A Hold ma a ficfáról mesélt

Idén nyáron visszaadta lelkét a Teremtőnek. Siratják rokonai és jó barátai

Egyszer csak kikandikált a Hold egy felhő mögül. Én akkor már szinte a célegyenesben voltam, de még érezhettem fejem fölött a végtelen Univerzumot. Poroszkáltam befelé a faluba a földúton. A Hajcsár úton, ahogy a térkép jelöli, a naményi úton, ahogy mi mondtuk, mondjuk. Én mégsem Naményból jöttem, hanem Darnó határából. Az út annyira sáros volt, hogy nagyon. Délután még érkezett a reggeli eső után egy jó fertályórás zápor, ami persze áldás, egyenesen az égből, de én elodáztam volna két órával későbbre, ha a Teremtő kíváncsi lett volna a véleményemre. Hál’Istennek nem kérdeztek az időjárás felől. Sem.
Elég furán venné is magát, ha a Jóisten megszólítana (persze nem magához, hanem csak úgy), emigyen:
– Te Balázs! Milyen időt szeretnél? Kell egy kis eső? Hm? Vagy mit terveztél mára, hány fok lenne optimális? A Szél fújjon? Honnan?
Nem is tudnék erre mit felelni, csak állnék ott, mint Bálám szamara. Az Úr ezt nagyon jól tudja (mit nem?), ezért nem is hoz ilyen nehéz döntési helyzetbe.


A Hold halványan elmosolyodott, láttam a szemem sarkából. Odasúgta a felhőnek:
– Ez a bolond megint hagyta, hogy ráesteledjen, rendszeresen látom, hogy az erdőben éri a sürvedés, csetlik-botlik kifelé az erdőből. Ismerem, mindig ugyanúgy van, hogy kotrik kifelé hol a Sóstói erdőből, hol a Túr töltésről, hol az oroszi határból.
A felhőt persze ez nem igazán érdekelte, de biccentett a Holdnak, ha már az így leereszkedett hozzá.
A mai nap nem úgy indult, hogy ilyen legyen a vége. Az eső rányomta a bélyegét a reggelre, persze a bélyeg egy vizes nyolcas volt.

Az „Ótoványos”, meg a Patakhát feketéllik a kökénytől. Már csípte a dér, zamatos. Nosza szedjünk egy kicsit. Még egy kicsit. Ott nagyobbak a szemek, onnan is. Száz szónak is egy a vége, körülbelül tíz kiló lett. Ez még nem az a lélektani határ, amikor az ember hordóba álmodja a gyümölcsöt, de gondolkodni lehet róla. Tudom, hogy gyengén adja, de most már talán lesz belőle valami. Ha már egyszer ennyi van…
Az „Ótoványos” M10-es diófája (az M betű itt nem Maradonát rejti, hanem Milotát) jelzi, hogy idén sem száradt ki. Igaz, hogy jelentősen szépkorú már, de még terem. Él és élni akar.
A Tapolnok (Vájás) csak pár méterre van innen. A töltésen indultam el a Patakhát irányába. Egyszer csak hét, nem, nyolc „vadgacsi” hozta rám a szívbajt két tételben. Az őzeket nem számolom, mert egymásba ér a … Nyúl is van bőven, meg az égi madarak. A ragadozó madár a székelyeknél mind „Öllyű”. Itt is van bőven, barátkozni azonban ők sem akarnak velem.
A Patakháton állt egy óriási fűzfa. Azaz ficfa. Több ember kellett volna, hogy átérjék a törzsét. Lombkoronája már nem volt, mert rég leszáradt. A törzs azonban állt, mint egy bástya, egy szilárd pont a földünk bejáratánál. Szegény Szarufa barátunk minden egyes favágás alkalmával megemlítette, hogy kivenné onnan, de mi nem engedtük. Ez a ficfa olyan volt, mint egy társasház. Odvaiban kígyók, békák, madarak és még ki tudja milyen állatok tanyáztak. Látta őseinket. Látta az Ecceri fiút, aki a közelben bújt el, 1944 őszén, amikor jöttek az orosz tankok. Aztán egyszer csak kiborult. Nem képletesen, hanem úgy, ahogy egy fa ki szokott borulni. Az eső kiáztatta elöregedett, elszáradt gyökereit, a csillagoktól megkapta az utolsó kenetet, majd eldőlt. Nem jajgatott, nem panaszkodott, mert tudta, hogy teljes volt az élete. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még csak egy kis vessző volt. Akkor még a közeli patakmeder tele volt vízzel télen-nyáron. A kis csíkok itt fickándoztak a szeme előtt. Aztán egyre erősebb és terebélyesebb lett. Árnyékot adott az itt delelő gazdának, ágait, vesszőit rendszeresen megszedték. Kosárt, kast fontak belőle. Ő meg még mindig gyarapodott. Madarak fészkeltek a sűrű lombkoronájában. Egy túzok rendszeresen meglátogatta. Aztán öregedni kezdett. Törzsén odvak keletkeztek, szállást és otthont biztosított rengeteg állatnak önzetlenül. Aztán évről évre gyengült, érezte, hogy a szilárd alapot jelentő gyökérzet lassan megadja magát. Idén nyáron visszaadta lelkét a Teremtőnek. Siratják rokonai és jó barátai. A patak kiszáradt medre ilyenkor őszi esőzések idején könnycsepp helyett esővízzel siratja el halottait. Egy-egy fűzfát, vagy nyárfát, vagy kőrist, tölgyet, esetleg akácot, vagy kökényt, galagonyát, bodzát. Mindent elsirat, amit lát, de azt is, amit csak a kópé Hold pletykál el neki. A Hold ma a ficfáról mesélt. Az oroszi ficfáról.

Írta:
Borbély Balázs
Written by
Szerző: 2018. 10. 23.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése