Petneháza

Egy nagycsalád olyan kincs, amelybe ha beleszületik az ember, a testvérkapcsolatok során emberi értékeket szeretetet, segítségadást, bölcsességet szerez az ember. Az odaadás, az egymásra figyelés, a törődés mind velejárója, egyúttal a gondok, a problémák megoldása megedz, sokakat már gyermek-ifjú korában megerősít. Példa erre Csoma Jánosné, Czipka Jolán élete, akinek szülei – Czipka György és Varga Julianna – maguk is nagycsaládból származnak. A hét gyermekes kisbirtokosi család ötödik gyermekeként született Jolán 1942-ben. Igazi életregényt lehetne írni abból a sok-sok történetből, amit beszélgetésünk néhány órájában elmesél. Ez az egyszerű, tulajdonképpen kétkezi munkások gyermeke, az első értelmiségi generáció tipikus egyénisége, akinek a maga visszahúzódó, félős természetével sikerült emberségében és értelemben is felnőni ahhoz a hivatáshoz, amelyhez a sors rendelte. Jolikáék családjában egymást is nevelték a gyermekek. Szeretettel voltak egymás iránt így kisebb testvérei, majd nagyobb testvérei gyermekei révén megszerette a gyermeket. A nagycsaládból sajnos már csak ő él egyedül. A szeretetre szükségük is volt, hiszen apjukat 1944-ben munkaszolgálatra vitték a háborúba, ahonnan soha többé nem tért vissza. Anyja egyedül nevelte őket. De nem ez volt az egyedüli tragédia családjukban. Jolika, édesanya jobb kezeként mindent megtanult, nem is csoda, hogy az élet tanítómestere jó szervezőkészséggel is megáldotta. Sajnos a nagy családból már csak egyedül ő él.

A leghitelesebben tud mesélni a ’60-as évekről, amikor a községekben egymás után jöttek létre az óvodák. Az első óvodás-generáció, amikor az édesanyák elkezdtek dolgozni, munkába járni. 1964 júniusában Petneházán beindult a nyári óvoda. Görömbei István (+) az iskolaigazgató felfigyelt Jolika gyermekszeretetére, megbízta az óvoda megszervezésével és irányításával, 47 gyermek nappali tevékenységének szervezésével. Történelem bizony már az, amikor a gyermekek pokrócot, plédeket hoztak magukkal otthonról.

n

„A „görög iskolában” kezdtük, őszre a református iskolába költöztünk, majd a Grosman-féle iskolában voltunk, ahonnan ’67 júniusában a szép szabolcsi kastélyba települtünk át. Itt szép udvar, szép környezet fogadott bennünket. Az óvoda épülete a Petőfi utcai kastélyból a mai helyén is működő épületbe a volt jegyzői lakásba került.” Itt 2, majd három teremben – statisztikailag két csoportban – mindig többen, volt úgy hogy majdnem száz apróság töltötte be az épületet.

Mosolyogva meséli: „Azok a gyermekek tudtak csak igazán felszabadultan játszani. A fiúk rúgták a rongylabdát, gricceltek, lovacskáztak. A kislányok igazi tengeri hajas babával játszottak, de csutkából építettek házikót, szúrókából ragasztottak kiságyat babájuknak. Kockáztak, malmoztak, ugróiskolát játszottak, piri-köteleztek, bújócskáztak.” Az óvónéni élő meséi megragyogtatták a hálás gyermek szempárokat, és a feledhetetlen kirándulások elröpítették őket kis falujuktól távolabbi környékekre. Az elsők között látták a Nyíregyházi Vadasparkot. Az óvoda alapprogramja: Mesélő természet, beszélő környezet révén még az akkor virágkorát élő petneházi strand és a baktai erdő szinte állandó látogatói voltak.

Számba veszi kedves kis óvodásait, akikből becsületes dolgozó emberek lettek.

37 év szép idő, főleg egy helyen. Akadályok, problémák, gondok mindig voltak, de Jolika rugalmasan mindig megoldotta a munkatársakra, szülőkre támaszkodva. Ők mindig fontosak voltak számára. Örömmel idézi fel az első munkatársai nevét.

Az 1966-ban, Kisvárdán történt érettségi után Szarvason szerzett óvónői diplomát ’71-ben. Miközben már gyermeket neveltek férjével, Csoma Jánossal, akivel nagyon fiatalon, ’59-ben házasodott össze. Ismeretségük a moziban történt. Férje és egész családja vízügyi dolgozók voltak. Éva lányuk ’60-ban született, akinek teljes egészségéért a sors ismét próbára tette őket. Ő szintén pedagógus, Nyíregyházán tanít, férjével két fiút, Zoltán és Gábort nevelik. A Csoma-család 1973-ban ismét egy lánygyermekkel, Enikővel szaporodott. Azóta ő is férjes asszony, környezetvédelmi mérnök, a minisztérium dolgozója. Kislányuk Emese öt éves. Jolika számtalan társadalmi funkciója révén – tanácstag, képviselő, bizottsági elnök, vöröskeresztes tag, véradó, szövetkezeti ellenőrző bizottsági tag – a falu legaktívabb embere volt. Mindezeket több kitüntetése is tükröz, mint a Kiváló Munkáért – ’85-ben az Oktatásért, 2000-ben a Véradásért több alkalommal is.

Aktivitásából nyugdíjas napjaira is maradt tartalék, ugyanis Tóth Istvánné Katika polgármester asszony kezdeményezésére megalakították az Őszi Napsugár nyugdíjas egyesület, amelynek vezetője. Miután férjét ’96-ban elvesztette, így számára unokái mellett és az olvasás mára is megmaradó szeretete mellett a 26 fő nyugdíjas klubtaggal a sokrétű programok során tudja magát kiteljesíteni. „Édesanyám volt számomra a legnagyobb, aki a nagy bajban a családot özvegységében is összetartotta. Életemben voltak szép dolgok, voltak hullámvölgyek, úgy érzem sok mindennel szemben megharcoltam.”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 24. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2008.)