Kiss Tamás költőről beszél Aczél Géza főszerkesztő

 Ő volt „Kelet” a Nyugat harmadik nemzedékében

kiss_tamas-3.jpgKiss Tamás fogalom volt Debrecenben. A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként debütált, amelynek élén ifjúkori barátja, Weöres Sándor parádézott. Pályáját az 1930-as évek elején kezdte, a háború előtt már két verseskötete jelent meg, de aztán hosszú hallgatás következett, amelynek talán történelmi, talán alkati okai is voltak. 1947-ben talált vissza Nagyváradról Debrecenbe, „tündéri ketrecébe”, amelyet végül hazájának nevezett, jóllehet Kisújszálláson született.

Az ő debrecenisége a poéta doctus történelmi színtézise volt, vagyis világosan látta és képviselte, hogy a debreceniség koronként más és más érték. A sors kegyes volt hozzá, hosszú életet engedett neki, ezért behozta lemaradását, megépítette a maga költői életművét, megírta azt az egy vagy két tucat költeményt, amely belekerül a magyar irodalom képzelt örök antológiájába. Megírta azokat az esszéket, amelyek ismerete nélkül ma már nem lehet a tárgyhoz érdemben közelíteni. Szerkesztett, írt, tanított, nevelt, s Oláh Gábor és Gulyás Pál utódjaként, azonban tőlük különbözve képviselni tudta az irodalom emelkedett, vasárnapias szellemét. Szellemi értékeit, emberi habitusát Aczél Géza, az Alföld főszerkesztője idézi fel.

– Mint költősüvölvény mikor ismerkedett meg Kiss Tamással?

– A hatvanas évek második felében kerültem az Alföldhöz, amikor egyetemista lettem Debrecenben, s az első verseimet vittem közlésre. Tamás bácsi akkor itt már a kelet-magyarországi írócsoport titkára volt, tekintélyes, kinézésre is bölcs, humanista megjelenésű ember, aki bizalommal fogadott engem is. Bár nem szerkesztette az Alföldet, de az írócsoport rendezvényeibe bevonta a fiatalságot. Tehát az 1960-as évek második felétől álltam vele állandó kapcsolatban.

– Milyen benyomást tett a fiatal költőre az ő lírája?

– Az induló ember az elején magával van elfoglalva, ezért felületesen ismertem a debreceni irodalmat s főleg annak hátterét. Hiszen ahhoz idő kell, amíg a nüanszok, a kapcsolatok, az értékrendek között az ember tájékozódik. Kiss Tamás azon kevesek közé tartozott, akit már fiatal hévvel is becsült az ember. Ennek több oka volt. Egyrészt a személyes varázsa, másrészt Tamás bácsi kulturáltsága. Kevés olyan költőt talált itt akkor az ember, aki nemcsak élményköltészetet művelt, hanem egy kicsit metafizikusabban, elvontabban, egy nagyobb kultúrrendszer részeként öntötte versbe az élményeit. Mint ahogy egy kicsit ilyen volt abban az időben Niklai Ádám, vagy a nagybeteg Stetka Éva. Kiss Tamás ettől a kisrealista, népi realista lírafelfogástól, ami akkor meghatározója volt nemcsak a debreceni, hanem az egész magyar költészetnek, egy kicsit elvontabb irányba kilengett, egy kicsit a társadalmon, a napi politikán kívül-felül állva formálta verssé gondolatait. A fiatalok ezt hamar megérezték, főleg az olyanok, mint én, aki akkor éppen egy ellenkultúrával, az avantgarddal kezdtem el foglalkozni. Természetesen hálás volt az ember, ha tolerálták az adott rendtől elütő törekvéseit. Tamás bácsi mint vérbeli pedagógus nyitott volt és toleráns.

– Nyilván az első percben észlelte azt is, hogy nagyon járatos az irodalomban, az esztétikában, az irodalomtörténetben. Volt, aki sejtetni engedte, leírni ugyan nem merte, hogy Tamás bácsi jobb esszéista, mint költő. Mi erről a véleménye?

– Ezt a kérdést nemrég gondoltam át, amikor váratlan halála után nekrológot fogalmaztam róla. Úgy látom, hogy kultúrjelenségnek volt a legnagyobb. Egymaga kisebb irodalmi intézménynek számított, akiben egyesült a tradíció, a helyi kultúra, az említett tolerancia és egy egészen kivételes tanári tapintat. Ezt azért mondom így, mert pályája nem volt töretlen, sőt nagyon hullámzott. Tehát nem tudott par exellence állandóan íróember lenni, volt idő, amikor az íróélményeit, pedagógiai élményeit didaktikai célok szolgálatába állította. Hiszen nevezetes és nagyon finom líraelméleti kötetecskéje jelent meg. Természetesen már akkor ismertem irodalomtörténeti esszéit is. Tehát a munkássága sok szálból állt össze. Ez a fajta összetett, kulturált jelenség, ami részben a teológia felől újabb horizontot is kapott, az akkori, egy kicsit primitív, egy kicsit vad, egy kicsit leegyszerűsítő világban igen ritka jelenségnek számított. Én ezeket együtt tartom a legfontosabbnak. Ezeknek értékes leágazásai a költő, az esszéista, a humanista.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy az 1934-es és az 1938-as kötet után, az utóbbi már egyéni hangúnak mondható, némi József Attila-beütéssel, miért csak tizenhét év múlva folytatódott a pálya. Persze volt egy világháború, s egy országhatár ereszkedett ismét Nagyvárad és Debrecen közé, de tizenhét év nagyon nagy idő. A sikeres pályakezdés után nem hitt volna magában?

– A huszadik században a legkülönbözőbb irányzatokban jelentésszerűek és jelzésértékűek voltak az ún. parányi ouevre-ök. Ilyen parányi életművű írót, költőt találunk az avantgardban, volt ilyen a munkásköltők s a népi írók között. Majdnem ilyen lett Kiss Tamás is. A történelem a legnagyobb átrendező, felemel és elejt, de gyakran ki is hűl a költőember. Aztán magyar átok a vidékiség, ami a huszadik században még mindig nagy teher volt. Vidéken jobban elkallódtak a tehetségek, a kapcsolattartások is nehezebbek voltak. De Tamás bácsinak új élményei támadtak, a teológia és az akkor meghódított kultúrkincsek felől. Ez a fajta új, nagy találkozás a huszadik század új nagy értékeivel, egyrészt tanulmányai során, másrészt tanári pályáján, segítette vissza a művészetek világába. Ezért nem lett életműve csupán egy parányi ouevre.

– Ismeri a Csokonai-regényét? A megjelent recenziók többsége szerint ez nagyon értékes munka. De vannak, akik száraznak találták a könyvet, mondván, a dokumentumanyaga az értékesebb, kevésbé a fikció.

– Igen, ismerem a regény korai változatát is (Hajnal hasad), ismerem a befejezett kidolgozást is (Kedv, remények, Lillák). Én azt hiszem, Csokonai-regénye is abba a vonulatba tartozik, mint a többi prózája, az Így élt Móricz Zsigmond vagy a Hortobágyról írt könyve. Tehát nemigen volt markáns epikus vénája. Habitusa, tehetsége nem afelé terelte őt. Másrészt minden lokális érték megmozgatta a fantáziáját. De esszéinek nagy része is abból a törekvésből fakad, hogy ebből a régióból is felmutassa a maradandót, a humánust és az értékest. Azt hiszem, hiába nevezzük ezt regénynek, ez is a bölcseleti írások sorába tartozik.

– Tamás bácsi egy időben tagja volt az Alföld szerkesztőségének, a líra rovatot szerkesztette, aztán mint az Írószövetség területi titkára, majd elnöke egészen járóképes állapotáig bejárt a szerkesztőségbe, tartotta a kapcsolatot a szerzőkkel és a szerkesztőkkel. Tudott ő még figyelni az új értékekre, kísérleti stílusokra, vagy érdeklődése lezárult a saját nemzedékénél?

– Tudott figyelni! Meghatározó élményköre természetesen a saját nemzedéke volt, ez érthető. Ezzel mindenki így van. A Nyugat harmadik nemzedékéből, ahogy mondani szokás, naprakész volt. Itt Takács Gyulától Weöres Sándorig és Tatay Sándortól Szabó Magdáig terjed a sor. Művészetfelfogása is harmonizált az említett írókéval. Ez azért is érdekes, mert igazából ő volt a „Kelet” ebben a sorban. A Nyugat harmadik nemzedékét ugyanis „pannon” műveltségű és szimpatizáns társaságnak fogjuk fel. Épp ezért különös, s ha van Tamás bácsi művészetében valami különös, úgy ez mindenképpen az, hogy ezt a régiót a pannon kultúra mellé emelte. A derű és felülemelkedés szólamát képviselte, holott a tiszántúliak hagyományosan a vád és siránkozás hangján szólnak. Ilyen színt, ilyen hangnemet nem is tudok mást a huszadik századi magyar lírában. Egyszóval nemzedékéről mindent tudott, de mint írószövetségi vezető és tanár követte az eseményeket. Ha valami távol állt tőle, akkor az avantgard az volt, de Kassákról, a formabontásról, a szabad versről szóló beszélgetések során partner tudott lenni a legmagasabb szinten. Valóban nyitott és kulturált literátorként élt. Meglepő módon még késői korszakában is érdekelték, észrevehetően érdekelték az újabb folyamatok. Talán Barta János professzort ismertem még ilyennek.

– Szívesen istápolta a fiatalokat. Nemcsak azok tanúskodhatnak erről, akiket elindított pályájukon, hanem azok is, akik érintkeztek vele.

– Igen, erősítsük meg a fiatalokkal való kivételes bánásmódját, ami adódott a negyvenéves tanári pályájából is. Olyan debreceni tehetségeket indított el pályájukon, mint Buda Ferenc, Ratkó József, Kiss Anna, Kertész László, Várkonyi Anikó.

– Van egy önszatírája, Alkony a Száraz-tenger partján. Ebben azt írja: „A nevem röstellik leírni, / óvakodnak kimondani, / a »kínálkozó nevek sorá«-ban / lettem én már a satöbbi.” Kétségtelen, abban a sereglésben, amelynek élén Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István haladt, ő a végére maradt. Van-e arról tudomása, benyomása, hogy élte ezt meg? 

– Befejezve az előbbi gondolatot, ő úgy volt nyitott és úgy volt érdeklődő, hogy közben aggódott. Aggódott az irodalom paradigmaváltásai miatt. Hogy nem vész-e el véglegesen valami minőség? Hiszen egy csomó értékből, amit ő hozott, amit ő még töretlenül képviselt, abból időközben sok minden elveszett, például a klasszikus műveltségből, az antik kultúrából vagy a teológiai kultúrából. Metafizikus gondolkodásmódja majdnem minden verseskötete címében tetten érhető. (Égi tűz, Holdkikötő). Pannon kulturáltsága mellett külön bájt, hangulatot és kultúrhátteret kap az ő teologikus beállítottsága. Öniróniája két szálból jön, az egyik az aggódás, a másik a vidéki levertség. Árnyékos úton, ezt adta utolsó verseskötete címének. Tehát egyfajta késő Arany János-i attitűdöt érzek az ő számvetésében, a részben megalázott, pályája mellőzöttsége miatt kicsit kielégítetlen embernek az attitűdjét. Néhány nagy összegező versben (Bolond Istók tűnődése, Alkony a Száraz-tenger partján stb.) jelenik meg ez a kicsit melankolikus, mégis öntudatos és tiszta hang, amelyik összefogja nemcsak költészetének jellegzetességét, hanem szinte a magyar huszadik századét is. Lírájának ez az öregkori termés a csúcsa. A népi vonalból, a pannon vonalból, az urbánus vonalból, a polgári értékrendből, a vallásos ember metafizikájának értékeiből szőtte költészetté sajátos életfilozófiáját. Nem a megelégedett, de az önmaga sorsába belenyugodott, kulturált embernek a merengése és búcsúja visszhangzik lírájában. Még egyre felhívnám a figyelmet, amiből látszik, hogy figyelt, s van felfelé mozgása a pályájának: még ezek után is néhány olyan enigmatikus kis vers jelent meg Kiss Tamás költészetében, amely a szó szoros értelmében még korszerű is, s valahol csatlakozik Pilinszky János és az elvont metafizikus költők legfrissebb verseihez. Ilyen többek között a Jel, az Ottava ríme, s még néhány más olyan enigmatikus verse, amely egyetlen villanásból már a 70es éveiben járva tud egészen hátborzongató, rejtélyes, búcsúzó jeleket feldobni megfejtésre. Tehát még volt egy ilyen utolsó visszaszólása is. Az egész együtt így kerek. Azt hiszem, a pálya egyenetlenségeiből is és a vidékiség hátrányaiból is érthető és magyarázható ez a hang.

– Közismerten nem volt harcos egyéniség. Nem vetette bele magát az irodalompolitikai küzdelmekbe. Ez is a bölcsességéből következett?

– Ő sokat mesélt fiatalkoráról, s ebben benne volt eleve az alföldi embernek a kontemplációja. A csillagos ég alatt ülő nagyapa, a pusztáról, a Hortobágyról megírt élményei. Ezek óhatatlanul találkoztak a protestáns teológiai mentalitással: nem árt a dolgokon egy kicsit kívül helyezkedni. Úgy lenni bent, és úgy lenni embernek és humanistának, hogy egy kicsit felül is álljunk a dolgokon. Egy kicsit az egyetemesség felől is mérjük meg a napi dolgainkat! Ezt ő mindig tudta érzékeltetni. Néha látta őt az ember ingerültebbnek, szomorúbbnak vagy harcosabbnak, a jellemző fő mentalitása mégis ez volt, nevezzük teológiai vagy humanista bölcsességnek.

– Szerencsére magas kort élt meg, s szinte az utolsó pillanatig alkotó állapotban. Az utolsó évek termése nélkül mit ért volna az életműve?

– Hát igen, ha ez a pálya, ahogy rengeteg kortársáé, 50 éves korában befejeződik, csak egy kulturális lábjegyzet lett volna a Debrecenről szóló könyvekben. A hosszú élet különös kegy és ajándék, hozzáteszem, a tehetség is kell hozzá, meg a háttér. Ha már megadatott az a plusz harminc-negyven év, azt ő nagyon szépen ki tudta használni. Országosan is eljutott arra a szintre, hogy érdemben oda lehetett helyezni őt az előbb említett nemzedék legjobbjai közé. Azzal együtt, hogy az eddig beszélt háttere és élményanyaga még eredetivé is tette, külön helyet jelöl ki számára a magyar literatúrában.

– Beszéljünk az ő debreceniségéről! Költészete gyökereiben valóban debreceni, érvényességét tekintve azonban nem provinciális. Tóth Árpád szinte küzdött azért, nehogy véletlenül debreceni költő legyen. Az ön nemzedéke sem vállalja a debreceniséget. Tamás bácsi ettől nem félt?

– Ezek a folyamatok most vannak visszafordulóban. Mert ha végiggondoljuk a huszadik századot, a kultúra elképesztően Budapestre centralizálódott. Kiadók, társaságok, kultúrpolitika és minden. Nagyon érdekes a magány, ami termékeny is lehet, például úgy, hogy levelezünk. Nem beszéltünk eddig Kiss Tamás levelezéséről. Amikor az ő leveleit szerkesztettem és rakosgattam, akkor jöttem rá, hogy eltűnt egy műfaj. Mégpedig nemcsak az intimitások és a műhelytitkok műfaja tűnt el, hanem a kultúrhistóriai dokumentáció is. Tudjuk, hogy bizonyos korszakok feldolgozásánál alapdokumentumok a levelek. A mai világban ezt nem könnyű belátni, hiszen egy gombnyomásra egy pillanat alatt New Yorkba pötyögünk, s utána vagy a vírus vagy egy másik gombnyomás eltünteti, amit írtunk. Vagy a faxoknál a festék egy hét alatt lepereg, s ha előveszed a faxos leveleidet, egy idő után üres lapot tartasz a kezedben. Egyszóval eltűnt egy nagyon erős műfaja az irodalomnak, a levelezés. Tamás bácsinak ezekben a harmincas-negyvenes években írott-kapott leveleiben tükröződik az az irtózatos teher, amit a pesti irodalmi élettől való elzártság, elzárkózás jelentett. A kapcsolattartás nehézségei ezekből a levelekből nagyon szépen kirajzolódnak. Ezt a helyzetet az elektronikus robbanás megváltoztatja két irányban. Egyrészt a helyi értékek kezdenek felerősödni. Ezek a nemzetfenntartó reflexek közé tartoznak, minden politikai felhang nélkül. A másik pedig a technikai forradalom. Mindegy hol élsz, bárhol, bármikor pillanatok alatt el tudod érni oda-vissza a világot, nem kell egy napot, két napot utazni oda és vissza. Tehát szemléletbeli változások várhatók. Én magam örömmel látok félig megszállott embereket, akik próbálják helyben és nem helyben kibányászni az értékeket, köztük a gyorsan kidobott vagy gyorsan elfelejtett értékeket. Erre több törekvést látok. Nagyon felerősödtek a jó értelemben vett helytörténeti kutatások. Ha ezek kellő szellemi és gazdasági hátteret kapnak, akkor összeállhat megint a színesebb tabló. Mert végül is mindig egyoldalú kánonok domináltak. Annyira erősek voltak a vezető irányzatok, és annyira gyilkolták egymást, hogy igazából a virágos rét sohasem állt össze a magyar kultúrában. A kultúrkampfnak most is erős ideje van, de már mutatkoznak a kifáradás jelei. S itt jönnek vissza az ilyen alakok, figurák, művek, akik és amik majd újra fel fogják fedezni a huszadik századi debreceni kultúra értékeit. Ez van soron. Az avantgard most levonulóban van, a posztmodernnel együtt.

– A Terror Házában ki volt állítva egy mézeskalács ajándék Kádár Jánosnak, amire egy négysoros vers volt írva Kiss Tamás aláírással. Elképzelhető, hogy ez Tamás bácsi lett volna?

– Ki van zárva! Az ilyesmi teljesen idegen volt tőle. Ritkán látta az ember feldúltnak, de egyszer bejött egy levéllel, s mondta, hogy a Kiss Tamás-ügyben zaklatják. Volt egy rendkívül rossz szellemű publicistája az ötvenes éveknek, s többször összekeverték őket, pedig az talán egy „s”-sel írta a nevét. Úgy járt, mint Pákozdy Feri bácsi a névrokonával.

– Amíg bírta erővel, minden évben megjelent az Alföld szerkesztőség és az írócsoport szilveszteri óévi búcsúztatóján, s hozta magával a felesége, Lilla néni finom pogácsáját.

– Az ő egyéniségén, emberségén mindig érződött a családszeretet, a családi háttér fontossága, ahogy a gyerekeit nevelte. Büszke volt Tamás fiára, aki eredetileg vegyészetet végzett Debrecenben, de a technikai pályát elhagyva egyik híres énekmondója lett az országnak, sőt nemzetközileg is jegyzett kobzos művész lett belőle.

– Végezetül idézne a Tamás bácsit búcsúztató nekrológjából?

– A debreceni írók doyenjeként úgy távozott közülünk, ahogy emberi méltósággal viselt hosszú életét is élte – tapintatosan és csendesen. Több mint kilenc évtizeddel a vállain nagy idők tanúja volt, aki a huszadik század szinte valamennyi csodáján és rémségén átgyalogolt. A kiskunsági nagyapa még varkocsba font hajjal idézte neki az ősi pásztorkodás puritán misztériumát s a kálvinista etikát, végső botozgatásait már betonkalitkák keretezték, a lélek csöndjét felverő „antivilágok” és zajos idegenség. Mégse vált mizantróppá. Legendás tanári pályájából megőrizte a szelíd bölcsességet, a szellemi nyitottságot és a toleranciát. Emelkedett pillanatok voltak, ha élete alkonyán meglátogatta a szerkesztőséget. Míg a fogason míves botját szelíden lengette az irgalmat nem ismerő idő, érdeklődéssel és megértően hallgatta az új világ zajos csatáit és törekvéseit. Azon kevesek közé tartozott, akik igazán szerettek minket. Élete eggyé forrt a fél évszázados folyóirattal, indulásánál ott bábáskodott, évtizedekig volt szerkesztője, s élete végéig megbecsült munkatársa. Kevesen tudják, hogy átvergődve a lap sematikus korszakán, ő volt az Alföld névadója is.

Bakó Endre

***

KISS TAMÁS (született 1912. szeptember 5-én Kisújszálláson, elhunyt 2003. december 8-án Debrecenben) tanár, költő, esszéista Elemi és középiskolai tanulmányait helyben végezte. 1932–1938 között a Debreceni Tisza István Tudományegyetem folytatott teológiai tanulmányokat, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1947–1950 között bölcsész tanulmányokat. Előbb bihari falvakban és szülővárosában segédlelkész, majd 1942–47 között hittantanár a nagyváradi Állami Leánylíceumban. 1947–51 a debreceni Református Tanítónőképző, 1953–73 között a Kossuth Egyetem Gyakorló Gimnáziumának (Fazekas, ill. Kossuth Gyak. Gim.) vezető tanára. 1934 óta jelentek meg versei. Az Írószövetség kelet-magyarországi csoportjának titkára, elnöke haláláig. Az ötvenes-hatvanas években az Alföld szerkesztője. A Füst Milán-jutalom, a József Attila-díj tulajdonosa, Debrecen díszpolgára. Több verseskötete és esszégyűjteménye látott napvilágot. Összes verseit Árnyékos út címmel adták ki 1997-ben.

ACZÉL GÉZA (született 1947. március 9-én Ajakon) költő, szerkesztő, irodalomtörténész. Középiskoláit Nyíregyházán végezte. Magyar– orosz szakos tanári diplomát szerzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1971-ben. Ezután az egyetem Magyar Irodalmi Intézetének könyvtárosa, majd 1978-tól az Alföld szerkesztője, 1993-tól főszerkesztője. A Csokonai-díj, a Ratkó József-díj és a József Attila-díj tulajdonosa. Öt verseskötete jelent meg. Irodalomtörténeti munkásságából kiemelkedik a Képversek című gyűjtemény szerkesztése, illetve a Kassák Lajos című nagymonográfia. Szerkeszti az Alföld könyvek köteteit. 

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése