Cserépfalvi Imre kiadóról beszél Hegyi Imre közíró

Ment a világ könyvei által elébb

Cserépfalvi Imre .jpg„Az, hogy könyvkiadó lettem, hogy a könyveket megszerettem, hogy a világképem kialakult, abban a József Attilával való találkozásom volt a döntő. Hihetetlen hatást tett rám. Ahogy kézbe vett és kinyitott egy könyvet, olyat én még nem láttam. A mosolyával simogatta, úgy érintette, mint valami kincset…”

Cserépfalvi Imrének, a magyar könyvkiadás legendás személyiségének a szavai ezek. Az idézet pedig így folytatódik: „És az ő hatása mellett még valami: kezembe került egy Táncsics-könyv: A nép nevében. Abban a hangulatban és eszmélésben Táncsics gondolatai döbbenetes hatást tettek rám: hogyan jut el a könyvön keresztül az emberekhez az eszme és gondolat. Attól kezdve foglalkoztatott a könyv, a szöveg ereje, akkor kezdtem hinni abban, hogy könyvekkel a világot meg lehet változtatni. Kialakult a könyvek örökéletűségéről egy rögeszmém, s megmaradt mostanáig. A legjobban − a szerzőimnél is jobban − én hittem a könyv erejében. Bálint György egyik írása jár most az eszemben: megégethetnek, elpusztíthatnak sok ezer könyvet, de fennmarad tíz, öt vagy egy… − és abban az egyben fennmarad az igazság, az erő és a szépség. Ezért lettem könyvkiadó.” Az életútját Hegyi Imre közíróval − a Cserépfaluval szomszédos falu, Bogács szülöttével –, a tokaji írótábor egyik alapítójával, kuratóriumi tagjával, volt országgyűlési képviselővel idézzük föl.

− Cserépfalvi Imre mikor és milyen családi körülmények között született?

− Ő maga írja az Egy könyvkiadó feljegyzései című életrajzi kötetében, hogy 1900 júliusában született Cserépfaluban. Egész pontosan július 28-án délután négy órakor a 302. számú házban, aminek a helyén ma a község művelődési háza áll. Deutsch Imre néven született. Anyját Zeilinger Cecíliának hívták.

− Milyen és mekkora község volt akkoriban Cserépfalu?

− Azt írja a visszaemlékezéseiben: „akkortájt talán 4-500 lélek lakott ebben a bükkaljai falucskában. Családom hosszabb ideje itt élt már, már a dédnagyapám is a falu lakója volt. Édesapám Tiszaároktőn született, de azután a bátyjával együtt visszakerült Cserépfalvára. Szénégetéssel és kereskedelemmel foglalkoztak. A cserépfalvi erdőkben dolgoztak, s a szenet Miskolc és Mezőkövesd környékére szállították. Amikor a nagybátyám Észak-Magyarországra költözött, édesapám vette át az ő helyét is.” Hosszú életéből tulajdonképpen csak a kora gyerekkor köti őt szülőfalujához. Az elemi iskola első két osztályát még ott végezte − az egyetlen kis szobából álló népiskolában, ahol tizenöt-húszan tanultak egy tanító nénivel –, de ezután az édesanyja döntésére a nővérével együtt Abaújszántóra került, ahol az anyai nagyszülei laktak. Erről azt írja: „Azért költöztünk oda, mert édesanyám úgy gondolta, hogy jobb lesz ott iskolába járnunk, mivel Abaújszántó nagyobb hely. A nővéremmel együtt két évet töltöttünk itt, a nagyszüleimnél, ez talán többet jelent számomra, mint Cserépfalva.” A szántói nagyapa törpebirtokos volt, híres lovai voltak, és Imre őmellette lett egy életre állatkedvelő. De szívesen volt a nagymama társaságában a fejésnél, a köpüléskor, a sajtkészítésnél és a kenyérsütéskor.

− Cserépfalvi Imre vonzódott a falusi körülményekhez?

− Igen, kedvelte a falusi életet. De később a szüleinek sikerült valóra váltaniuk régen dédelgetett tervüket, s a család városba, Egerbe költözött. Akkor őket is elhozták a nagyszülőktől, a népiskolai tanulmányait már Dobó városában fejezte be, és ott is tanult tovább a főreáliskolában, ahol 1918-ban érettségizett.

− Mikor vette föl először a Cserépfalvi nevet? Már egészen fiatalon?

− A Cserépfalvi nevet először tizennyolc éves korában használta, előbb Cserépfalvaiként. Aztán volt katona, majd beiratkozott Pesten az egyetemre, az orvosi fakultásra, de akkor az egyetemi élet sem folyt normális mederben. Mint írja, „nem tudta senki, mi lesz, hogyan lesz. Emberek százezrei maradtak egzisztencia nélkül. A különítményesek uralma nem sok jót ígért. Ártatlan emberek százait gyilkolták meg büntetlenül. Gondoltam, valóra váltom régi tervemet, kivándorolok Franciaországba, Párizsba. Semmi kedvem sem volt Pesten maradni.” De amíg − 1923 tavaszán − ezt az álmát valóra tudta váltani, addig keményen dolgozott, hogy az utazás anyagi alapjait megteremtse.

− Milyen munkahelyei voltak Cserépfalvi Imrének azokban az időkben?

− Dolgozott a füzesabonyi fatelepen, majd egy szeszfőzdében, később az egri szőlőművelési részvénytársaság alkalmazta. A nyári szabadsága idején Abaújszántón az aratásnál és a cséplésnél dolgozott, a munka mellett pedig még arra is volt ereje, hogy franciául tanuljon. Persze a franciát már Egerben, középiskolás korában kezdte el tanulni, ahol igen kiváló franciatanára volt Gálócsy Sándor személyében, aki nemcsak a nyelv szeretetére nevelte tanítványait, hanem Párizsról, a francia forradalomról, a francia kultúráról és történelemről is sokat mesélt. Cserépfalvi Párizs utáni vágya innen gyökeredzett.

− A könyvszakma iránti vonzalma pedig Párizshoz köthető?

− Csak részben. A könyves szakmával Egerben ismerkedett meg középiskolás korában. Be-bejárt a Fő utcában levő Englander Adolf könyvkereskedésébe, ahol a hajlott hátú, nagyon akkurátus Englander bácsitól sokat hallott Adyról és a fiatal költőnemzedékről. Aztán az önképzőkör könyvtárában is dolgozott egy-két évig diákkönyvtárosként a könyvtárat vezető tanár mellett. S volt egy rokona is, az anyjának az unokatestvére, Vilmos bácsi, aki Párizsban volt könyvkereskedő, ott élt negyven évig. Tőle sok érdekességet hallott a könyvkereskedő szakmáról, például arról is, hogy mennyi híres francia író, tudós böngészett már a boltjában a könyvei között. Természetesen a végső lökést a szakma, a hivatás kiválasztásában Párizs adta, ahol − már néhány héttel kiérkezése után − anyagmozgatóként dolgozott az Hachette Könyvkiadó Vállalatnál.

− Csak anyagmozgatóként?

− Később előbbre lépett a cégnél, mert franciául, angolul és németül is jól beszélt, így kiváló tárgyalópartner volt. 1927-ig tartózkodott Párizsban, akkor kérte az áthelyezését Budapestre, s feleségével együtt vezette az Hachette cég pesti lerakatát. Az üzletben sok francia könyvet és folyóiratot olvashattak a közeli egyetem hallgatói. A hazai elnémetesedett könyvszakmában nagy tett volt ez, mert nálunk az idő tájt nem volt divat a francia irodalom. A törzsközönség a francia irodalom lelkes barátaiból, többek között Radnóti Miklósból, Sutka Gézából, Laczkó Gézából és Ráth-Végh Istvánból állt. Cserépfalvi a francia kiadók révén kapcsolatba került számos jeles francia íróval is, például Louis Aragonnal, André Gide-del és André Malraux-val. Cserépfalvi Imre rövidesen saját könyvkiadó vállalatot létesített, s 1931-től kezdve több száz kötetet adott ki, köztük francia szerzők könyveit.

− Személyesen hogyan ismerkedett meg Cserépfalvival?

− A budapesti éveim alatt − az 1930-as évekről van szó − mindig szívesen nézegettem a könyvkereskedések kirakatait. A fővárossal ismerkedve eljutottam a Váci utcába is, ahol a tízes számú házban lévő könyvkereskedés cégtábláján ez a név állt: Cserépfalvi. Eltűnődtem rajta, hogy a kereskedőt vajon köti-e rokoni vagy érzelmi szál szülőföldem kedves falujához, a Bogácstól mindössze négy kilométerre fekvő Cserépfaluhoz. De ezt akkor nem mertem a boltban megkérdezni.

− Mikor nyílt alkalma rákérdezni erre a névazonosságra?

− Három-négy évvel később, 1940 tavaszán választ kaptam erre, méghozzá magától Cserépfalvi Imrétől. Történt ugyanis, hogy Kovács Imre − A néma forradalom című könyv szerzője, a Szabad Szó szerkesztője, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára − beszélgetésre hívott meg a Cserépfalvi Könyvkereskedésbe. Ő a Cserépfalvi Kiadónál szaklektorként tevékenykedett. A könyvkereskedésben Kovács Imre egy erdélyi író, Kovács György társaságában fogadott. Utóbbiról tudni kell, hogy az Erdélyi tél című regényét szintén Cserépfalvi Imre adta ki. Ahogy ott hárman beszélgettünk, egyszer csak bejött egy tőlünk idősebb férfi, akinek Kovács Imre ekképpen mutatott be: Hegyi Imre, a Dél-borsodi Bogácsról. Mire az idősebb férfi nevetve nyújtotta kezét: akkor mi földik vagyunk, mert én meg Cserépfalván születtem. S azután olyan jó hangulatú beszélgetés kerekedett, amilyen csak földiek között alakul ki, ha a szülőhelytől távol találkoznak. Ezen felbátorodva megkérdeztem tőle: szólíthatom-e úgy, ahogyan mifelénk szokás az idősebb férfiembert megszólítani, vagyis Imre bátyámnak. Természetesen megengedte.

− A számarányát tekintve is jelentős az a könyvmenynyiség, amely a Cserépfalvi Kiadónál megjelent, de talán ennél is jelentősebb a minősége: a kiadónál sok magas irodalmi értéket, haladó szellemiséget képviselő alkotás látott nyomdafestéket, méghozzá politikailag rendkívül terhes, nehéz történelmi időszakban, amikor bátorság volt haladó szellemű könyveket kiadni.

− Ez így van. Ő adta ki például 1936-ban József Attila Nagyon fáj című kötetét is, aztán Kassák Lajos Akik eltévedtek című regényét. De említhetem Szabó Zoltánnak A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság című szociográfiáit vagy Kovács Imre A néma forradalom és Elsüllyedt ország című műveit. Sorolhatnám Zelk Zoltán, Illyés Gyula és Vas István verseit, Aragon, Solohov, Tolsztoj, Móricz és Remenyik Zsigmond regényeit. S milyen tragikomikus, hogy az az „új rendszer”, amely ezt a szellemi örökséget büszkén vállalta 1945 után, nos, ez a hatalom 1950-ben félreállította Cserépfalvi Imrét, és a kiadóját bezáratta.

− Mihez kezdett a szeretett könyvei nélkül Cserépfalvi Imre?

− A könyvkiadó ezután méhészkedni „kényszerült”. Félreértés ne essék, nagyon szerette a méheket, s annak idején Franciaországban − egy normandiai faluban egy öreg méhésztől − meg is tanulta a mesterség titkait, de hát ő ízig-vérig könyvkiadó volt, a méhészkedés bizony kényszerpálya volt az ő számára. Igaz, négy évvel később visszakerült a könyves pályára Kállai Gyula − a Kiadói Főigazgatóság vezetője − segítségével. Az újonnan létesített Corvina Kiadó vezetője lett, ahonnan az 1960-as években nyugdíjazták.

− Ön mikor találkozott vele újra?

− Negyvenöt évvel később, 1985 februárjában a budapesti Államigazgatási Főiskolán, a nemzeti bizottságok megalakulásának negyvenedik évfordulójára rendezett emlékülésen. Imre bátyám akkor már régen nyugdíjas volt, s mint Budapest egyik kerületének volt bizottsági elnökét hívták meg erre a rendezvényre. A rendezők az elnökségben egymás mellé ültettek bennünket. Nekem is szerep jutott mint a hajdan volt Borsod–Gömör–Kishont megyei nemzeti bizottság alelnökének, titkárának, és beszélnem kellett a Nemzeti Parasztpártnak a nemzeti bizottságokban betöltött szerepéről. A beszédem után visszaültem a helyemre, mire Cserépfalvi Imre megszorította a kezemet, és azt mondta: jó volt, földi. Ezek a szavak halálomig elkísérnek.

− Mikor került sor a következő találkozásukra a legendás könyvkiadóval?

− Személyesen többet sajnos már nem találkoztunk, de közvetett módon hírt adtunk egymásról. 1989-ben a Budapesten élő borsodiak ellátogattak szülőfalumba, Bogácsra is, s látogatásukkor az én szerény házamat is megtisztelték. Vezetőjük, dr. Nagy Károly jogászügyész akkor átadta nekem az újjáéledt Cserépfalvi Kiadó új könyvét, József Attila Nagyon fáj című kötetét, amelyet Cserépfalvi Imre nekem is dedikált. Ez a hozzá fűződő harmadik kedves emlékem. Aztán 1991-ben az újságban olvastam, hogy Cserépfalvi Imrét − nagyra értékelt könyvkiadói tevékenysége elismeréseként − kitüntették. Azonnal írtam neki egy levelet, s abban szívből jövő gratulációmat fejeztem ki. Sajnos, egy hónappal később már a temetéséről szóló hírt olvastam az újságban. Azon nyomban − tisztelegve felejthetetlen munkássága előtt − újra elolvastam az Egy könyvkiadó feljegyzései című kétkötetes, életrajzi ihletésű művét.

− Csak az hal meg, akit elfelejtenek, tartja a régi bölcselet. Cserépfalvi Imrét nem felejtette el a szülőföld, sőt azt mondhatom, hogy az emléke a halála óta elevenebben él a köztudatban, mint annak előtte…

− Ez valóban így van. Az 1992-ben újjáalakult Matyóföld Írócsoport ülésén többek között azt javasoltam a programjaink összeállításakor, hogy Cserépfaluban emlékezzünk meg a község haladó szellemű szülöttéről. Mint szervező fel is kerestem a falu akkori polgármesterét, Szabó Istvánt, valamint a helyi művelődési ház vezetőjét, Elek Andrásné Tóth Ibolyát, és nekik is elmondtam a javaslatomat, sőt felajánlottam segítségemet a szervezőmunkához.

− Hogyan fogadták Cserépfaluban a megemlékezésről szóló ötletet?

