Nyíregyháza

Egy férfi, és egy női arcmás néz velem szembe a márványburkolatú padlóról. Egy öregember ráncoktól barázdált arca, és egy fiatal lány üde tekintetű, derűs portréja. A két terrakotta szobor a ház egy rejtett zugából került elő, mert − ahogy a házigazda mondja − ezek a szobrok még csak próbálkozások.

Vajon hol húzható meg a törékeny határvonal művészet és tisztes iparosmunka között? Vajon van e ember, aki tévedhetetlenül eldöntheti, melyik az az alkotás amelyik kiállja az idő próbáját, és melyik nem? Ezek a kérdések ma még nem feszegetik a fiatal kőfaragómestert. Egyelőre sodorja magával az élet, a műhely, a segédek, a munka, és persze a család gondja.

Vannak mesterségek, melyek apáról fiúra szállnak. Ilyen a kőfaragószakma is. Általában. Mert Lászlóffy István véletlenül csöppent ebbe a világba.

− Nyíregyházán születtem 1959-ben − emlékezik a mester. − Ötéves voltam, amikor Szatmárcsekére költöztünk. Úgy nőttem fel, mint a legtöbb falusi gyerek, talán azzal a különbséggel, hogy nagyon szerettem rajzolni. Aztán ennek vége szakadt. Visszakerültem Nyíregyházára, ahol a Kossuth-gimnázium finommechanikai műszerész tagozatán lettem tanuló. Mikor befejeztem a középiskolát, ott álltam tanácstalanul… Mert állást, azt nem kaptam a szakmámban.

És ekkor jött a véletlen…

Patla József kőfaragómester ez időtájt keresett segédet. A fiatalember − bár eddig nem is igen hallott erről a foglalkozásról − úgy gondolta, megpróbálja.

Kezdetben más dolgom sem volt, mint betont keverni, köveket pakolni és mégis tetszett a munka. Úgy két-három hónap múlva vehettem először vésőt a kezembe. Segédként, pénz nélkül, nagy merészségnek tűnt saját műhelyről ábrándozni. A szakvizsgáig 1986-ban jutottam el, s még abban az évben iparos lettem. A mesterem műhelyét vittem tovább 1989-ig. Akkor bérbe vettem a várostól egy területet és megteremtettem a saját műhelyemet. Révbe értem a magánéletben is, házasságot kötöttem dr. Gebri Györgyivel. Feleségem gyógyszerész. Önálló otthont akartunk, ezért 1990-ben belevágtunk az építkezésbe. Aztán beköszöntött 1993. Megszületett a kislányunk, Viola. De, hogy ne legyen felhőtlen az örömünk, a műhelyünket szanálták.

Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Ha összeszorított foggal is, de kezdeni kell mindent elölről.

− Szerencsés természetem van. Ha kudarc ér, rögtön kutatni kezdem a kivezető utat. Egy másik területen új műhelyt építettem. Sőt hamarosan bérbe vettem az időközben elhunyt mesterem telephelyét is. A kőfaragó munka nagyját sírkövek készítése jelenti. A hetvenes évek végén még a műkő volt a divat. Ha egy esztendőben megrendeltek két-három márvány síremléket, az már eseményszámba ment. Idővel változott az ízlés és gyarapodott a kínálat. Egyre többen keresnek kandallókat, ablakpárkányokat, lépcső- és padlóburkolatokat.

Ma már a világ minden részéről érkeznek a nemes anyagok. Csak gránitból negyven-ötven féle közül lehet választani. A fiatal mester büszke rá, hogy kínálatával − szakmájából egyetlenként − bemutatkozott az 1995-ös Kelet-Nyugat Expón.

− Tényleg igaz, hogy a köveknek lelkük van?

− Igaz. Minden kődarab titkot rejt. De ha leválasztjuk róla a felesleget, megmutatkozik a lényeg. Szerintem a kő csodálatos anyag. Szeretem a szépségét, s még azt is, hogy nem adja könnyen magát. Ha ki akarjuk bontani a benne rejlő formát, azért keményen meg kell dolgozni. Mindegyik kő más. Nem csak ránézésre, hanem mert eltérőek a tulajdonságaik is. Melyik a kedvencem? Talán a kubai zöld vagy a gyöngyházfényű, fehér ruskicai márvány. Pompája lenyűgöző, és előnye, hogy jól bírja a klímát. Ez nagyon fontos, mert a márvány érzékeny a környezeti hatásokra. Például a világhírű carrarai márvány − ebből alkotta Michelangelo a legszebb szobrait − annyira finom, hogy csak belső téri munkákra való. Életem egyik legszebb élménye volt közelről megcsodálni ezeket a szobrokat.

− Mire a legbüszkébb?

− Arra, hogy lehetőségem nyílt szobrászokkal is együttműködni. Például Sebestyén Sándorral a tarpai világháborús emlékművön. A kőoszlopokat, az oszlopfőket, és a boltívet én készítettem. A gulácsi emlékművön Nagy Lajos Imrével dolgoztam.

Voltak önálló munkáim is, mint a rozsályi gránitobeliszk, vagy a tiszacsegei világháborús emlékmű. Az én műhelyemben készült Petkes József festőművész feleségének síremléke, egy gazdagon díszített női kopjafa. Most a szajoli vonatszerencsétlenségben elhunyt fiatal szerelmesek, Csók Noémi és Márföldi Péter síremlékén dolgozom.

− Mik a további tervei?

− Szeretném továbbfejleszteni a műhelyt olyan szintre, hogy elmondhassam, az enyém a legjobb. Szeretném befejezni a házunkat, biztonságban tudni gyarapodó családunkat, hisz most várjuk második gyermekünk születését. És örülnék egy kis szabadidőnek, hogy komolyabban megpróbálkozhassak a szobrászkodással.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1997.)