Azok a téli szép napok…

A lányok visítottak, a fiúk ujjongtak, a lovak párát fújtak, a szán siklott és csilingelt

A havas táj gyönyörűsége és nyugalma, a téli időjárás eseménydús szépsége, a történelem során számtalan festő- és fotóművészt ihletett meg. Az internet világában, különböző oldalakon, csodálatos téli tájképeket láthatunk, amelyek eszünkbe juttatják, hogy egykor hófehér paplannal takarózott a világ. Sajnos, az utóbbi években egyre kevesebbet havazik, s gyermekeink már lassan elképzelni is alig tudják, hogy milyen felejthetetlen téli örömökben volt részünk egykor. Az idei tél kivétel, újra van hó, újra előkerültek a szánkók.

A hetvenes-nyolcvanas években kegyetlen telek voltak. Néha farkasordító hidegben kellett iskolába mennünk, s gyakran otthonról vittük a tűzifát, hogy ne gémberedett ujjakkal fogjuk írószereinket. Nagykabátban ugyan, de mindig fokozott érdeklődéssel hallgattuk szeretett tanítónk szavait, izgalommal várva a szünetet, hogy irgalmatlan hógolyócsatákat vívhassunk az iskola udvarán. A hideg téli estéken, otthon a csempekályhának dőlve, a hasábfa ropogását hallgatva, olvastam kedvenc ifjúsági regényeimet. Édesanyám gyakran készített mézédes, kásás sütőtököt a „lerben”, amelyhez hasonló finomat, azóta sem ettem.

Azokban az időkben, télen, hetekig borította hótakaró a tájat. A házak udvarán, a titokzatos erdei ösvényeken és a talpig fehérbe öltöztetett mezőkön gyakran a fél métert is meghaladta a hó magassága. Nagy élmény volt számomra a hó eltakarítása: először lesepertük a járdát, aztán a hónyomóval utat csináltunk a háziszárnyasoknak. Szívesen segítettem ebben a munkában nagytatámnak, aki később, nagy bánatomra, arról is gondoskodott, hogy szekérrel hordja ki az udvarról a havat. “Ha nagyon meggyűl a hó, olvadáskor befolyhat a pincébe” – hangoztatta.

Mi, gyerekek, nagyon szerettük a telet, élvezettel bukfenceztünk a puha, fehér hóban, gyakran építettünk hóembert, hóvárat. Csodálattal bámultuk a déli napfényben a fák ágain ragyogó hókristályokat, az épületeket díszítő pompás jégcsapokat. Amíg akkorára nőttem, hogy szüleim elengedhettek a közeli szánkódombok egyikére, szerető nagyapám mindig az udvaron készített  5-6 méter hosszú „lesiklópályát”. A déli órákban, amikor tapadt a hó, együtt hordtuk óriási halomba, majd jól megpaskoltuk a hatalmas hólapáttal. Éjszakára vízzel öntöttük le, hogy megfagyjon, s így jobban csússzon a ródli. Gimnazista koromban sokat jártunk az erdő alá „ereszkedni”, ahol rettentő sebesen száguldott a szánkó, s néha történtek balesetek is. Előfordult, hogy a Fenyves-nevű erdőrészből indultunk, s egy keskeny ösvényen végigrobogva tértünk rá a domboldalra. Talán 4-500 méter hosszú is megvolt a pálya, tele szöktetőkkel, a végén pedig egy olyan szakasszal, amely még a legjobbak számára is veszélyt jelentett. Hatalmas villanypózna, néhány árválkodó kerítésoszlop várt ránk az aljban. A szánkót nehéz volt irányítani, lehetetlen megállítani, így előfordultak kisebb-nagyobb balesetek is. Vajda Lóri barátom például olyan erővel ütközött egy útjából félreállni nem akaró oszlopnak, hogy több kapoccsal fogták össze a fején keletkező hasadást.

Egyik legkedveltebb téli szórakozásunk a hokizás, azaz a jégkorongozás volt. A Teleki-kastély mögötti tóról elsepertük a havat, majd kapukat állítottunk. A korongokat a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyárból szállított fűrészporban talált fadarabokból válogattuk. Volt honnan bőven, mert abban az időben nagyon sokan tüzeltek fűrészporos kályhával. A botokat mindenki saját kezűleg készítette. Addig keresgéltünk jobbra-balra, amíg az L betűhöz hasonló faágra nem leltünk. A lelkes játékosok alig több mint felének volt korcsolyája, a többiek téli cipőben szaladgáltak a jégen, ritkán érve koronghoz. Én is csak tíz éves koromban kaptam meg az áhított sportszert, addig legtöbbször csak passzív szemlélője voltam az eseményeknek.

Később, legényke koromban, a szomszédunkban lakó, idősebb barátommal, Nagy Öcsivel gyakran mentünk szánozni. Lovas szánunk néha ráérősen, máskor száguldva siklott az erdei utakon. Behavazott fenyvesek között csilingelt a szán, pattogott az ostor. Orrunkat néha kékre-vörösre csípte a hideg, mérgesen lehelt ránk a fagyos szél, de nem számított semmi, elbűvölte szemeinket a gyönyörű táj, élveztük a vidám utazást. A lányok visítottak, a fiúk ujjongtak, a lovak párát fújtak, a szán siklott és csilingelt. Erdőszengyelben rendszerint megálltunk Makkai Ilus néninél, ahol fahéjas, forralt bor segítségével próbáltunk átmelegedni. Aztán kis idő múlva már Erdőcsinád felé robogott a kétlovas szán…

Néhány évvel ezelőtt, Simon András magyartanár kollégámmal vettük elő nagyapja régi, hosszú évekig nem használt szánját, hogy újra átélhessünk a szánozás örömeit. Arra azonban nem gondoltunk, hogy a korhadt, összeszáradt szerkezet nem bírja a túlterhelést, s a mostoha útviszonyokat. Három család, 7-8 tagja kapaszkodott a göröngyös, erdei úton szaladó szánon, amikor egy hatalmas gödörnek „köszönhetően” hatalmasat zuppant és darabokra tört a ló vontatta jármű. Szerencsére senki sem sérült meg komolyabban, de visszafelé gyalog kellett megtennünk a 3-4 kilométeres távolságot.

Szerző: 2019. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése