Kicsi villát csináltatott Feri tatám a kisunokájának

Ha széna illatot érzek, mindig azok az idők jutnak eszembe, amikor gyermekkoromban  forgattunk, gyűjtöttünk a Források nevű dűlőn

Feri tatám és Annus mamám az Alszegen laktak, szívesen látogattam őket. Nagyapám nagyon szeretett gazdálkodni. Az ólból, az istállóból, a ketrecekből sosem hiányoztak a háziállatok. Rendszerint két disznót, tenyészbikát szerződött, 20-25 liter tejet vitt naponta a tejcsarnokba, s a családorvos alig várta a nagymamám látogatását, hogy friss falusi tojásból ehessen rántottát. A közelben lakó, edényes cigányoktól Annus mama mindig tyúkért, tojásért vásárolt lábast, fazekat, tálat.

Persze, az állattartáshoz takarmányra volt szükség, s ahhoz, hogy legyen amit a csűrben elraktározni, rengeteget kellett dolgozni. Nagyapám korábban kelt, mint a nap, s csupán a kiadós ebédet követően pihent le egy szűk órányit. Azért említek kiadós ebédet, mert az öreg igencsak igényes volt az étkezés szempontjából. Nagymamámnak nem kellett a mezőre járni, de a kerti munkában betegen is alaposan kivette a részét. A sütés-főzést illetően pedig ritka volt az a nap, amikor délben nem került hús a tányérba. Ebéd után aztán kötteseket (bukta, tepertyős pogácsa, darázsfészek), túrós tésztát vagy nyolc tojásból készült holdvilágot tett az asztalra. Reggelire a túró és szalonna vagy kolbászos rántotta is megtette, de estére legtöbbször újra főtt étel várta haza a családfőt. „Aki dolgozik és fizikai munkát végez, annak húst kell enni, nem főzeléket!” – hangoztatta mindig nagyapám. Sovány, de izmos ember volt, mindig csodáltuk szorgalmát, munkakedvét.

Azt hiszem 8-9 éves lehettem, amikor először mentünk együtt szénát gyűjteni. Az öreg kicsi villát csináltatott nekem, s szalmakalapot vásárolt részemre a sárpataki áldozóból. Egy forró nyári délutánon, a közeli Források nevű dűlőhöz vonultunk ki, hogy a két nappal korábban átforgatott szénát koporsóba, majd boglyába gyűjtsük. A két villát és a gereblyét a vállára vette nagyapám, a három literes korsót pedig a kezébe. A Forrásokhoz rendszerint üres korsóval ment az öreg, mert a domb aljában két forrásból is lehetett vizet meríteni. Egyikből meg is töltöttük a vesszővel befont ivóedényt, amit a helyszínre érve, egy árnyékos helyre tettünk.

Nagy buzgalommal és lelkesedéssel láttam munkához. Nem akartam lemaradni nagyapámtól, aki gyors iramot diktált, de nekem többször is mondta, hogy „Csak lassan, mert nem hajt a tatár!” Mondanom sem kell, hogy negyed óra elteltével nagyon elfáradtam. Ötpercenként ittam vizet, s percenként könyököltem a villanyélre. A fáradtságtól már szemmel követni is nehéz volt számomra a szorgos és fáradhatatlan nagyapámat, aki még annyi időre sem állt meg, hogy letörölje verejtékező homlokát. „Pihenj meg, mert elfáradtál!”– utasított, mert látta, hogy számomra talpon maradni is nehéz volt a perzselő napon. Hamar elkészült az első boglya, amelynek árnyékában fekvőhelyet készített számomra. Innen figyelgettem a munka menetét addig, amíg el nem szenderedtem. Arra már nem emlékszem, hogy gonosz törpékről vagy jóságos tündérekről álmodtam, de nagyapám csengő szavaira pontosan emlékszem. „Indulhatunk haza, mára végeztünk.” – mondta.

Hazafelé aztán eldicsekedte a szomszéd Kurátor Feri bácsinak, hogy ezután már nem kell egyedül boldoguljon, mert van egy ügyes kisunokája, aki mindenben segít neki. Hazaérve, nagyanyám egy hatalmas üveg barackkompótot tett elém jutalmul. Lakmározás közben arra kértem nagyapámat, hogy nehogy elmondja a közelben lakó osztálytársam, Kántor Karcsi családjának, hogy én elaludtam a mezőn, mert az nagy szégyen lenne az iskolában. „Ha megígéred, hogy a sarjúnál is segítesz!” – szólt nevetve. 

Abban az évben a sarjúnál ugyan nem voltam jelen, de két évvel később már újra együtt sétáltunk ki a Forrásokhoz. Akkor már elég volt egy-egy kis pihenő forgatás, gyűjtés közben, nem volt szükség szundira. A mezőgazdasági munkát viszont nem szerettem meg, azóta is büntetés számomra, ha kapa, kasza, villa kerül a kezembe. De minden tiszteletem azok iránt, akik fizikai munkával, fanyelű szerszámmal keresik meg a mindennapit.

Szerző: 2019. 06. 26.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése