Barta János irodalomtudósról beszél Imre László professzor

Önálló felfogással, szemben a kurzussal

barta_janos-3.jpg„1951 tavaszáig csak a földrajzból és az irodalomból tudtam Debrecenen létezéséről. Először a mondott év tavaszán tettem lábamat a nevezetes város földjére. Augusztus végén behívattak a minisztériumba, és felajánlották Debrecenben az újonnan létesítendő II. számú irodalomtörténeti tanszék vezetését professzori rangban. Nem kis habozás után szántam rá magam arra, hogy vállaljam a célszerűnek tartott átköltözés bonyodalmát.” Barta János vall így, aki a debreceni egyetem egyik leghíresebb, legnagyobb hatású professzora lett, nemzedékek nevelője.

Nem véletlenül beszélnek Barta-iskoláról. Mellét nem borították el a kitüntetések, nem jutalmazták Kossuth-díjjal, sőt inkább örök viták pergőtüzében állt. Ő ezzel mit sem törődve haladt a maga útján. Életműve ma is kincsesbányája a fiatalabb irodalomtudósoknak. Imre László egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese, aki egykor tanársegédje volt, idézi fel tudósi működését, emberi kvalitásait.

– Emlékezetes volt az első találkozás?

– 1963 júliusában felvételiztem Debrecenbe, akkor én már hallottam Barta János hírét, mert Hódmezővásárhelyen egy később országosan ismert irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, Grezsa Ferenc vonzáskörébe tartoztam. Amikor hallotta, hogy családi kapcsolataim miatt Debrecenbe készülök, azt mondta, nagyon jól teszed, mert Debrecenben olyan professzorok vannak, mint Bán Imre és Barta János, akiktől többet lehet tanulni, mint a szegediektől. Ez nem biztos, hogy teljesen igaz volt, de volt benne igazság. Az már majdnem romantikus fordulat, hogy amikor megszeppent hódmezővásárhelyi érettségizőként megjelentem itt az egyetem épületében, a kijelölt szobában egy alacsony, rövid ujjú ingben szigorú tekintettel fogadó, hozzám képest idősnek látszó professzornál szóbeliztem, s ez Barta János volt. Az én debreceni bemutatkozásom egy felvételi vizsgával indult, ez egy életre szólóan meghatározó volt, s vele kezdődött.

– Harmadéves korában kezdte őt hallgatni?

– Igen, de már korábban személyes kapcsolat alakult ki köztünk. Még negyedikes koromban írtam egy dolgozatot Váci Mihályról, aki ekkor az ország egyik legnépszerűbb költője volt. Másodéves koromban láttam azután egy kiírást a tanszék hirdetőtábláján, mely egy mai magyar költő képkincsének vizsgálatára szólított fel. Váci Mihálynak akkor jelent meg új kötete, a Szegények hatalma című, annak a képanyagát dolgoztam fel különböző szempontok szerint egy tudományos diákköri dolgozatban. Ez annyira megtetszett Barta Jánosnak, hogy az én, egy másodéves hallgató tanulmányát közölte a Studia Literariában.

– Mi volt az, ami megragadta a Barta-előadásokon?

– Már elsőéves korunkban eljutott hozzánk a híre, hogy ő egy nemzetközi méretekben is nagy tudós, s már azt is tudtuk, hogy egy kicsit szemben áll a korabeli felfogással. Olyan vádpontok hangzottak el ellene, hogy idealista, nem marxista, konzervatív, szellemtörténész. A róla kialakult képnek fokozta a vonzerejét a tiltott gyümölcs jellege. Tudtuk, hogy könyvet írt Madáchról, Aranyról stb., előttünk állt egy akadémikus, amilyen nem volt több a bölcsészkaron. De emellett a hivatalos kurzussal szemben álló, önálló felfogású, szuverén tudóst tiszteltük benne. Nem volt retorikai fenomén, aki magával ragadja az embert. Vajda, Reviczky költészetéről beszélt, nagyon okosan, világosan, precízen, racionálisan, de igazából nem tartott olyan hőfokú, nagy ívű előadásokat, hogy a hallgatóságnak eszébe jutott volna a vállán kivinni vagy megtapsolni.

– Úgy emlékszem, 1965-ben csak az MTA levelező tagja lett, rendes taggá nagyon későn választották.

– Igen, méltánytalanul későn, már 80 éves is elmúlt.

– Fel tudták mérni az ő igazi jelentőségét, vagy a mítosza hatott? Például amit a Barta-emlékülésen hallottunk, talán éppen öntől, hogy ő volt az első magyar, aki leírta Heidegger nevét. Milyen tudományos alapon állt az ő irodalomszemlélete?

– Az ő nagysága, ha lehet ilyet mondani, éppen azon alapult, hogy irodalomszemlélete egymást követőés egymástól eléggé elhatárolódó szakaszokban fogható meg, de az egyikből mindig megmaradt valami később is. Mindenki tudja, hogy ő Horváth Jánosnak volt a tanítványa az Eötvös-kollégiumban. Tehát az 1920-as évek derekán, amikor megírta az első cikkeit, tanulmányait, akkor ő a magyar irodalomtörténet-írásnak egy viszonylag konzervatív, noha legnívósabb ágához tartozott, amely Horváth János révén közvetve visszanyúlt az Arany–Gyulai-iskolához. Ez egy nemzetközileg is garantált színvonalú konzervativizmus volt, hiszen Horváth János az Ecole Normal Superior-ben is tanult Párizsban. Ez volt Barta első korszaka. Az 1920-as évek végén kikerült két évre Berlinbe, s ott megismerkedett különböző pszichológiai, filozófiai iskolákkal. S ez már éppenséggel nem vágott egybe az induló, enyhén konzervatív hatással. Ezt ő el is szokta volt mesélni, s le is írta: ő nem a konzervatív Napkeletbe akart dolgozni, ahol Horváth János a tanulmány- és kritikai rovat vezetője volt, hanem a Nyugatba. El is hárította volt mestere invitálását. Ez bizonyára nem esett jól Horváth Jánosnak. Ez a konfliktus feloldódott aztán, mert kiderült, hogy hiába rajongott ő a szellemtörténetért, hiába olvasta eredetiben Heideggert meg a többieket, sokáig nem jutott be a Nyugat köreibe. Különben is volt benne egy bizonyos félszegség, zárkózottság. Első nagyobb tanulmánya, a Bánk bánnal foglalkozó, a Melindáról szóló mégiscsak a Napkeletben látott napvilágot. Később, több év múlva a Nyugat is fogadta előbb a recenzióit, aztán a tanulmányait, sőt a harmincas évek derekán a Válaszban megjelent Berzsenyi- és a Nyugatban közölt nagy Vörösmarty-tanulmánya annyira sikeresnek bizonyult, hogy a harmincas éveit taposó budapesti tanárembert Babits Baumgarten-díjra tartotta érdemesnek. Bejutott végül a Nyugat köreibe, Babits szűkebb társaságába azonban nem. Az ő igazi nemzedéktársai a harmincas évek vége felé a szellemtörténettől eltávolodó, sokfelé tájékozódó fiatalok voltak, például Szerb Antal, Sőtér István. De ő eléggé magányos figura maradt, a maga precíz, tanáros létformájában. Egy pesti kereskedelmi iskolában volt tanár, majd igazgató. Elment ugyan néha a Nyugat-vacsorákra vagy a kávéházi asztalokhoz, de nem tudott abba az életformába beilleszkedni.

– Voltaképpen nem tudták rákényszeríteni a marxizmust sem, bár a retorikájában benne volt.

– Igen, hiszen a negyvenes években egyenrangú partnere Waldapfelnek, Sőtér Istvánnak és a többieknek. 1942-ben megjelent a Madách Imre című könyve, ami országos feltűnést keltett, nevet szerzett neki. Rövidesen jött a politikai fordulat. 1945 után az irodalomtörténészeknek egytől egyig marxistáknak kellett lenniük, ha egyáltalán tanítani, publikálni akartak. Ez alól a kényszer alól csak egy-két, valóban óriásnak mondható figura tudta kivonni magát, például Horváth János, aki 1948-ban Kossuth-díjat kapott Kodállyal együtt, bár soha nem írta le magáról, hogy marxista. De Barta János ezt nem tehette meg. Ő 1949–50-től, ugyanakkor, amikor Debrecenbe leirányították professzornak, magát tényleg marxistának deklarálta. Hozzáteszem, hogy azért ez nem volt akkora erőszaktétel talán, hiszen a marxista irodalomtudomány merev, de racionális, voltaképpen szociológiai megközelítés, az irodalmi folyamatokat a társadalmi folyamatokkal összefüggésben magyarázó metódus, ami a XIX. század, Taine óta teljesen elfogadott. Pozitivista módszernek is mondhatjuk. Hogy aztán valaki a monográfiája előszavába bevette-e Sztálin nevét, vagy nem, az ízlés dolga volt. Barta János nem vette be. De ettől függetlenül – bár nem láttam bele a lelkébe, noha főleg halála előtt nagyon sokat beszélgettünk – talán a szociológiai megközelítést nem érezte valami szörnyű kényszernek.

– Mindenesetre rákényszerült a marxista terminológia használatára, különösen akkor, amikor az Irodalomtörténeti Társaságban funkciókat viselt, s beszámolókat kellett írnia. De bármilyen erős nyomás nehezedett rá, bizonyos kérdésekben fenntartotta különvéleményét. Szembeszállt Lukács Györggyel is.

– Igen. De ne felejtsük el, hogy 1945 tényleg egy olyan klasszikus fordulat mind a világ-, mind a magyar történelemben, hogy azután nagyon logikusnak tűnt egyfajta balratolódás az egész világon. Bár ő ezt-azt elfogadott a marxizmusból, és nem is mindent az erőszak hatására, viszont bizonyos alapdolgokat nem volt hajlandó feladni. Ezeket három pontba tudnám foglalni. Az első: volt benne egy elemi averzió Lukács Györggyel és tanítványaival szemben. Lehet, hogy ezt részben személyes okok is motiválták. Barta János Lukácsnak az egész gondolatrendszerét egy XIX. századi, Hegelhez, Goethéhez kötődő, lényegében idejétmúlt koncepciónak tartotta. Ebben erősítette Heidegger hatása: annak a marxizmusnak, amely a Goethe – Hegel-iskolát viszi tovább, Nietzsche, Bergson, Heidegger véget vetett. Tehát szerinte nem új és főleg nem korszerű a Lukács képviselte filozófia. Ezt nem mondhatta ki nyíltan, de abban, ahogy Lukácsot bírálta, ez a gondolat rejtve mindig benne volt. A második: örök érdeme, hogy nem volt hajlandó a forradalmi vonulat képviselői mellett ostorozni, szemétdombra vetni azokat az írókat, akik kétségkívül kifejezetten forradalomellenesek voltak. Főleg Madách, Kemény Zsigmond, Széchenyi szorult védelemre, egy kicsit még Arany is. A konzervatív, a forradalommal szembeszálló figurák makacs rehabilitálásáért vont magára sok helytelenítést. Pándi Pálék világosan látták, hogy Barta János, a szemükben öreg, konzervatív irodalomtörténész, mindenáron vissza akarja hozni Kemény Zsigmondot, s e mögött nemcsak az a szándék áll, hogy olvassuk a műveit, hanem azt is belopta a cikkekbe: nem lehetetlen, hogy Keménynek, Széchenyinek volt igaza, s nem Petőfinek. A harmadik dolog: az, amit ő az 1920-as években a maga szemléletén bővített Németországban, később itthon is tanulmányozva Heideggert, Jasperset, másokat, az 1956 után lépten-nyomon előbújt. 1956 előtt szörnyű terror ülte meg a lelkeket. De úgy 1961 után már a bátrabbak meg mertek szólalni. Amikor Pándi Pál cikket írt Barta ellen Kemény és az ő rajongói címmel, s reakciósnak nevezte, attól Barta Jánosnak a haja szála sem görbült meg, professzor és akadémikus maradt. Hamarosan kibújt Bartából a filozófiai érdeklődés, és kitűnt, hogy nem akar, és nem tud megbékélni egy szűken értelmezett materializmussal. Ennek legszebb példái az értékelmélettel foglalkozó tanulmányai. Ez akkor egy idealistának mondott kísérletnek számított. Nagyon sokat kapott érte, nem is fogadták el. Barta János pedig megpróbált ügyes lenni. Egy Tugarinov nevű leningrádi professzor írt egy könyvet az értékekről. Barta János két lapon keresztül ismertette a könyvet, majd elmondta a maga értékelméletét. A mai hallgató, ha ezt olvassa, fel nem foghatja, miért van ehhez szükség egy szovjet professzorra. Mi éreztük, hogy mire megy ki a játék. Ha lehet egy leningrádi professzornak értékelmélete, miért ne lehetne neki is? Ezeket a líraelméleti vagy értékelméleti vagy a marxista világnézettel szöges ellentétben lévő dolgait 1961 után szépen visszacsempészte tanulmányköteteibe. Bizonyos mértékű ellenkezést kiváltott ugyan, de miután Szabolcsi Miklós Debrecenbe került, s támogatta Barta Jánost, ezeket az „eretnekségeit” egyre inkább elnézték neki. Főképp a hetvenes-nyolcvanas években rájöttek, ez volt az Aczélféle kultúrpolitika, hogyha valaki visszacsempészi a kötelező olvasmányok közé Kemény Zsigmondot, ettől még nem tör ki a forradalom. Aczélék jól látták, hogy az igazi veszélyt az úgynevezett „kemény” ellenzékiek jelentik, akik szamizdatokat adnak ki.

– Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján esztétikát is tanított, amelynek kitüntetett fejezete volt a tükrözési elmélet. Ebben szintén külön álláspontot képviselt.

– Igen, s belopott sok új szempontot. Most, amikor a hermeneutika terjed Magyarországon az utóbbi 15 évben, el szoktam mondani a hallgatóknak, nekem nem okoz meglepetést, hogy a műalkotás csak felfogott állapotában értelmezhető, tehát csak megértett állapotában műalkotás, mert nem felejtem Bartának azt a kérdését-gondolatát, hogy vajon műalkotás-e a Milói Vénusz a tenger fenekén vagy egy kődarab? Műalkotás akkor lesz, ha legalább egy ember nézi, és műalkotásként elfogadja. Bizonyos értelemben persze elfogadta a tükrözést. Azt sem mondta, hogy nincs ábrázolás. Ez a realista művészetek, a regény, a hagyományos festészet sajátja, de ragaszkodott hozzá, hogy van kifejezés, van expresszív és játékfunkció. Ő csak tovább gazdagította a képet. Most meg az a kortendencia, hogy elfelejtik az ábrázoló funkciót, mintha figyelmen kívül lehetne hagyni, hogy egy alkotásnak köze van a valósághoz.

– Barta János a XIX. század specialistája volt, de nagy kitekintéseket végzett. Tanította az esztétikát, másfelől fontos kirándulásokat tett például a huszadik század irodalmában. Írt-e világirodalmi tanulmányt?

– Keveset. Éppen mostanában rendeztük a fiatal kutatók fórumát, ahol nekem kellett egy szereplőt bemutatnom, s ott mondtam el, hogy tanszékünknek hagyománya Barta Jánostól kezdve Kovács Kálmánnal folytatva, hogy nem zárultunk be egyetlen korszakba. Barta írt Gvadányiról, Weöres Sándorról, hogy két végletet említsek. Megvolt benne a többirányúérdeklődés. Kosztolányiról is írt egy nagy tanulmányt még a háború előtt, de azt Babits nem közölte, mert féltékeny volt Kosztolányira. Magántanári értekezése a magyar romantikus költészet vonulatát térképezte fel, s abba beleillett nemcsak Vörösmarty és Madách, hanem Ady is. Majd öregkorában, amikor több ideje volt kalandozni, több tanulmányt írt Babitsról, Tóth Árpádról, de amíg Debrecenben aktív professzor volt, egy sort sem írt huszadik századi alkotókról. Azt gondolom, később azért kalandozott el a huszadik század felé, mert őt egy költői alkat érdekelte főleg lélektani szempontból.

– A szóbeszéd szerint azért helyezték Debrecenbe, hogy ellensúlyozza Juhász Géza narodnyikizmusát. Egyáltalán milyen szerepet játszott Debrecen és az egyetem szellemi életében?

– Én annak adok hitelt, hogy ő Budapesten elsősorban Waldapfel Józsefnek, de másoknak is, vetélytársa lett volna az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, zavarta volna a köreiket azoknak, akik aztán vezető professzorai lettek a bölcsészkarnak. Másrészt ne felejtsük el, hogy több nagy figura is lekerült vidékre, Sőtér István és Király István is. Egyébként Bartának paraszti származása ellenére nem sok kötődése volt a népi írókhoz. A legműveltebb, legnívósabb főket, például Németh Lászlót persze nagyra tartotta, vele még személyes kapcsolatba is került a harmincas években, s Németh László a hatvanas években, amikor itt járt Debrecenben, régi ismerősként üdvözölte. Ennek ellenére Némethtel nem mindenben azonosult, egyoldalú beállításait, mint amilyenek a Kisebbségben című könyvében olvashatók például Kazinczyról, nem fogadta el. Már csak azért sem, mert világosan látta, hogy az Babits ellen íródott, s ő Babitsot bálványnak tekintette. Debrecenben sokan tisztelték, de a városi közéletben nem nagyon vett részt. Inkább egyéni akciói voltak. Miért, miért nem, a hatvanas években elkezdett foglalkozni dramaturgiai kérdésekkel, s idehívta az egyetemre Lengyel Györgyöt és másokat, hogy megbeszéljenek egy Csehov- vagy Ibsen-drámát. Dramaturgiai speciálkollégiumot tartatott Kertész Gyulával, a Csokonai Színház kiváló operarendezőjével.

– Milyen volt a kollégáihoz, tanítványaihoz való viszonya?

– Lelkiismeretes, komoly tanár volt, s a látszat ellenére megdöbbentően liberális. Ez sokakat meglephet, mert kicsi, mérges öregúrnak tartották, mint Gyulai Pált. Egy példa liberalizmusára: az a fiatal kolléga, aki átvette tőle és folytatta az esztétikaoktatást, Lukács György szellemében dolgozott, és Barta nem ellenezte. Én valóban szorosan vett tanítványának mondhatom magam, mert a TDK-dolgozattól a kandidátusi értekezésemig minden írásomat olvasta, nagyon rám hagyott mindent. Szóvá tette, ami nem tetszett neki, de hagyta. A tanszékén dolgoztatta az embereket, időről időre ellenőrizte, számon kérte a feladatokat, de nem féltek tőle. Kíváncsiság élt benne a fiatalok iránt. A szemináriumon például leírta, ha egy hallgatótóérdekes megfigyelést tett, jó dolgot mondott. A tanítást dialogikusnak képzelte. Valamikor Bata Imréék, Simon Zoltánék idejében kis évfolyamok voltak, akkor személy szerint ismerte a hallgatókat. Később egyre népesebbek lettek az évfolyamok, s neki mind több munkája akadt, lehet, hogy akkor már nem tudott mindenkire figyelni.

– Bata Imre nevét említette. Tudok róla, Bata nehezményezte, levélben is megírta Barta Jánosnak, hogy Baranyi Imrét, s nem őt választotta aspiránsának.

– Lehet, hogy ebben a választásban tényleg volt némi megalkuvás. Tudta, hogy Baranyi milyen jól áll politikailag, s az ő pozícióját erősíthette egy ilyen aspiráns, aki ráadásul szorgalmas és nem buta ember. Baranyi írt egy értékes Madách-könyvet. Bata Imrében azt látta, hogy nem igazán filosz. S talán az is közrejátszott a döntésében, hogy Bata Babitsból akart kandidálni, ami huszadik századi téma, nem az ő tárgykörébe vágott.

– A mi időnkben (1956 –1961) még volt benne merevség. Jellemző, hogy még akkor is „elvtárs”-nak szólított bennünket, amikor már nem volt muszáj. Szabó Dezsőés Szabó István úrnak és kisasszonynak titulálta a hallgatókat. Később, öregkorában viszont nagyon közvetlen, humánus lett.

– Kétségtelenül nem volt, ahogy mondani szokták, nyájas ember. A mi bensőséges kapcsolatunk is akkor kezdődött, amikor meglett a szemével a baj, s az a hír járta, hogy depressziós. Addig minket soha nem hívott. Akkor mi kezdeményeztünk látogatásokat, amit szívesen fogadott. S azokon a kellemes és tanulságos délutánokon meg-megnyílt a zárkózottsága.

Bakó Endre

* * *

BARTA JÁNOS (született 1901. augusztus 1-jén, egy Szenteshez közeli tanyán, elhunyt 1988. április 18-án Debrecenben) irodalomprofesszor, akadémikus. Alsó- és középfokú iskoláit szülővárosában végezte, magyar–német szakos tanári diplomát szerzett a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán, mint Eötvös-kollégista. 1925–27-ben ösztöndíjasként két évet a berlini Collegium Hungaricumban töltött, utána Budapesten kereskedelmi középiskolai tanár, 1946–1950 között igazgató. 1943-ban egyetemi magántanári képesítést szerzett Horváth Jánosnál a magyar romantikus költészetről (Berzsenyi, Vörösmarty, Ady) szóló disszertációjával. A háború előtt két ízben is Baumgarten-díjjal jutalmazták. 1950-től docens, 1951-től egyetemi tanár a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1956-ban az egyetem rektora. 1967-től a MTA levelező, 1981-től rendes tagja. 1971-ben vonult nyugdíjba. Legfontosabb szakterülete a XIX. századi magyar irodalom, de foglalkozott a XX. század irodalmi kérdéseivel is.

IMRE LÁSZLÓ (született 1944. november 17-én Csornán) egyetemi tanár. 1968-ban szerzett magyar szakos diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol 1969 óta tanít. 1992–1996 között a helsinki egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudományok doktora, több szakmai díj és kitüntetés birtokosa. Fő kutatási területe a XIX. és XX. századi magyar irodalom, elsősorban a műfajtörténet. A 2003/2004-es tanévben a Debreceni Egyetem rektora, az előzőés az utána következőévekben rektorhelyettese. Szerkesztette Barta János Ma, tegnap, tegnapelőtt című kötetét, amelybe felvette a Barta Jánossal készített interjúkat. Főbb művei: Rákos Sándor, 1973; Arany János balladái, 1988; A magyar verses regény, 1990; Műfajok létformája XIX. századi epikánkban, 1996; Irodalom és küldetés, 2000.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése