A jó dohányzacskóhoz macskát kellett nyúzni

Egy szegre akasztva pihen, 35 éve csudálkozik azon, hogy a fenébe tudta legyőzni az ő csalafinta gazdáját a Halál

Valamikor az Erdőháton nem volt életbiztosítás a macskák élete. Nem is jött létre tudtommal semmiféle macskabiztosító egylet, vagy hasonló. Még úgy sem, hogy ezeknek a négylábú csúcsragadozóknak kilenc élete van. Nem mindegyiknek persze, mert van, amelyiknek annyi ideje sincs, hogy kinyissa a szemét, mert a köldökzsinór után egy másik zsinór tekeredik például a nyakára. Vagy egy zsákban szenderül jobblétre, számos módja volt (és van) a felesleges szaporulat eltakarítására. A macskák Taigetosza hosszasan mesélhetne erről, ha tudna mesélni és persze ha létezne. Képletesen létezik és így mesélni is tud, de én nem faggatom, mert nem akarom terhelni sem a magam, sem a mások lelkivilágát horrorisztikus esetleírásokkal. Elégedjünk meg azzal az alaptézissel, hogy a macskák nem csak mint egérfogó házi kedvencek vettek részt az Erdőhát mindennapjaiban, hanem sokszor a szó legszorosabb értelmében vásárra vitték a bőrüket. Na nem maguk a cicák hősködtek, mint holmi macska kaszkadőrök, hanem mások bocsátották áruba az előtte gondosan megnyúzott és kiszárított, cserzett macskabőrt. Első osztályú dohányzacskót lehetett készíteni belőle, amely nem ázott át és megtartotta a dohány „aromáját” is. Az aromát azért tettem idézőjelbe, mert nem mindig került első osztályú dohány a macskabőr zacskóba. Többnyire be kellett érni vágott dohánnyal, vagy éppen valami dohányt pótló szárított levéllel. Mindent el lehetett füstölni, dohányhoz meg nem mindig lehetett hozzájutni.

Persze akkoriban is megtalálták a módját a dohány adómentesítésének, egyszer például Erdélyi nagyapám lóháton hozott 13 milotai M10-es diófát, meg a nyereg alatt egy kis dohányt, ha már egyszer arra járt. Kellemest a hasznossal. Az Ecceri fiú apja is nagy dohányos volt, halála napjáig elmaradhatatlan tartozéka volt a pipa, na meg a macskából készült dohányzacskó. Nemcsak a füstöt eregette, hanem olykor bagót is rágott, attól olyan szépeket tudott köpni, hogy jajaj! Egyszer kérdezték is az unokáját az osztálytársai, hogy a papája rágózik? Ő mosolyogva válaszolta, hogy igen. Az osztálytársai meg el is hitték, hogy a vén Borbély milyen vagány, hogy vénsége ellenére rágógumit rág. 

A mai szóhasználattal élve tényleg a vagányság illene rá a legjobban, akkor persze nem így mondták. Amikor eljött érte a Halál, nagyapám a góré mellett ült és málét fejtett, miközben pipázott. „Hát az öreg mit csinál? Hason fekszik, úgy pipál!” Hason fekve nem szoktak pipálni, csak ebben a régi rigmusban. Nagyapámat (soha nem szólítottuk így, minden unokája papámnak hívta) készületlenül élte az orvtámadás, ő nem készült még a másvilágra, hiszen ereje teljében levő 88 éves siheder volt csupán. Azon a nyáron még úgy kapált, gyűjtött, forgatott, hogy abban hiba nem volt. Arra sem emlékszem, hogy valaha hallottam volna panaszkodni. A Halál is csak nagyon nehezen tudta lebirkózni, három napig csapkodták egymást a földhöz. Hol nagyapám ragadta meg a kaszást a grabancánál, oszt úgy „fődhöz” vágta, hogy csak úgy rengett a „főd”, hon meg a Halál tette ugyanezt ellenfelével.

A dohányzacskóhoz visszatérve – hiszen innen kanyarodtunk el – annak készítője a falu hűséges pásztora, Pálinkás János bácsi volt. Ő nem a lelkek pásztora volt, hanem a jószágoké, a vén Borbély igen kedvelte, jó barátságban volt vele. A „macskamiskárolást” meg nézzük el neki, ezek a cirmosék elleni bűntettek azóta már elévültek. A macskák persze fújhatnak az öregre, de lehet, hogy már ők is megbocsátottak azóta. Az öreg Pálinkás a bocskorát is maga készítette mindenféle bőrökből, vagyis „bűrökbül”, mert így mondták. Lehet, hogy némelyik lábbelije dorombolt is, de valószínűbb, hogy a fő alapanyag nem macska volt, hanem valamelyik valamikori pártfogoltja, azaz egy kimúlt tehén, vagy borjú, esetleg egy birka. Az öreg Pálinkás mindig hívta Borbély komáját disznót fogni, ilyenkor sokszor megesett, hogy pálinka helyett denaturált szeszt ittak némileg hígítva. Szegény világ volt, pálinka nem volt mindig, na de vírus sem!

Az egyik dohányzacskó azóta is egy szegre akasztva pihen, 35 éve csudálkozik azon, hogy a fenébe tudta legyőzni az ő csalafinta gazdáját a Halál, ezt azért sohasem gondolta volna. Arra gondol, hogy valami alkufélét köthettek, mert az biztos, hogy a Kaszás csak úgy nem vihette magával az öreget. Egyszer majd visszajön, mintha mi sem történt volna, leakasztja a szegről, nagy csontos kezével belecsippent, gondosan megtömi a pipát és sűrű füsteregetés közepette elmeséli, hogyan csapta be a Halált.

Írta:
Borbély Balázs

Hasonló