Szerencs

Kevés ember lehet hazánkban, aki annyit tudna a magyar cukoripar történetéről, mint a Szerencsi Cukorgyár gyémántdiplomás, nyugdíjas főmérnöke, Salánki István.

Két bátyja és nővére a Felvidéken született. Mivel apja Zsolnáról Barcsra került postahivatal-vezetőnek, a család legkisebb gyermeke a Dráva-parti kisvárosban született 1920. február 20-án.

Édesapja áthelyezése folytán Vácra költöztek, a „deákvári” részben laktak. „Csendes hallgatóként” már ötéves korában az elemi iskolába járt, majd a nagyon szigorú oktatási és nevelési elveiről híres piarista gimnáziumban 1937-ben kitüntetéssel érettségizett. Bár a történelem volt a kedvenc tárgya, az akkori elhelyezkedési lehetőségeket figyelembe véve a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki szakára pályázott, ahová felvették. Itt nagyon szorgalmasan kellett tanulnia, mert csak tandíjmentességgel volt lehetősége az egyetem elvégzésére a család nehézzé vált anyagi helyzete miatt (édesapja korai rokkantnyugdíjából kellett a négy gyermek taníttatását fedezni). 1941-ben az ország legfiatalabb vegyészmérnökeként 21 éves korában végzett (jeles eredménnyel). A háború miatt ugyanis felgyorsították a képzést (a VIII. félévben kellett a IX. félév anyagát is teljesíteni). Még negyedévesként kisegítő tanársegéd lett a Mezőgazdasági Kémiai Technológiai Tanszéken, majd a diploma megszerzése után azért maradt tanársegédként a Műegyetemen, mert szerette volna a műszaki doktorátust megszerezni. 1942-ben váratlan fordulat történt életében, 22 évesen kinevezték a megüresedett adjunktusi állásra. Mivel az ostrom miatt 1945-ben elvesztette lakását (a bátyja fogadta be), 1946-ban megpályázta a Magyar Cukoripar Rt. Szerencsi Gyárának lakással is járó fővegyészi állását. 1946 októberében beosztott üzemvegyész, majd 1947-ben fővegyész lett.

1954 júniusában (éppen Budapestre való visszaköltözése előtt) a hirtelen elhunyt főmérnök helyére kinevezték a gyár főmérnökévé. Ezt a posztot töltötte be 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig. 1958-ban a minisztériumba akarták vinni az iparág főmérnökének, ám ő úgy érezte, hogy erősebb a gyárhoz való kötődése.

A Szerencsi Cukorgyár mindenkor a magyar cukoripar élvonalához tartozott, vállalata, a Magyar Cukoripar Rt., jelentős konszernné fejlődött. Kiváló minőségű áruja révén mindig a legnagyobb exportőr volt. Az 50-es évek gazdaságpolitikai viszonyai azonban nem voltak kedvezőek az élelmiszeripar számára (viszonylag alacsony bér, beruházási, fejlesztési lehetőségek hiánya).

A sikeres működés elsősorban az akkori igazgató, dr. Szemere Endre érdeme. Ő emberközpontú vezetési stílusával a célok eléréséhez a szak- és segédmunkásokat is motiválni tudta, jelentős szerepe volt a jó szakembergárda kialakításában. 1950 és 1988 között a gyár a cukoriparban 15-ször volt I. helyezett, egyszer az egész élelmiszeripar legjobb vállalata volt.

Salánki István nyugdíjasként találkozott újra a történelemmel. A Szerencsi Cukorgyár 1989-ben ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Az 1948-ig tulajdonos Magyar Cukoripar Rt. gondosan gyűjtött iratanyaga a második világháborúban megsemmisült, a gyár iratai is elvesztek. Ezért Pál György igazgató már 1982-ben megbízást adott számára a gyár történetének megírására, az 1989-es centenáriumra. Hatévi kutatás alapján (14 könyvtár, 4 levéltár) elkészült „A Szerencsi Cukorgyár 100 éve” című jubileumi kiadvány. Közben szerzője lett „A magyar élelmiszeripar története” című könyv cukoripari részének 1945-ig (a privatizáció utáni kiadásban már napjainkig).

A centenáriumra Pál György igazgató szakgyűjteményt is létrehozott „A Szerencsi Cukorgyár Üzemtörténeti Kiállítása és Nemzetközi Cukorgyűjteménye”, közismerten a „cukormúzeum” néven. A múzeumnak évente több mint négyezer látogatója van, és a mai napig Salánki István a vezetője.

A nyugdíjas főmérnök élete során sokat dolgozott a MÉTE-ben, főleg a cukoripari szakosztályban, 1982 óta a tudomány- és technikatörténeti szakosztályban, ennek 1994 óta vezetője. Kiváló Dolgozó, Aranyjelvényes Újító, megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, Szerencs Pro Urbe Díját, a MÉTE szinte valamennyi kitüntetését és „Az Év Múzeuma” országos pályázaton különdíjat nyertek 1997-ben.

Három gyermeket nevelt fel: Ágnes gyógyszervegyész, Hédi zenetanár, 1982-ig a rádió ismert zenei szerkesztője. Most az USA-ban él, csembalóművész és a Nyugat-floridai Egyetem professzora. Péter fia dietetikus. Öt unokája van.

Nyolcvanadik évén túl már nem művel szőlőt, mára már csak a veteményes- és a virágoskert (rózsakert) maradt. Szereti a zenét és a rejtvényt. Bár nagy álma nem valósult meg, a kandidátusi doktorátust nem érhette el, ugyan az iparágból egyedül őt jelölték, de származása miatt (1952!) nem vették fel. Életútjával mégsem elégedetlen, úgy érzi, talán mindent megtett az eredményes munka érdekében.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)