A meglocsolt locsolódó

Már csak annyi időm volt, hogy szemeimet behunyjam, egy vedernyi gázolaj ömlött a fejemre

Sáromberkén és a szomszédos falvakban régi népszokásnak számít, hogy húsvét szombatján, az éjszakai órákban, a lányos házak udvarát, a kapu előtti utcarészt szalmával, pelyvával vagy fűrészporral szórják be a legények. Ezért a lánynak korán kell kelnie, hogy ellenőrizze a porta tisztaságát, s ha szeméttel van behintve a ház környéke, el kell takarítania, nehogy a korai járókelők azt meglássák. Ha netalán későn kel fel és az emberek meglátják az elszórt szemetet, elmarasztaló megjegyzéseket tesznek.

Ugyancsak szokás a húsvéti kapulopás, amely egybeesik a pelyvázásnak nevezett szeméthintéssel és a legénnyé válás mozzanatának, erőpróbájának számít. Nagyapáink idejében azoktól a lányoktól vitték el a kaput, akik büszkén, gőgösen viselkedtek a legényekkel szemben. Néhány évtizeddel később már nem válogattak, nem tettek különbséget. Ahol nem őrizték a kaput, onnan eltüntették. Kiemelték a sarkából a kis- vagy nagykaput, amit különböző rejtekhelyekre cipeltek. Volt rá eset, hogy a temetőbe vitték a kaput, vagy egy elhagyatott ház padlására rejtették el, máskor egy közeli csűrben a széna alá dugták el. Sáromberkén előfordult, hogy a csorgóval szembeni tó (napjainkban horgász-tó) mélyén az iszapban találták meg hónapokkal húsvét után egyik lányos ház kapuját, de olyan esetről is tudunk, hogy a család új kaput kellett csináltasson az ünnep után, mert a régi nem került meg.

Szóval, a szemetelés és a kapulopás még a hagyományőrzés részei a környező településeken. Több mint két évtizede esett meg az alábbi vidám húsvéti történet, amelynek áldozata e sorok írója volt.

Húsvét szombatján késő este, házunk előtt rövid füttyszó jelezte, hogy megérkeztek a cimborák. Suttogva köszöntöttük egymást, aztán sorra húztuk meg a borosüveget, hogy bátorságot nyerjünk. Fűrészporral és pelyvával tele zsákokkal a hónunk alatt indultunk útnak egy előre kidolgozott terv alapján, hogy egy kis szeméttel “megtiszteljük” lányismerőseinket. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, hiszen legtöbb helyen az apák éberen vigyázták házuk környékét, de jókedvűen vágtunk neki a kihívásnak.

Először Nagy Bandi bácsiék háza felé vettük az irányt, akik közelünkben laktak. Tünde osztálytársam volt, jó kapcsolatot ápoltunk a családdal, sejtettem, hogy mire számíthatunk. Szóltam a fiúknak, hogy legyünk óvatosak, mert Bandi bácsi biztosan lesben áll. Borús idő volt, nem igazán lehetett belátni az udvarra, de úgy tűnt, hogy Bandi bácsi is az igazak álmát alussza már. A kiskapu lánccal volt a tartóoszlophoz erősítve, ezért úgy döntöttünk, hogy a nagykaput próbáljuk kiemelni a sarkából. Nagyon csendesek voltunk, inkább kézmozdulatokkal, mintsem szavakkal jeleztük egymásnak, hogy mi a tennivaló. Hatos csoportunk három tagja a pelyvahintéshez látott, hárman a kaput ragadtuk meg, hogy eltávolítsuk a helyéről és magunkkal vigyük.

Éppen megfeszültek izmaink, amikor valaki váratlanul felugrott a kapu mögül. A következő pillanatban már csak annyi időm volt, hogy szemeimet behunyjam, egy vedernyi gázolaj ömlött a fejemre. “Megálljatok, semmirekellők! Ezt a napot nem felejtitek el!” – kiáltotta Bandi bácsi. A gázolaj végigcsorgott a fejemen, nyakamon, befolyt az ingem alá. Csípte a szememet, hirtelen viszketni kezdett a bőröm, elviselhetetlen bűz kerített hatalmába. Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Bandi bácsi közben hangoskodva nyitotta ki a kaput, hogy megnézze áldozatát, de erre nem került sor, mivel nyakunkba szedtük a lábunkat és elinaltunk.

Zsebkendőmmel töröltem le az arcomat, aztán egy másik, kölcsön orrtörlővel a fejemet. Rövid gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy nem vonulok vissza, tovább megyek társaimmal. Sikeresen el is tüntettünk 3-4 kaput, aztán újabb váratlan esemény történt. A György Dezső bácsiék kiskapujával éppen az Állomás utca felé indultunk, amikor a gazda egy elemlámpával  közelünkben megjelent. Itt is két kisebb csoportban “dolgoztunk”, egyik csapat szemetet hintett, a másik a kapuval foglalatoskodott. Szaladni kezdtünk több mint félmázsás vaskapuval, aztán 100-150 méter megtétele után, egy ismeretlen hang szólalt meg mellettünk. “Ne vigyétek tovább, Ede, mert felismertünk!” – mondta Dezső bácsi fia, Zoltán, aki velünk együtt cipelte a kaput, de a sötétben nem vettük észre. Meglepetésünkben ledobtuk a kaput a földre, aztán Zoltán kérésére együtt vittük vissza és tettük a helyére. Mert hát betyárbecsület is létezett abban az időben…

Mire befejeztük a húsvéti csínytevéseinket már valósággal sajgott a gázolaj rágta fejbőröm. Otthon pillanatok alatt ledobtam magamról a ruháimat, rohantam zuhanyozni, de a fürdőszobában nagy csalódás ért. Aznap este nem volt begyújtva a vízmelegítő kazánba, így elmaradt a várva-várt fejmosás. Hajnali három körül lehetett az idő, fáradt voltam, nem volt kedvem tüzet gyújtani. Hideg vízzel lemosakodtam ugyan, de a hajmosást másnapra halasztottam. Az ágynemű megkímélése érdekében sapkát húztam a fejemre, úgy feküdtem le.

Másnap 10 óra körül arra ébredtem, hogy rettenetesen felkavart a gázolaj erős szaga. Hajmosás után vettem észre, hogy fejbőrömet, homlokomat nagyon megviselte a szomszéd harmadosztályú üzemanyaga. Feketén szerezték be, fűtésre használták. Legalább háromszor samponoztam be a fejemet, mégsem sikerült egészen megszabadulni a kellemetlen szagtól. Bandi bácsi nem győzött mentegetőzni, többször is bizonygatva, hogy nem ismert fel a sötétben.

Délelőtt templomba mentem, istentisztelet közben egyszer csak megszólalt a hátam mögött Kántor Károly bácsi “Motorina szagot érzek. Vajon ki kente be magát kölni helyet gázolajjal?” – mondta. Nem válaszoltam.

Este húsvéti bált szerveztek a kultúrotthonban. Érkezésemkor legalább tucatnyi érdeklődő vett körül, hogy elmeséljem éjszakai kalandjaimat. Másnap már az egész falu arról beszélt, hogy a helyi iskola legfiatalabb pedagógusa motorinával mosott fejet húsvét szombatján…

Húsvét után, visszatérve az oktató-nevelő munkához, egy ideig nem igazán voltam büszke a történtekre. Restelltem a dolgot, de ma már mosolyogva emlegetjük egykori cinkostársaimmal a “motorinás kalandot”. 

Szerző: 2018. 11. 25.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló