a mennydörgés maga. Ő is lehet. Vagy egyszerűen egy atyafi a szomszéd faluból, vagy a környékről, aki nem a forgalmas országúton ült fel az apostolok lovára, hanem ilyen módon rövidíti le útját. Látom alakját, ahogy egyre közeledünk egymáshoz. Ahogy elhalad mellettem biccent, talán még a kalapját is megbillenti, aztán szó nélkül elhaladunk egymás mellett. Pár pillanat múlva óvatosan magam mögé sandítok, de a rejtélyes idegennek se híre, se bűze. Eltűnt. Ki lehetett vajon? Honnan jut eszembe ez a múló jelenet minduntalan, ha elhagyott, vagy kevésbé forgalmas földúton csatangolok? Nem kóku, mert nem félek tőle. Ha lófogattal jönne, akkor csakis Köcsön Péter lehetne kizárásos alapon, aki ráadásul szülőfalum szülötte, tehát földim. Hogy ki volt Köcsön Péter? Remélem mindenki tudja. Ha esetleg valaki nem, az először is szégyellje magát, másodsorban vegye tudomásul, hogy ő egy messze földön híres „tudományos” kocsis. Olyan tudománya volt, hogy még a döglött lóval is átkelt a Szamoson, ha úgy akarta. Innen ered a mondás, amelyet hajdan nagyon sokan ismertek: „Hajt, mint Köcsön!”

Ha a Csaholci-tanya felől az emberfia a Sonkádi-tanya felé halad, kösse fel a gatyáját, vagy amit éppen visel. Gyalog persze nem kell vigyázni, úgy csak hosszadalmas. Biciklivel már jobban kell figyelni, mert az út java része lyuk, lyuk hátán. Ennyi elipszilon talán az ország semmilyen más szakaszán nincs, mint itt. Ha a szakasz hosszát nézzük, akkor az egy kilométerre eső kátyúk itt bizony nagyon magas átlagot képviselnek. Történt már itt rugótörés is, pedig tényleg megpróbáltam vigyázni. Az út kettészeli azt a gyönyörű legelőt, amely már évszázadok óta eteti az aktuális marhákat ősgyepével, táplálja az itteni gazdag vadvilágot. Olyan állat talán nincs is kies hazánkban, amelyik ezen a legelőn meg ne fordult volna, ha másképp nem, akkor képzeletben. Aztán szép lassan beérünk a valamikor erre is kanyargó Túr medrét övező kis erdőcskébe. Holtágak vidéke ez, jobbra és balra is mára már kiszáradt medrek szabdalják a vadont.

Az egyik kanyarnál egy kiöblösödő rész, mellette földút lefelé. Ez a valamikori sonkádi malomgödör. A Túr folyó mentén valamikor szinte egymást érték a vízimalmok, ezek egyike itt állt. Itt állt, itt őrölt, ide jöttek az emberek terményükkel. Hozták a kukoricát, búzát, vitték haza a lisztet. Közben bizonyára beszédbe elegyedtek egymással, megbeszélték, hogy Ferencjóska jó király, vagy esetleg ellenség-e. Lehet, hogy megfordult ott az én képzeletbeli garabonciásom is, kicsit talán még a malomkerekeket is meghajtotta, vagy finomított a megőrölt terményen. Hadd bódoguljanak ezek az emberek is! Megérdemlik, hiszen rengeteget dolgoznak ezen az agyagos, kötött talajon, ami elsősorban erdőnek, másodsorban meg legelőnek való. De ha már művelik, akkor legyen gyümölcse a munkájuknak. A malom meg csak őrölt és őrölt, hallgatta a derék atyafiak beszélgetéseit. Igazságokat és kevéssé igaz dolgokat, szenzációkat és pletykákat. A malom elraktározta a hallottakat, de soha senkinek nem adta tovább. Hiába kérlelték, nem árulta el senkinek, sem a ragyogó napsugaraknak, sem a Telihold érces fényének. Nem beszélt róla a Szélnek, sem az Esőnek. Hallgatott diszkréten.

Aztán mégis eljártak fölötte az évek. Fölötte és még oly sok testvére, féltestvére, vagy csak távoli rokona, esetleg ismerőse fölött. A folyók szabályozása eltüntette a vízimalmokat. Így jártak a Túr malmai is. Pedig nem is őröltek lassan. Egy emlékfoszlány maradt belőlük esetleg, vagy még annyi sem. Egy díszpéldány: a túristvándi. Gyönyörű példánya fajtájának, méltán emlékeztet egy rég letűnt korra. A túristvándi malomtól földúton el lehet jutni Fülesdre, néhány kilométer. Onnan meg az én szülőfalum sincs messzebbre, mint Fülesdtől Istvándi. Jó párszor bicikliztem át valamikor nem is olyan régen, hogy Makay Bélával pár szót váltsak. Ma már Béla bátyánk is garaboncossá vált, vele már csak elhagyatott földutakon találkozhatunk. Egy-két felhőt esetleg arrébb fúj, lehet, hogy egy kis felhőszakadást is elrendez szárazság idején, de minden szívesen áll meg egy kis beszélgetésre. Elmondja, hogy milyen gyógyfüveket látott itt a Túr mentén és mindegyik szigorúan védett. A rég kiszáradt holtágban legalább hétféle halat figyelt meg, mert most derékon felül ér benne a víz.

Bajusza persze nincs, nem is vele szoktam találkozni képzeletben. Ő biztos tudja, hogy ki az a rejtélyes idegen, de nem árulja el. Hallgat, mint a valamikori sonkádi malom.

Szerző: 2020. 11. 10.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló