Szalontai Barnabás múzeumalapítóról beszél Dám László igazgató

 Száz forintért vette meg Bethlen Gábor kardját

szalontai_barnaba_s-3.jpgSzalontai Barna Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legismertebb személyisége volt: Nyírbátort és környékét nála nélkül el sem lehetett képzelni. Máig nem felejtem névjegyét, amelyen ez állt: „Dr. phil. Szalontai Barnabás Állami Díjas múzeumigazgató, a nyírbátori Báthori István Múzeum alapító igazgatója”. És szinte mindig hozzátette: etnográfus, néprajzkutató, történész. Ráadásul abszolvált jogász volt, továbbá okleveles tanító, rajztanár és történelemtanár… Akár azt is mondhatnánk, hogy igazi polihisztor.

Vajon milyen embernek ismerte meg Szalontai Barnát az utódja, Dám László, aki a nyírbátori Báthori István Múzeum igazgatói posztján követte őt? Dám Lászlót már nem Nyírbátorban kellett fölkeresnem, hanem Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban, a megyei múzeumi szervezet frissen kinevezett igazgatójaként.

– Érdekes, hogy Szalontai Barna indulásának körülményeiről – holott az élete nyitott könyv attól kezdve, hogy elkezdte építeni a múzeumot – keveset tudunk…

– Sok helyen járt iskolába: Polgáron, Mezőkövesden, Nyíregyházán, végül Hajdúböszörményben érettségizett. A jogi egyetemre Debrecenben és Pécsett járt, de a doktori szigorlatait 1943-ban ismétlődő betegsége miatt nem tudta letenni, ezért is mondta magáról mindig, hogy abszolvált jogász. 1945 tavaszától közigazgatási gyakornok és alispáni titkár volt Nyíregyházán. 1947 nyarától Nyírbátorban lett járási jegyző, kihágási büntetőbíró és iparhatósági biztos. Később könyvelőként dolgozott a dohánybeváltóban, 1952-től pedig rajztanár lett. Munkája mellett kezdett Nyírbátor történetével foglalkozni, első gyűjtései is ehhez kapcsolódnak. Aztán a szakmai támogatások, biztatások hatására kapcsolt  „nagyobb sebességre”, aminek az eredménye az általa létrehozott Báthori István Múzeum lett.

– Ki lehet szűrni az életrajzából olyan előzményt, amely előrevetítette a múzeumszervezői munkát?

– Vannak erre utalások. Nagyon melegen említi mezőkövesdi gimnáziumi ének-zene szakos tanárát, Dala Józsefet, aki egyben a mezőkövesdi múzeum alapítója is volt, továbbá hajdúböszörményi osztályfőnökét, Csiha Antal történelemtanárt, aki később hosszabb ideig a Hajdúsági Múzeum élén állt. Debrecenben Baranyai Béla jogtörténész-professzor hatott rá, akiről egy helyütt megemlíti a Sárkány-rendről szóló jelentős tanulmányát, megjegyezve intuícióit saját tanulmányához, amelyet Kalmár Józseffel írt egyetemistaként a Báthoriak kőemlékei címmel. Érdemes megemlíteni, hogy pécsi egyetemi éveitől kezdve szinte szenvedélyévé vált a fényképezés, sok képes levelezőlapja került közforgalomba is. Volt egy iparművészeti jellegű, bejelentett találmánya, amellyel albumokra, könyvekre bőrintarziás címereket, monogramokat lehetett készíteni. Már fiatal korában nagyon jó szervező volt. Amikor Nyíregyházára került, már 1946-ban részt vett a haladó gondolkodású, általa franciás műveltségűnek tartott Bessenyei Kör újjáélesztésében és megszervezésében, amelynek főtitkára is lett. Büszke volt arra, hogy Bessenyei György születésének 200. évfordulója alkalmából meg tudta nyerni az ünnepi beszédre Ortutay Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi minisztert. Életrajzaiban beszámol arról is, hogy amikor Nyírbátorba került, fúvószenekart, szalon- és szimfonikus zenekart, kamarakórust, ének-zene kart, népi zenekart szervezett, ezek mintegy öt esztendeig működtek a helyi kultúrház égisze alatt.

– Ön mikor és hogyan ismerkedett meg Szalontai Barnával?

– Jó régen, még a hatvanas években egyetemi hallgató koromban. Akkoriban ő szoros munkakapcsolatot tartott fenn a debreceni egyetem Néprajzi Tanszékével, ahol én is tanultam. A nyírbátori kerámiáról szóló könyvét a tanszék vezetésének segítségével írta, az ottani vezető professzorok, Gunda Béla és Szabadfalvi József voltak a lektorai. Gyakran jött az egyetemi könyvtárba kutatni, s egy ilyen alkalommal Gunda Béla mutatott be neki. Miután diplomáztam, és tanársegédként dolgozni kezdtem, én is közvetlen részesévé váltam e tudományos kapcsolatnak. Az egyetemi hallgatóknak  ugyanis gyakran szerveztünk néprajzi kutatótáborokat az akkori nyírbátori járás területén, azon a környéken, amely Szalontai Barna illetékességi területének számított. A legsikeresebb Nyírlugos lehetett, talán azért, mert ott egy nagyon jó képességű évfolyam hallgatói vettek részt a munkában: többek között Viga Gyula, Niedermüller Péter és Balázs György, akik közül többen ma már kitűnő, nemzetközi hírű tudósok. A kutatás keretében a diákok valójában tudományos diákköri dolgozatokat készítettek Nyírlugoson, amelyeket később meg is jelentettünk: kétkötetes néprajzi monográfia kerekedett ki belőlük. Közben tárgyakat gyűjtöttünk, megkérdeztük a parasztembereket, beszélgettünk, bementünk a csűrökbe, a pajtákba, jártuk a padlásokat, s amit érdemesnek tartottunk, összeszedtük, elláttuk a szükséges adatokkal, és bevittük a nyírbátori múzeumba. A kapcsolatunk később is megmaradt, annál is inkább, mert én is a Nyírség népi építészetével kezdtem foglalkozni.

– Milyen embernek ismerte meg őt?

– Röviden fogalmazva örökmozgó volt. Egy percig nem ült nyugton. Mindig csinált valamit, mindig járt az agya. A „Szalontai-típusú” emberek különlegeseknek tekinthetők, mert megszállottak.

– Tud példát mondani arra, hogy miben nyilvánult meg a megszállottsága?

– Jól mutatja ezt például, hogy amikor száz forintért megvette Bethlen Gábor 1622-ből származó díszszablyáját, azonnal beleltározta és elhelyezte a múzeumba. Az emberek többsége biztosan hazavitte volna, hiszen az a kard igen nagy értéket képviselt. Amikor kölcsönadtuk az osztrákoknak egy kiállításra, csupán a biztosítási díja tízezer dollárba került. Ő nagyon is tisztában volt ezzel az értékkel, mégis az volt a természetes számára, hogy a közösségnek, a múzeumnak adja. A gyűjtést rajztanárként kezdte el. Köztudott volt róla, hogy ha egy gyerek a nagymamai padlásról egy régi tejesköcsögöt bevitt az iskolába, Szalontai tanár bácsitól kapott egy ötöst. Gyűltek is a tárgyak szép számmal, köztük nemritkán néprajzi szempontból is értékes darabok. Hála Istennek, mindig vannak ilyen megszállott emberek, akik az életüket teszik fel arra, hogy valamit létrehozzanak.

– Ebből a szempontból kivételesnek számított Szalontai Barna tevékenysége Szabolcsban?

– Tulajdonképpen majdnem minden vidéki múzeum így jött létre a megyében. A lelkes gyűjtők, amatőrök  – akiknek lényegében nem volt közük sem a tudományhoz, sem a régészethez – csupán kedvtelésből gyűjtöttek, a jobbak azonban később egy-egy múzeum vezetőjévé váltak. Mint például Csiszár Árpád Vásárosnaményban, aki eredetileg lelkész volt, vagy a tanító Molnár Sándor Vaján. Szalontai Barna azonban közöttük is élen járt.

– Úgy hírlett, hogyha Szalontai valamire szemet vetett, azt megszerezte a múzeumának mindenáron. Nem voltak ebből konfliktusai?

– Nagy konfliktusról nem tudok, kisebbek minden bizonnyal voltak. Ez azonban nem is lehetett másként, hiszen nemcsak megszállottja volt a múzeumnak, hanem már-már a mániájává is vált. Féltékeny volt a kincseire, a múzeum anyagára. Bizalmatlan volt mindenkivel szemben, nemhogy publikálhatott volna valaki az ott látottak alapján, de még a raktárba sem mehetett be idegen. Magának tett félre mindent, mindenről ő akart írni, szinte belebetegedett, amikor Németh Péter megyei múzeumigazgató kinevezett Nyírbátorba egy muzeológust, akinek természetesen joga volt bemenni a raktárba. Barna bácsi a régészt, Varga Bélát egyszerűen nem akarta beengedni a régészeti raktárba. Ő sem volt mentes a hiúságtól sem, meg büszke is volt arra, amit létrehozott.

– Szalontai Barna szeretett írni, újságcikkeket és könyveket publikált, utóbbiak között voltak egyszerűbbek, alkalmiak és terjedelmesebb, tudományos igényű könyvek. Hogyan állják ki ezek az idő próbáját?

– Ezek tartalmát, megjelenésük történetét elég jól ismerem, ugyanis az egyetemen, amint beletanultam, az én feladatom lett minden tanszéki kiadvány műszaki szerkesztése. Szalontai Barnának két olyan könyve is megjelent, amelyet a tanszék adott ki, azoknak is én voltam a technikai szerkesztője, a Nyírbátor népi építészetéről szóló nagy terjedelmű munkájának pedig a lektora is, mivel javarészt népi építészetről szólt, ami a tanszéken az én területem volt. Szakmai tanácsokkal is elláttam, ami folyamatos munkakapcsolatot jelentett közöttünk. Sajnos Barna bácsi már nem érte meg könyvének megjelenését, halála után néhány nappal hoztam el azt a miskolci nyomdából. Ez a könyv egy igen jó munka. Igaz, sokszor átdolgozta a kéziratot, aminek elsősorban az volt az oka, hogy ő nem volt szakképzett kutató. Sok minden elkerülte a figyelmét, ezért elkelt a szakmai segítség. Nem a hibák miatt, hanem például azért, mert minden tudományos kutatás szerves része a konzultáció. De nyugodtan mondhatom, hogy szakmailag ez az egyik legjobb népi építészeti monográfia. Nagy kár, hogy már nem érhette meg a megjelenését. Tudom, kandidátusi értekezésnek akarta beadni, amire Gunda professzor biztatta.

– A munkakapcsolaton túl személyes, baráti kapcsolatba is kerültek?

– Nem, a kapcsolatunk nem volt baráti, hanem szakmai, korrekt és őszinte. Én a lakásán soha nem voltam, a családját nem ismertem. Sokat beszélgettünk. Ha Nyírbátorba mentem gyűjtőmunkára, soha nem kerültem el őt, mindig bementem a múzeumba is. Aztán az itt végzett tudományos kutatómunkám közben lassanként beleszerettem a nyírbátori múzeumba. Később engem lepett meg a legjobban, hogy 1983-ban elkezdett csábítgatni, hogy menjek el Nyírbátorba múzeumigazgatónak, mert ő csak bennem bízik meg, és csak rám meri bízni ezt a gyűjteményt. Neki – mint mondta – el kell mennie nyugdíjba, amit Németh Péter, a megyei múzeumi szervezet igazgatója szorgalmaz. Meggyőzte az ötletének életrevalóságáról a megyei vezetőket, végül Gyuró Imre, a megyei tanács elnökhelyettese és Kuknyó János osztályvezető jött el Debrecenbe, hogy egyeztessék az elképzelést a tanszéki főnökömmel. Így kerültem Nyírbátorba.

– A megye hasonló jellegű intézményei között a Báthori István Múzeum hol helyezkedik el?

– Szakmai körökben már akkor is a legjelentősebb vidéki múzeumként tartották számon. Mivel az intézménynek Szalontai Barna volt az alapítója és a fejlesztője, kimondhatjuk, hogy életművet alkotott. Egy történelmileg kiemelkedő városban, mint Nyírbátor, nagyon fontos egy helytörténeti múzeum. Maga az ötlet is az ő fejéből pattant ki. Szinte „bezsongott”, amikor az ásatásoknál előkerültek a baluszterek, a kályhacsempék, a hajdani nyírbátori várkastély kimondottan értékes és nagyon szép emlékei. Ezzel kezdődött, aztán hozzálátott a szisztematikus gyűjtéshez. Amikor elkezdték építeni a régi gimnáziumot  – a templommal szemben lévőt, ami a jelenlegi Báthori István Általános Iskola – tömegével kerültek elő régészeti leletek. Barna bácsi ott volt a helyszínen, és ha bármi előkerült, már vitte is a kincseit. Lefényképezte, leírta, beleltározta. Emellett Nyírbátorban és a környéken néprajzi anyagokat gyűjtött. A képzőművészet úgy került a képbe, hogy ő rajztanár is volt, számos grafikája, festménye ma is megtalálható a múzeumi gyűjteményben. Elkezdte gyűjteni mások képeit is, és néhány év alatt létrehozott egy nagyon szép és modern képzőművészeti gyűjteményt. Ez a három pillér jelentette a múzeum alapjait.

– Legalább ilyen értékes maga a Báthori István Múzeum épülete, amelynél jobb helyet el sem lehet képzelni…

– Az összegyűjtött anyag java részét előbb a városháza toronytermében állították ki. Fel lehetett ugyan az ajtóra írni, hogy múzeum, de nyilvánvaló volt, hogy nem ez a megoldás, sőt még a kultúrházban rendelkezésre bocsátott néhány helyiség sem volt alkalmas erre a célra. Barna bácsi akkor vetett szemet a hajdani minorita kolostorra. Nagy bátorság volt, hiszen az épület borzalmas állapotban volt, beomlott tetővel, egy részében szükséglakásokkal. De Barna jó érzékkel választotta ki a helyet, mondván, hogy csak egy ilyen nagy múltú, nagy értékű épület adhat méltó otthont az általa már megálmodott múzeumnak. Előbb kiharcolta, hogy odaadják az épületet. Addig ment és rágta minden elképzelhető illetékes fülét, míg meg nem kapta. Aztán kihajtott hozzá még 15 millió forintot, ami 1957-ben nagyon nagy pénz volt. A valódi munka neheze, a műemléki feltárás és a helyreállítás azonban csak ezután következett. Ebben is szenzációs munkát végeztek. Volt az épületnek olyan része, amely annyira tönkrement, hogy a barokk boltozatot nem lehetett helyreállítani, csak rekonstruálni. Ezt olyan jól megcsinálták, hogy aki nem volt jelen a munkálatoknál, utólag nem képes különbséget tenni a régi és a helyreállított boltozat között. Barna azonban nem elégedett meg azzal, hogy most már méltó környezetben lehetett bemutatni Nyírbátor történelmét, újabb célokat tűzött maga elé. Például 1963-ban visszaszerezte Debrecenből a stallumot, és Mátészalkáról elhozta az ecsedi vár 1484-es datálású címerkövét.

– Nemcsak a régi dolgokra figyelt fel. Emlékszem, amikor Nyírbátor környékén lőttek egy farkast, azt Szalontai Barna kitömette és kiállította a múzeumban. Ez hogyan illeszkedett a múzeum profiljához?

– Egyszerűen be akarta csalogatni az embereket a múzeumba. Ismerek olyat, aki életében egyszer járt a nyírbátori múzeumban – gyerekként elvitték megnézni a farkast –, de közben megnézte a stallumot és a középkori gótikus csempéket, amelyekre ma is emlékszik. Egy másik remek gondolata az volt, hogy összeállítottak egy szép kiállítást Bátorliget élővilágáról. Mivel az ősláphoz nem lehet tömegeket vinni, az emberek azt a múzeumban nézhették meg. Ez párját ritkító különlegesség lett. Ha ezekről beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy óriási előny volt számára a polihisztorsága. Ő nem úgy volt tudós ember, hogy elmélyedt egyetlen dologban, és arról mindent tudott. A szónak abban az értelmében sem volt történész, művészettörténész vagy régész sem, hogy ezeket tudományos alapon művelte volna, bár törekedett rá, és a diplomái is megvoltak hozzá. Egyszerűen minden érdekelte. Az egyik feladatot még meg sem oldotta, már belevágott a másikba. Szakmai cikkei többségének ez az egyik hiányossága. Viszont nagyon jó megérzései voltak..

– Melyek a kiemelkedő munkái?

– A már említett – Nyírbátor népi építészetéről szóló  – könyve, amellyel a kandidátusi címet is elnyerhette volna. Nagyon jó a máriapócsi offerekről – viaszöntőkről – írott munkája is, arra Európa-szerte hivatkoznak. Ezek a legjobb művei, maradandók. Egyébként nem kellett volna neki annyit írnia, de igényelték is tőle, meg szerette is az írást. A tömegmunkának azonban mindig a minőség látja kárát. Mindemellett az írásban, pontosabban a kiadásban is volt egy zseniális megérzése. Felismerte, az viszi el a hírét, ha kiadja a Báthori István Múzeum füzeteit. Ezekben kiváló kutatók munkái jelentek meg Csallány Dezsőtől Balogh Istvánon át Dankó Imréig és másokig.

– Ezen kívül milyen jellegű munkákat adtak közre ebben a kiadványban?

– Egymás után láttak napvilágot a vékony kis füzetek Nyírbátor történetéről, Bátorliget élővilágáról, a Hajdúvárosokról, a Báthoriak pénzéről, a Báthoriak emléktárgyairól és így tovább. Ezek roppant értékes sorozattá álltak össze, a szakma ma is keresi, hivatkoznak rá, egyedi értéket képviselnek. A kutatók állandóan gyötrik a múzeumot, hogy adjunk belőle, de már nekünk is csak egy sorozat van. Most az a tervünk, hogy amikor 2005-ben ötvenéves lesz a Báthori István Múzeum, újra megjelentetjük a Füzeteket, immár egy kötetben, hogy hozzájussanak mindazok, akiknek szükségük van a 40-50 évvel ezelőtt megjelent tanulmányokra. Barna már akkor erre is gondolhatott. Annak idején jótékonyságnak tűnhetett, hogyha Nyírbátorba érkeztek festők, művészek alkotni vagy kiállítani, igyekezett mindegyiküknek katalógust készíteni. Ez már most, 30-40 év után szinte pótolhatatlan érték. Nemrégiben például valahol előkerült Szabó Gáspár hagyatéka, s valaki szólt nekem, hogy alkotásaiból kellene egy kiállítást szervezni itt Nyírbátorban. No, de ki az a Szabó Gáspár? Csak elő kellett venni a Barna bácsi által szerkesztett katalógust, s elolvashattam életrajzát, megnézhettem képeit annak a művésznek, aki egykor zenetanár és festő volt a városban. A kis füzet forrásértékű munka. Számtalan ilyet lehetne sorolni. Most, amikor az emberek általában a mának élnek, nem sokan gondolnak arra, hogy életük már huszonöt-harminc év múlva a történelem része lehet, sőt még hamarabb is, gondoljunk csak a nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére. Szalontai Barna szakmai nagysága abban van, hogy ő az ilyesmire is gondolt.

– Ön tehát egy jó múzeumot vett át tőle két évtizeddel ezelőtt…

– Igen. Amikor engem kineveztek a Báthori István Múzeum igazgatójának, akkor ez az intézmény nemcsak Szabolcs megye legszebb, legjelentősebb tájmúzeuma volt, hanem sokak szerint az Alföld egyik legrangosabb múzeuma, amelynek már akkor volt nemzetközi hírneve. Mind a mai napig megjelenünk „A világ legfontosabb múzeumai” című amerikai kiadványban, amelyhez minden évben kérik a friss adatokat. Mást nem kellett tehát csinálnom, mint egyetemi tapasztalataim, szakmai kapcsolataim révén fenntartani, továbbvinni azt, amit Szalontai Barna elkezdett és felépített.

– Szinte hihetetlen, hogy egyetlen ember energiájából ennyi mindenre futotta. Elismerték Szalontai Barna átlagon felüli munkáját?

– Már 1955-ben minisztériumi elismerést vehetett át, a kitüntetéseinek sorát pedig az ötvenévesen kapott Állami Díj koszorúzta meg. Ez az elismerés akkoriban nagyon magas rangú volt. E díjak is jelzik: Szalontai Barna Nyírbátor nagy egyénisége volt, akinek nagyon sokat köszönhet Szabolcs-Szatmár-Bereg megye múzeumi szervezete, és mindazok, akik ellátogatnak az általa alapított intézménybe.

Marik Sándor

***

SZALONTAI BARNABÁS (született 1919. január 8-án Ilosván, elhunyt 1984. március 5-én Nyírbátorban) néprajzkutató, múzeumigazgató.A debreceni és a pécsi egyetemen végzett jogot, a debreceni egyetemen pedig néprajzi oklevelet és bölcsészettudományi doktorátust szerzett 1967-ben. 1955-ben megalapította a nyírbátori Báthori István Múzeumot, amelynek 1962-től igazgatója volt. Elsősorban Nyírbátor és környéke néprajzi, tárgyi anyagának összegyűjtésével és népi kisipari témákkal foglalkozott. Főbb művei: Keresztes György nyírbátori fazekasmester munkássága (Nyírbátor, 1967); Kerámia a nyírbátori paraszti háztartásban (Debrecen, 1970); Viaszöntő népszokás Máriapócson (Nyírbátor, 1977); Nyírbátor népi építészete (Debrecen, 1984). 1970-ben Állami Díjat kapott, 1981-ben Nyírbátor város díszpolgárának választották.

DÁM LÁSZLÓ (született 1945. március 15-én Budapesten) etnográfus, múzeumigazgató.A debreceni egyetemen szerzett magyar–néprajz szakos diplomát 1968-ban. Doktori disszertációját a népi építészet témaköréből írta 1969-ben. A debreceni egyetem Néprajz Tanszékének oktatója 1968 és 1984 között. A Báthori István Múzeum igazgatója 1984-től 2003-ig. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei múzeumi szervezet igazgatója 2003-tól. Múzeumi vezetőként is oktat az egyetemen. Három egyetemi jegyzet írója, hat önálló kötete, háromszáz tudományos publikációja jelent meg.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló