Mikulásvárás hajgöndörítéssel

A hajhullámomnak akartam alárendelni további életemet, féltettem a pajkosan bodorított fürtjeimet

Az Ecceri fiúéknál Mikulás is hagyományos disznótoros nap volt, főleg Miklós (Mikulás) estéje. Volt, hogy hétköznap is megülték, megölték a derék állatot. Gyerekkoromból két olyan napra emlékezem, amikor nem akartam elaludni. Az egyik egy Miklós estéje volt, amikor a másnapi disznótorra készültünk nagyapámékhoz. Attól féltem, hogy nem fognak hajnali négykor felkelteni, ezért úgy gondoltam, hogy virrasztani fogok. Nem tudom, hogy este kilencig, vagy fél tízig tartott a virrasztás, mindenesetre egyenes ági felmenőim értékelték az elhatározásomat, így történhetett az, hogy másnap a hajnali sötétben boldogan lépdeltem apám nyomában a csikorgó hóban a „bótkerten”, le a „Kisvégre”. Ott aztán versenyeztünk, hogy ki fogja meg szerencsétlen disznó farkát, miközben a hentes biztos kézzel szúrt. A vér ömlött, a poharak koccantak (folyamatosan), mi meg táti szamárként figyeltük a „Nagyokat”. Kezdetben Pali báttya, majd Ábris báttya volt a „karmester”, Ábris bátyám a hagyományos reggeli hagymás vér helyett mindig friss paprikás szalonnát fogyasztott.

A másik „virrasztásom”, amit komolyan gondoltam, de talán még este nyolcig sem tartott, nem a Miklós/Mikulás naphoz köthető. Lehettem vagy tíz éves és Gyarmaton Surányi Viktor bácsi (volt szomszédunk) nyírt meg, úgy, hogy a frufrumba egy laza hullámot is sütött. Én annak a hullámnak annyira örültem, hogy terveim szerint örökre meg akartam tartani. A hajhullámomnak akartam alárendelni további életemet, féltettem a pajkosan bodorított fürtjeimet. Úgy gondoltam, hogy ülve fogok aludni (persze az ágyban). Kipárnáztam a hátam mögött ahogy kell, aztán másnap reggel amikor felébredtem szomorúan néztem a tükörben az összeborzolt frizurámat. Ha nehezen is, de feldolgoztam.
Még mindig jobb volt a pár óráig besütött hullám, mint Elemér bátyám „nullás gépe”. A jelzett eszköz egy korabeli hajnyíró gép volt, amelyet nagybátyám kezelt. Amikor a szüleim „odavezényeltek” birkanyírásra, mindig szomorúan álltam fel a székből. Ha nem is tar kopaszon, de pár milliméteres hajzattal, sírásra görbülő szájjal bandukoltam hazafelé. Elemér bátyám harsány kacaja a kapunkig visszhangzott a fülemben. Az ember tragédiája.
Olyan is volt, nem is olyan régen, amikor úgy gondoltam, hogy majd magamat nyírom meg nyírógéppel. Addig játszottam a milliméterekkel, addig nyírtam egyre feljebb, egyre jobban, míg zsákutcába nem kerültem. Ott álltam a tükör előtt, de a tudomány megállt, nem tudtam, hogyan fejezhetném be a műveletet. Aztán végül borbélyék megoldották még aznap reggel, amit én kezdtem el, ők fejezték be. Azt is mondták, hogy rendszeres ez náluk: az ügyfél kezdi magát megnyírni, aztán kétségbe esik, majd náluk köt ki. Ők aztán szépen megnyírják, mint egy birkát.
Túléltünk mindent, ezt is, azt is. Tulajdonképpen eddig mindent túléltünk. Te is, aki olvasod, én is, aki írom. Remélem, hogy a saját halálunkat is túléljük, a borbély pedig olyan hullámot süt a frizuránkba, ami kibír minden fetrengést, hánykolódást.
Ha egyszer mégis meghalnánk (amit kétlek), akkor üzenem az utódoknak, hogy addig örüljenek, ameddig hisznek a Mikulásban, vagy a gyermekeik hisznek a Mikulásban, vagy a Mikulás hisz bennük.
Legyetek jók, ha tudtok!

Szerző: 2018. 12. 06.

1 hozzászólás

  • dr. Szilvási Csaba says:

    Balázskám! Mindig élvezettel olvasom az írásaidat. Őrző vagy te is a szatmári strázsán. Mented az értékeket. Hálás vagyok Ésik Sándornak és “stábjának”, hogy felismeri az értékeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló