Ramocsaháza

Gyermekszeretete családjából ered, hiszen hét gyermekkel áldotta meg a sors a ramocsaházi Pataki családot. Nagy Péterné, Pataki Margit ötödikként, 1946. október 21-én érkezett szüleinek. „Boldog gyermekkorom volt, szeretetben, törődésben nőttem fel. Édesanyám »tyúkanyó« típus volt, maga köré gyűjtötte a szomszédos gyermekeket is, sokat mesélt. A magunk készítette babával, rongylabdával, télen, fabrikált korcsolyán csúszkáltunk, sikárgóztunk a jégen.” Margitka az általános iskolát szülőfalujában végezte. „Kovács Sándorné, Olgi néni és Herceg János pedagógusoknak sokat köszönhetek, sokat tanultam tőlük, az igazi pedagógust bennük láttam.” Örökmozgó, de jó tanuló, jó sportoló diák volt. Jól lekötötte a színjátszó kör, hová 20-30 gyermekkel együtt a szerepekkel faluról falura jártak, a kulturális seregszemlékre. „Nem tudtam, mi szeretnék lenni, így több osztálytársammal Kisvárdára mentünk továbbtanulni a gimnáziumba.

A négy év kollégium szép emlékekkel, erős erkölcsi tartást adott. ’65-ben érettségizem. Még abban az évben a községi tanácsra kerültem pénzügyi előadónak. Később Nagyközségi Közös Tanács lettünk, Baktalórántházához csatoltak bennünket. ’66-ban férjhez mentem, férjem is ramocsaházi, a tsz-ben volt könyvelő, majd főkönyvelő. ’67-ben megszületett Attila, ’70-ben Andrea. Családi házunknál mindig kis óvoda volt, bárki jöhetett hozzánk.

Gyermekeimnek ugyanabban a törődésben volt részük, mint nekem. Zenére tanítottuk őket, heti 3–4 alkalommal is Nyíregyházára hordtuk. Fiunk testnevelés–földrajz szakos tanár, Anarcson tanít. Talán az én egykori tornatanárnői vágyam benne realizálódott. Menyünk szintén pedagógus, Petneházán tanít. Két kis unokánk – Zsófia hétéves,  Anna ötéves – mozgalmasabbá teszi életünket. Lányunk Budapesten óvodapedagógus, férjezett.

Tizenkét évi könyvelői munkám során, még 30 éven túl is úgy éreztem, annyi energia gyülemlik fel bennem, mit feltétlenül le kellett kötni. Különös vonzalmat éreztem a gyerekek iránt. A baktalórántházi tanácstól jelentkeztem a falumban megüresedett óvónői állásra. Kovács Sándor iskolaigazgató azt ígérte, ha felvesznek, ő is alkalmaz. Így jelentkeztem ’77-ben a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolára. Sikerült a felvételim, szeptember 15-től már képesítés nélküli óvónőként dolgoztam. 60-70 gyermek vegyes csoportba járt akkor az óvodába, amihez három óvónő és két dajka volt. Munkatársaim segítették beilleszkedésem, jó közösség alakult ki az óvodában, jól éreztem magam a gyermekek közt.

Szerettem mindegyiket, soha nem volt se szülővel, se gyermekkel problémám. ’79-ben diplomás óvónő lettem. Sok plusszal felvértezve, új dolgokkal teleszívtam magam, másoktól a jót átvettem. Életem mindig az óvoda körül forgott. Odaadással végeztem munkám, hittem annak sikerében. A gyermekek megállták helyüket az iskolában, sikeresek lettek. Meggyőződésem, az óvodai nevelés biztos alapot ad az iskolára, így az előkészítésre mindig nagy hangsúlyt fektettem. Hiszek abban, hogy az óvodában tanult alapvető viselkedési formák, az erkölcsi-testi nevelés, és a gyermek fő tevékenysége a játék – ezeken keresztül mindent megismer a világból. Az óvónőnek látnia kell, megérett-e már a gyerek az iskolára, vagy még túl játékos. A mese, a bábozás, az ének, a tánc, azok a játékos formák, melyen keresztül fejlődik a gyermek szókincse, matematika- és ábrázoló képessége, a szabályok megismerése, közösségi szelleme. 1981-ben váratlanul jött az óvodavezetői kinevezésem.

Vezetőként is éreztem, a munkából kell többet felmutatni. A problémákat nem szerettem soha véka alá rejteni. A 80-as évek elején demográfiai hullám volt, az óvoda kicsinek bizonyult, s a régi iskola épületéből egy új csoportszobát alakítottunk ki, öltözővel, mosdóval. Egymillió forintot gyűjtöttünk össze, az építkezés a szülők segítségével, társadalmi munkában történt. ’88-ban miniszteri kitüntetésben részesültem. Ezután még inkább úgy éreztem, hogy a munkatársaimmal egyenlően, sőt még többet kell dolgoznom. Mint vezető, mindig a jó szó híve voltam.

A gyermekeket a nézésemmel neveltem, elég volt egy tekintet a fegyelmezésre. Az elkészített pedagógiai programunkban fő célkitűzés a gyerekek környezeti nevelése, a hagyomány ápolása, a természetszeretet, a felnőttek munkájának megbecsülése. A hitoktatás – heti egy alkalommal – is szerves része a nevelésnek.

Soha sem voltam anyagias, így 56 éves koromban éltem a lehetőséggel és 38 év munkaviszony után, 2003 őszén nyugdíjba mentem. Előtte még egy Unicef pályázat elkészítésében közreműködtem, melynek eredménye karácsonyra meg is lett. Amit tettem, hittel és szeretettel tettem. Ha újra kellene élni az életem, ismét így élném végig.

Éltetett a gyermekek mosolya, közöttük mindig fel tudtam töltődni, elfeledtem a problémákat. Nagy lelki erőt adott, hogy volt, akinek elmondhattam, kivel a problémákat megoszthattam. Ő a férjem, kire mindig számíthattam.”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 17. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)