Szerencs

Hogy lesz egy átlagemberből jó borász? – tehetné fel a kérdést bárki éppúgy, ahogy Szabó Gyula is feltette magának. Ő azonban pontos választ kapott rá a Sorstól, amely úgy rendelkezett, hogy édesapja még az 1950-es évek elején, egy műtét után azt a tanácsot kapta az orvostól: hogy igyon jó bort, akkor meggyógyul. Az köztudomású volt, hogy csak a saját maga által termesztett szőlőből és készített borról tudja, mi van benne valójában. A szófogadó beteg vett egy 170 négyszögöles szőlőt, de dolgozni már nem bírt benne. Így a fia, Gyula 13–14 évesen már művelte a szőlőt, míg a hasonló korú barátai fociztak szabad idejükben. Ez a gyermekkori tapasztalat egy életre szóló adományként vonult be család képzeletbeli történelmébe.

Szerencsen 1939. augusztus 31-én született néhai Spack Margit és néhai Szabó István fiaként. A szülői szeretetet a kereskedelemben szerzett tapasztalatok érlelték ki, amely később megélhetésre váltható tudománnyá nemesedett. Felesége, Novák Mária a cukorgyár humánpolitikai osztályvezetőjeként vonult nyugdíjba. Lányuk, Mariann agrár-, közgazdasági- és külkereskedelmi diplomával a miskolci Hol-cin beszerzési igazgatója. Családjában a négyéves Péter és a tíz hónapos Lívia a nagyszülők szeme fénye.

Az ismert borász, mígnem a maga gazdája lett, dolgozott autóvillamossági szerelőként, egy vízgazdálkodási társulatnál, majd a 80-as évektől a rendszerváltásig a bekecsi termelőszövetkezet műszaki raktárvezetőjeként. Még 1986-ban megvette a rompincét a szerencsi pincesoron, így amikor 1990-ben feloszlott a termelőszövetkezet, dönthetett: munkanélküli lesz vagy vállalkozó? Kapóra jött, hogy a feloszló bekecsi tsz-től vett három darab, 800 négyszögöles szőlőt, kedvező törlesztési feltételekkel. Szabó Gyula – műszakishoz méltó precizitással – összegezte: szőlője, pincéje és ideje egyaránt van, nincs hát akadálya az önálló borászat elindításának. Támaszkodott arra a tudásra is, amit a középiskolás éveiben a szakkönyvekből szerzett. Míg édesapja génjeiben hordozta a borkészítés csínját-bínját, addig ő már a tudomány oldaláról is meg akarta közelíteni a borászkodást. Félprofinak mondta magát még 1990-ben, azóta számos díj, kitüntetés jelzi, hogy Szabó Gyula mesterré vált.

Egyik évjárat jobban sikerült, mint a másik, híre ment a pincéjének. Ismét döntenie kellett, hisz a nagyobb volumenű termelésnél az értékesítési problémák is megsokszorozódnak. Szabó úr előtt három lehetőség nyílott: vagy a nagykereskedéseknek adja el a borát, vagy marad a hagyományos vendéglátás mellett, vagy a pincészetéből értékesíti a zamatos nedűt. Ő a két utóbbi változatot kombinálja, a borpincében terített asztal várja a vendéget, és ha kíváncsi, szívesen megmutatja neki az egyre nagyobb pincefelületet borító, bársonyos tapintású, csak itt látható nemes penészt is. Az erre járók örök emlékként pénzérméket tesznek a pincemennyezetre, és az idő múltával ez a csodálatos képződmény körbeveszi, beburkolja, szinte magába olvasztja az eurót, a forintot, a fontot, a dollárt. Mert járt már itt Európa sok országából vendég, dicsérte Szabó Gyula borát mediterrán bortermő vidék turistája. Németek, olaszok, franciák, svájciak rendszeresen megfordulnak nála. Járt itt Tőkés László püspök is a vendégeivel.

A hamisítatlan pinceillatban, látva a gyönyörű borokat, elgondolkodik az ember: vajon mi a szép a borászatban: Szabó Gyula szerint a szőlő szeretetével kezdődik a folyamat, s legalább annyira kell elmélyülten foglalkozni a borkészítéssel, amely tudomány az avatott ember kezében. Ha 20 évvel hamarabb kezdhette volna, akkor nem mostanára lett volna ismert pincészete, hanem bizonyára ebben találja meg a boldogulás útját. Gyerekkorából hozta a föld szeretetét, a mezőgazdálkodás iránti vonzalmat. Szabad idejében is a természetet járja. Nagyon sok kedves emlék fűzi vendégeihez, akikkel lélekemelő beszélgetést folytathatott a borról, a tisztességről, az emberekről és általában a világ dolgairól. Annak örül, hogy vendégei hívják, és magukkal hozzák a barátaikat is. Rendszeresek a dunántúliak, a külföldiek, kialakult egy törzsvendégkör is.

A szakma vezetése is elismerte Szabó Gyula eredményeit. 1998-ban megkapta a Pünkösdi Bortúra rendezvényén a Földművelésügyi Minisztérium különdíját, amelyet a legkulturáltabb pincészetnek ítéltek oda.

Különlegességnek számít valamennyi bor, amely jó évjáratból származik  – magyarázza szakszerűen. Tokaj-Hegyalja három ismert borát, a furmintot, a hárslevelűt és a sárgamuskotályt egyaránt készíti, de természetesen nem maradhat ki az aszú és a szamorodni sem. Régi receptúrák alapján a kis családi borászat valódi különlegességeket készít. A csúcsidőben a családfőre hárul a másfél hektár szőlő művelésének, a borkészítésnek és a vendéglátásnak a feladata.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)