− A helyiek örömmel fogadták a javaslatot, sőt meg is egyeztünk egy, a Cserépfalvi Imre szülőházán elhelyezendő emléktábla ügyében is. Aztán Budapesten a Cserépfalvi könyvesboltot, a kiadót és a Cserépfalvi Alapítványt kerestem fel, ott Békés Tamással, a kiadó elnökével és Berényi Gáborral, a kiadó ügyvezető igazgatójával tárgyaltam. Summa summárum, 1992. december 12-én létrejött a Cserépfalvi-emléktalálkozó Cserépfaluban, ott voltak Békés Tamásék is s a Matyóföldi Írócsoport tagjai, nem is beszélve a nagyszámú helybéliről. Várjál csak, itt a tudósítás, amit erről az eseményről írtál a megyei lapban: „Cserépfaluban péntek este arra az emberre emlékeztek, aki az eszmélését itt, a Bükkalján élte át. Ám az emlékezés csak közvetve szólt ennek a hajdani eseménynek, sokkal inkább szólt az itt született ember tetteinek. Mindenekelőtt annak, hogy ez az ember valami nagyra volt képes: hitt a könyv erejében, s mert hitt benne, bába volt sok könyv, sok gyöngyszem születésénél. Az általa alapított Cserépfalvi Könyvkiadó fennállása tizenöt éve alatt csaknem háromszázötven kötetet jelentetett meg, többek között olyan értékeket, mint József Attila összes versei és válogatott írásai című kötetei, Radnóti Miklós Meredek út, Ráth-Végh István Az emberi butaság kultúrtörténete, Kassák Lajos Egy ember élete című könyve.

− Holott a kor nem mindig kedvezett neki…

− Így van, hiszen oly korban élt ő, amikor tettei, s persze a származása miatt is sok meghurcoltatásban volt része. Ennek ellenére optimizmusa, hite mindvégig töretlen maradt. Békés Tamás, a mai Cserépfalvi Kiadó elnöke, a Cserépfalvi Alapítvány titkára mondott erre egy szép példát. 1989-ben, amikor házában meglátogatta a nyolcvankilenc éves mestert, ő a kertjében éppen rózsát oltott. Cserépfalvi Imre élete örökös rózsaoltás volt. Tette ezt azért, hogy általa szebb legyen a föld. Azon a találkozón az egykori szülőház helyén álló művelődési ház falán felavattuk Cserépfalvi Imre emléktábláját, amely Csíki László bogácsi kőfaragó alkotása.

− De ez csak a kezdet volt, hiszen a jeles könyvkiadó emlékének ápolása azóta kiterebélyesedett” Cserépfaluban…

− A művelődési ház azon szobájában, ahol annak idején Imre született, emlékszobát rendeztek be a település új polgármesterének, Kósik Istvánnak a körültekintő és következetes szervezőmunkájának köszönhetően. Az emlékszoba − amely a híres könyvkiadó dicső pályafutását mutatja be − Tokaji Nagy Erzsébet monográfus, Békés Tamás könyvkiadó, Cserépfalvi Katalin, Cserépfalvi Miklós és a cserépfalui önkormányzat érdemeként jött létre, a bejárata a valamikori Cserépfalvi Könyvkiadó homlokzatát jelképezi. Berendezéséhez a Cserépfalvi Kiadó több régi kiadású könyvet adományozott, és gyermekei − Katalin és András − is gazdagították a gyűjteményt családi dokumentumokkal. A legnagyobb ünnepség, megemlékezés persze 2000. július huszonkilencedikén zajlott le Cserépfaluban, akkor ünnepelte a település nagy fia születésének századik évfordulóját. Az eseményre hazajöttek az Amerikai Egyesült Államokból Cserépfalvi Imre korábban már említett gyermekei is.

− Megemlékeztek Cserépfalvi Imréről a politika, a közélet jelesei is?

− Hogyne! Göncz Árpád köztársasági elnök levélben emlékezett Cserépfalvi Imrére, Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke pedig ünnepi beszédében a sok, történelmileg is értékes könyv kiadójának a bátor, haladó szellemű, kiváló tevékenységét dicsérte. Az ünnepségen én is beszéltem, majd Csetneki Ernőné − a falu korábbi vb-titkára − Imre bácsi 1984. évi hazalátogatásának napját mesélte el, Molnár Mária Eszter, a Kovács Imre Társaság alelnöke pedig Cserépfalvi Imre és Kovács Imre barátságát elevenítette fel. Egy volt pesti szomszédja a méhész Cserépfalviról beszélt, Bakonyi Béla pedig Abaújszántó üdvözletét hozta el. Az ünnepségen Cserépfalvi Katalin köszönetet mondott Kósik Istvánnak és Hegyi Imrének azért, hogy a szülőfalu ilyen szépen megemlékezik édesapjáról. Erre az alkalomra elkészült Pauer Gyula Munkácsy díjas szobrászművész munkája, egy emlékoszlop is, amelynek tetején nem Cserépfalvi Imre portréja látható, hanem az alkotásai: könyvek rézlemezekből, a gerincükön József Attila, Radnóti, Kassák, Szabó Zoltán, Kovács Imre nevével. A felejthetetlen emléknap este Cserépfalu berezdi pincesorán folytatódott, ahol a vendégek nótára is hangolódtak. S ott, a sötétedő alkonyban felhangzott Cserépfalvi Imre kedves nótája is, amely Taub Eizik Izsák nagykállói csodarabbi nevéhez fűződik: „Szól a kakas már, majd megvirrad már, Zöld erdőben, sík mezőben, sétál egy madár. Várj, madár, várj, Te csak mindig várj, Ha az Isten neked rendelt, Tied leszek már. Micsoda madár, micsoda madár! Kék a lába, zöld a szárnya, engem oda vár. Szól a kakas már, majd megvirrad már, Adoneynu r’ey v’onyeynu, Miért nincs az már?”

Hajdu Imre

CSERÉPFALVI IMRE (született 1900. július 28-án Cserépfaluban, elhunyt 1991. június 22-én Budapesten) könyvkiadó. 1918-tól Budapesten orvostanhallgató, 1920-tól alkalmi munkákból élt. 1923-ban Párizsban az Hachette Könyvkiadó raktárában dolgozott, 1927-ben a Département Étranger munkatársa, 1928-tól Budapesten francia könyvbehozatali vállalatot vezetett. 1931-ben megalapította kiadóját, amely 1935-től fontos szerepet játszott a magyar könyvkiadásban. Többek között megjelentette a Szép Szó 1936-i évfolyamát, József Attila Nagyon fáj című kötetét 1936-ban, Összes verseit 1938-ban, Szabó Zoltán és Kovács Imre szociográfiáit. Részt vett az antifasiszta ellenállásban. 1942-ben fogházba került, 1944-ben illegalitásba vonult. 1950-ben kiadóját államosították, 1954-től nyugdíjazásáig a Corvina Kiadó igazgatója, majd 1984-ben újraindította a Cserépfalvi Kiadót. Művei: Egy könyvkiadó feljegyzései (1982), Egy könyvkiadó feljegyzései 1945–1963 (1989).

HEGYI IMRE (született 1918. október 1-jén Bogácson) politikus, közíró. Iskoláit Budapesten végezte, felsőkereskedelmi iskolában érettségizett. 1939-től a Nemzeti Parasztpárt tagja volt, Árpád Géza néven publikált a Szabad Szóban. A II. világháborúban tartalékos határvadász hadnagyként kétszer járt a fronton. A háború után a Nemzeti Parasztpárt egyik Borsod megyei vezetője. 1950-től 1990-ig megyei tanácstag. 1953–1958 és 1971–1980 között országgyűlési képviselő. 1954–1990-ig a Hazafias Népfront Borsod Megyei Bizottságában munkatárs, alelnök, megyei titkár. 1972-ben Darvas Józseffel megalapítják a Tokaji Írótábort. Kitüntetései: a Borsod-Abaúj-Zemplén megye önkormányzata Pro Comitatu díja (1993) Bogácsért életműdíj (1994), Tiszaladány díszpolgára (2000), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2003).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése