Azok a téli szép napok…

A lányok visítottak, a fiúk ujjongtak, a lovak párát fújtak, a szán siklott és csilingelt

A havas táj gyönyörűsége és nyugalma, a téli időjárás eseménydús szépsége, a történelem során számtalan festő- és fotóművészt ihletett meg. Az internet világában, különböző oldalakon, csodálatos téli tájképeket láthatunk, amelyek eszünkbe juttatják, hogy egykor hófehér paplannal takarózott a világ. Sajnos, az utóbbi években egyre kevesebbet havazik, s gyermekeink már lassan elképzelni is alig tudják, hogy milyen felejthetetlen téli örömökben volt részünk egykor. Az idei tél kivétel, újra van hó, újra előkerültek a szánkók.

A hetvenes-nyolcvanas években kegyetlen telek voltak. Néha farkasordító hidegben kellett iskolába mennünk, s gyakran otthonról vittük a tűzifát, hogy ne gémberedett ujjakkal fogjuk írószereinket. Nagykabátban ugyan, de mindig fokozott érdeklődéssel hallgattuk szeretett tanítónk szavait, izgalommal várva a szünetet, hogy irgalmatlan hógolyócsatákat vívhassunk az iskola udvarán. A hideg téli estéken, otthon a csempekályhának dőlve, a hasábfa ropogását hallgatva, olvastam kedvenc ifjúsági regényeimet. Édesanyám gyakran készített mézédes, kásás sütőtököt a „lerben”, amelyhez hasonló finomat, azóta sem ettem.

Azokban az időkben, télen, hetekig borította hótakaró a tájat. A házak udvarán, a titokzatos erdei ösvényeken és a talpig fehérbe öltöztetett mezőkön gyakran a fél métert is meghaladta a hó magassága. Nagy élmény volt számomra a hó eltakarítása: először lesepertük a járdát, aztán a hónyomóval utat csináltunk a háziszárnyasoknak. Szívesen segítettem ebben a munkában nagytatámnak, aki később, nagy bánatomra, arról is gondoskodott, hogy szekérrel hordja ki az udvarról a havat. “Ha nagyon meggyűl a hó, olvadáskor befolyhat a pincébe” – hangoztatta.

Mi, gyerekek, nagyon szerettük a telet, élvezettel bukfenceztünk a puha, fehér hóban, gyakran építettünk hóembert, hóvárat. Csodálattal bámultuk a déli napfényben a fák ágain ragyogó hókristályokat, az épületeket díszítő pompás jégcsapokat. Amíg akkorára nőttem, hogy szüleim elengedhettek a közeli szánkódombok egyikére, szerető nagyapám mindig az udvaron készített  5-6 méter hosszú „lesiklópályát”. A déli órákban, amikor tapadt a hó, együtt hordtuk óriási halomba, majd jól megpaskoltuk a hatalmas hólapáttal. Éjszakára vízzel öntöttük le, hogy megfagyjon, s így jobban csússzon a ródli. Gimnazista koromban sokat jártunk az erdő alá „ereszkedni”, ahol rettentő sebesen száguldott a szánkó, s néha történtek balesetek is. Előfordult, hogy a Fenyves-nevű erdőrészből indultunk, s egy keskeny ösvényen végigrobogva tértünk rá a domboldalra. Talán 4-500 méter hosszú is megvolt a pálya, tele szöktetőkkel, a végén pedig egy olyan szakasszal, amely még a legjobbak számára is veszélyt jelentett. Hatalmas villanypózna, néhány árválkodó kerítésoszlop várt ránk az aljban. A szánkót nehéz volt irányítani, lehetetlen megállítani, így előfordultak kisebb-nagyobb balesetek is. Vajda Lóri barátom például olyan erővel ütközött egy útjából félreállni nem akaró oszlopnak, hogy több kapoccsal fogták össze a fején keletkező hasadást.

Egyik legkedveltebb téli szórakozásunk a hokizás, azaz a jégkorongozás volt. A Teleki-kastély mögötti tóról elsepertük a havat, majd kapukat állítottunk. A korongokat a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyárból szállított fűrészporban talált fadarabokból válogattuk. Volt honnan bőven, mert abban az időben nagyon sokan tüzeltek fűrészporos kályhával. A botokat mindenki saját kezűleg készítette. Addig keresgéltünk jobbra-balra, amíg az L betűhöz hasonló faágra nem leltünk. A lelkes játékosok alig több mint felének volt korcsolyája, a többiek téli cipőben szaladgáltak a jégen, ritkán érve koronghoz. Én is csak tíz éves koromban kaptam meg az áhított sportszert, addig legtöbbször csak passzív szemlélője voltam az eseményeknek.

Később, legényke koromban, a szomszédunkban lakó, idősebb barátommal, Nagy Öcsivel gyakran mentünk szánozni. Lovas szánunk néha ráérősen, máskor száguldva siklott az erdei utakon. Behavazott fenyvesek között csilingelt a szán, pattogott az ostor. Orrunkat néha kékre-vörösre csípte a hideg, mérgesen lehelt ránk a fagyos szél, de nem számított semmi, elbűvölte szemeinket a gyönyörű táj, élveztük a vidám utazást. A lányok visítottak, a fiúk ujjongtak, a lovak párát fújtak, a szán siklott és csilingelt. Erdőszengyelben rendszerint megálltunk Makkai Ilus néninél, ahol fahéjas, forralt bor segítségével próbáltunk átmelegedni. Aztán kis idő múlva már Erdőcsinád felé robogott a kétlovas szán…

Néhány évvel ezelőtt, Simon András magyartanár kollégámmal vettük elő nagyapja régi, hosszú évekig nem használt szánját, hogy újra átélhessünk a szánozás örömeit. Arra azonban nem gondoltunk, hogy a korhadt, összeszáradt szerkezet nem bírja a túlterhelést, s a mostoha útviszonyokat. Három család, 7-8 tagja kapaszkodott a göröngyös, erdei úton szaladó szánon, amikor egy hatalmas gödörnek „köszönhetően” hatalmasat zuppant és darabokra tört a ló vontatta jármű. Szerencsére senki sem sérült meg komolyabban, de visszafelé gyalog kellett megtennünk a 3-4 kilométeres távolságot.

Szerző: 2019. 01. 17.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló