Nyíregyháza

A hatvanötödik születésnapja előtt álló sportvezető és főiskolai tanár emberségének megértéséhez valamennyiünknek meg kellene járni mindazon poklokat, amiket a sors neki és a hozzá hasonlóknak juttatott. Az 1939. március 15-én született Molnár Istvánt, családi származása miatt, a már megbukott és az igazából a hatalom csúcsára még nem jutott politika mindkét oldalról üldözte. Tanítónő édesanyját, megtorlásul, faluról falura helyezték az akkori, magukat mindenhatóknak érző talpnyalók. A család, a hányattatások ellenére, s talán éppen ezért mindenkinél összetartozóbban juttatta el fiát a pályakezdés kapujáig: Fiam, ha balra mész, Miskolcra jutsz, munkás leszel. Munkás mindig kell. Ha jobbra mész, Sárospatakra érsz. Ott tanító lehetsz. Tanító is mindig kell. Molnár István megfogadta édesanyja tanácsát, és tanítói oklevelet szerzett Sárospatakon.

Első munkahelye igazán embert próbálóvá sikeredett: az ózdi etnikai kisebbség iskolába járó gyerekeivel kellett megszerettetnie az írást, olvasást.

1959-ben válaszút elé került: lehetne továbbra is tanító, de jó atléta vagy kosárlabdás is válhatna belőle, mindezek mellett zenét is tanulhatna. Mégis a tanulás mellett döntött, Budapestre ment, és elvégezte a Testnevelési Főiskolát. A testnevelő tanári munka mellett az edzői munka látszott kézenfekvőnek. Az országban a harmadik legjobb tízpróbázóként atlétákat készít fel a különböző szintű megmérettetésekre. Egy év múlva a vidékről érkező Kovács Ilona, Kövesdi István, Kiss Mária és Borbás Anna nevét és eredményeit megismeri az akkor még főváros központú Magyarország sportközvéleménye. A sikeres évvel bebizonyította kétkedő önmagának, hogy az atlétikai pálya az, ahol öröklött tehetségéből eredően, igazán otthon érezheti magát.

Egészséges önbizalma segítette abban, hogy azokat találja meg, akiket adottságaik kibontakoztatása után a csúcsok közelébe, vagy azokra juttathat. Az ország közvéleményében akkor is és ma is lesajnált vidéki atléták a túltámogatott fővárosban versenyzőkétől egyre jobb és jobb eredményekkel hálálták meg edzőjük munkáját. Közben elvégezte a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát. Edzői munkája első igazi eredményét Kiss Máriától kapta, aki az 1968-as mexikói olimpián a 80 méteres gátfutásban a kilencedik legjobb időt érte el.

1970-ben, látva benne azt, akire igazán szükségük van, a Tanárképző Főiskola vezetői hívják tanítani. A szakmai ranglétra valamennyi fokát végigjárva jut el a főiskolai tanári kinevezésig. A testnevelés tanításában az elsők között kezdte a zene pozitív, megerősítő hatásait felhasználni az oktatásban.

Molnár István 1972-re visszaemlékezve mondja: Balczó András olimpiai bajnoki címet hozó futásának közvetítése után érett meg benne a felismerés, határozottabbnak, céltudatosabbnak kell lennie, ha valamelyik tanítványát szeretné könnyekkel küszködve látni az olimpiai dobogó tetején, miközben a Himnusz hangjai hallatszanak.

1976 a montreali olimpia éve volt. S ezzel együtt Szabó Ildikóé. Azé a távolugróé, akinek az ötödik helyezésétől jobbat azóta sem produkált senki a magyar női versenyzők közül. A moszkvai olimpián, 1980-ban sportpályafutása másik nagy ajándékát kapta a 4×400 méteres női váltó tagjaitól, akik az akkor mért ötödik legjobb idővel szakították át a célszalagot. Tanítványa, Petrika Ibolya is közöttük volt.

A jeles események után tizenkét éven át megszakítás nélkül tanít a főiskolán, edzősködik a sportpályán, otthon pedig feleségének, Jutka néninek segít a gyereknevelésben. Mindezt olyan sikeresen, hogy a magyar sport és az ország hírnevét öregbítendő, Tamás fiát is olimpiai versenyre készíthette fel 1992-ben. A barcelonai olimpián a férfi rövidtávfutók között egyre több volt a színes- és egyre kevesebb a fehérbőrű. Így az esélyek is könnyen kiszámíthatóvá váltak. Molnár Tamás a harmadik körig jutott, becsülettel helytállva, tisztességgel küzdve Magyarországért.

S itt, a négy eredményes olimpiai részvétel ismeretében egy pillanatra megakadt a toll… Molnár István egyetlen egy alkalommal sem segíthette hasznos tanácsaival a sorsdöntő pillanatban az általa felkészített versenyzőt, azt, aki a Mindenség kapujában állt, mert a hatalom birtokosai úgy döntöttek: nem lehet ott, amikor a siker és a dicsőség fényében sütkérezni lehet.

Molnár Istvántól az élete során senki, soha, sehol sem hallott panaszt arra, hogy mit tettek vele „azok” ezelőtt. Ő, aki az emberi kicsinyesség és aljasság fölé, harag és bosszúvágy nélkül ily könnyen emelkedik, méltán megérdemli azt, hogy viselhesse a megtisztelő címet: mesteredző. Emelt fővel, nyitott szemmel mondhatja el magáról: tanár vagyok.

„Tanár úr” napjainkban segíti elsőszülött fia, Péter boldogulását, angolul tanul és zenés asszonytornát tart. Ezek mellett az Orfeum együttest fellépéseik során kíséri zongorán. Derűs természete, jó kedélye és bölcsessége segítette át az élet útvesztőin.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 17. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)