Nyíregyháza

Egy ország szurkolt érte, amikor 1976-ban a montreali olimpián a távolugrás döntőjébe került. Hogy számoltuk a centimétereket, ha megugorja az általa tartott országos csúcsot, a hatszázhatvanhat centimétert, akár a fényesebb érem közül is a nyakába akaszthatnak egyet. 659 centiméterrel úgy szorult le a dobogóról, hogy mindössze három centiméter különbség volt a harmadik és az ötödik között.

Vigasznak annyi, hogy egy hajszálnyival lépett be az utolsó sorozatban, s ha akkor nincs az a minimális hiba, a hatalmas ugrással olimpiai aranyat szerezhetett volna.

Mára már emlékké szelídült a közel két évtizede lezajlott küzdelem, de Szabó Ildikót abból a fából faragták, aki később is sokat töprengett a történteken. Hogy lehetett volna még jobban megoldani egy feladatot, még kiszorítani magából egy jobb eredményt. Persze, így sem panaszkodhat, hiszen sokszoros magyar csúcstartó a távolugrásban.

Amire viszont joggal büszke, a hetvenes években még nem szedtek a sportolók olyan teljesítményfokozó szereket, amelyek később a doppingbotrányokhoz vezettek, mi több, az élversenyzők szervezete sínylette meg a mindenáron való győzniakarást.

Lett volna realitása annak is, hogy Molnár István edző irányításával ne csak másfél évtizeden át szállítsa Ildikó a jobbnál jobb eredményeket, hanem sportoljon tovább. Egy makacs Achilles-ínsérülés azonban időnap előtt véget vetett a karrierjének. Hónapokon át fájlalta a bal lábát, bár látszólag nem találtak okot rá az orvosok. Háromszor is megműtötték, mire egyértelműen kiderült, mi okozza a problémát. Ám akkor már nem tudott ismét csúcsformát szerezni. Többször kezdte újból a sportpályafutást, de a sokszor kiújuló sérülés végleg megakadályozta ebben.

Vitrine így is dugig tömve érmekkel, trófeákkal. No és amit csak emlékeiben őriz, az a mentalitás, ami a hetvenes, nyolcvanas években jellemezte a sportvezetést és magukat a versenyzőket. Számukra ismeretlen fogalom volt a téli és a nyári szünet, karácsony másnapján már edzettek. Szilveszterkor annyit könnyített az edző, hogy csak egyszer tartott edzést. Emlékszik olyan újévre, hogy január elsején már gyakoroltak a pályán.

A versenyeztetés taktikája körül sem értett mindennel egyet, de a versenyzőnek nemigen volt beleszólása abba, hol, mikor, milyen számban és főként miért kell indulnia. Egy nemzetközi versenyen Tbilisziben például összeszedett egy gyomorfertőzést, lefogyott 4-5 kilót és a betegségből még fel sem épülhetett, amikor rajthoz kellett állnia egy határ menti találkozón. Őrá ugyanis mindig úgy számítottak, hogy hozza a papírformát. Hogy ez jó vagy rossz, ma már lehetne vitatni. Akkor viszont a hazai sportvezetés mindig bizton elkönyvelhette a Szabó Ildikó által összegyűjtött pontokat, hiszen ez számított az egyesület szakmai megítéléséhez.

Ma az Adidas-boltban beszélgetünk; Vasvári Sándor és Dvorszki Tibor üzletében alkalmazott Ildikó. Amikor szögre akasztotta a futócipőt, edzőnek hívták Kazincbarcikára. Az ifjú tehetségekkel 1983 és 1990 között foglalkozott a borsodi városban.

A szülőföld azonban nagy csábító erő, így történt ez Szabó Ildikó életében is. 1991-ben költözött haza a családjával Nyíregyházára. Férje, Tamás Zoltán, testnevelő tanár a sóstóhegyi általános iskolában és atlétikaedző a nyíregyházi sportiskolában. Mariann lánya tizenharmadik éves, a nyíregyházi Kossuth Gimnázium nyolcosztályos tagozatán másodikos. Édesanyja szerint jó alkatú, és annak ellenére, hogy a pályán nőtt fel, nem igazán érdeklődik a versenysport és az atlétika iránt. Inkább a könyveket választja, pedig ha komolyan akar sportolni a későbbiekben, már most el kellene kezdenie az edzéseket. Annál elevenebb viszont Ádám, aki a maga hat esztendejével elképesztő mozgékonyságról tesz tanúságot. A szülők úgy vélik, belőle talán lesz sportoló. Ám Ildikó meggyőződéssel vallja, hogy a szülő sohasem lehet eléggé objektív a gyermeke megítélésében. Azt jó szemű, tehetséges szakemberre kell bízni és később megbízni az illető döntésében.

A nyíregyházi Jósaváros lakótelepén élnek egy panellakásban, éppen ezért akkor örül a család, ha kirándulni indulhatnak. Ennek persze legtöbbször a szülők elfoglaltsága vet gátat, Ildikónak ugyanis gyakran szombaton is dolgoznia kell az üzletben, ilyenkor a férj vállalja magára az otthoni és a gyerekek körüli teendőket. Tamás Zoltánnak is gyakran adódik olyan programja, hogy kísérnie kell a versenyzőket.

Ezt Ildikó természetesen megérti, hisz annak idején ő is imádott utazni, világot látni. Olyan jó kis csapat jött össze Fehér Géza, Bruzseyák Ilona, Papp Margit, Milassinné Ziegner Anikó, Milassin Lóránd és a már sajnos elhunyt Faragó János részvételével, hogy széles jó kedvvel tették derűssé a versenyt, az edzőtábort, a fogadást, az utazást.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)