Csendességi szabály
Csiporka és Bíborka éhségkönyve
– Odanézzzzz! Mennyi virág! Összefutott a nyál a számban! – sikított fel egy hosszabb, néma könyvböngészés után Bíborka.
– Odamegyünk, megnézzük, de kérlek, légy egy picit csendesebb!
– Miért? – nézett rá csodálkozva a pillangó. – Otthon is ugyanígy beszélünk, és még sosem szóltál ránk.
– Mert imádlak hallgatni benneteket, és nagyon hiányozna, ha nem ragyognátok be a napjaimat, de a könyvtárban csendességi szabály van – mosolygott rá Ibi.
– Csendessééég??? Mi értelme csendben lenni, ha egyszer együtt vagyunk, és van mondanivalónk is?! – kérdezte Csiporka.
– Tudjátok, itt általában sok ember válogat, olvasgat… – kezdte Ibi.
– Aki csak néma csendben tud válogatni, az elég buta lehet – ítélkezett tőle szokatlan módon Bíborka.
– … és sokan tanulnak is, vagy jegyzetelnek a vizsgáikra, a beadandó dolgozataikhoz. Ehhez pedig csend kell. Így el tudod fogadni a szabályt? – nézett a pillére elkomolyodva Ibi.
– Igazad van… Sajnálom, hogy meggondolatlanul véleményt mondtam… És ezentúl halkabb is leszek, ígérem! – nézett nagy szemeivel Ibire, hogy lássa, megenyhült-e az arca.
– Ezt szeretem bennetek, de nagyon! – mosolyodott el újra Ibi.
– Mit? – vágott közbe Csiporka kíváncsian.
– Azt, hogyha rájöttök, hogy valamit nem tartottatok be, vagy hibáztatok, belátjátok, nem kenitek rá senkire, nem haragszotok meg, hanem elnézést kértek, és utána megy minden tovább a maga útján – ölelte át őket Ibi.
– Akkor megnézhetjük végre a virágos könyvemet? – súgta Bíborka felröppenésre készen.
– Remélem, csodaszép zöld szárak, levelek is lesznek benne! – morogta Csiporka az orra alatt.
– Úgy látom, megéheztetek! Nem is csoda, éppen uzsonnaidő van – vette Ibi a két bogárkát a tenyerére, hogy gyorsabban hozzáférjenek a kért könyvhöz.
– Húzd ki a polcróóóól! – türelmetlenkedett Bíborka.
– Húznám én, csak nem tudom, melyiket. Itt mind zöldes és virágos!
– Azt a csodaszép kék virágosat!
– Jaaaa, a katángosat! – mozdult Ibi.
– Nem tágat kértem, hanem azt a kék virágosat! – mutatta újra Bíborka.
– Értem én, csakhogy ennek a szépségnek az a neve, hogy katáng – mutatott rá Ibi.
– Odanézzetek – lapozgatott viharos gyorsasággal Csiporka –, minden virág benne van az otthoni rétről! Megtanulhatom a nevüket? Hazavisszük? – nézett Ibire kérdőn, de látszott a szemén, hogy a hazagondolás egy kicsit el is szomorítja.
– Haza bizony! Bár virágboltos vagyok, a mezei virágokból én sem ismerek fel sokat, épp ideje, hogy megtanuljam!
– És akkor szerintem ez a három könyv elég is lesz – jelentette ki Csiporka –, majd hangosan korgó gyomrára szorította a karjait.
– Szabad hat könyvnél kevesebbet is hazavinni?– kérdezte Bíborka, aki szintén alig várta már, hogy a szomját olthassa.
– Szabad bizony! Még magamnak is leveszem az a Lantmadarat, amit kinéztem magamnak a befelé jövet, és indulhatunk is!
***
Molnár Ágnes
