Kutyatörténet

Írta: Seres Ernő

Marek Szczepaniak Tél a földúton1.jpgA Bereg kapuja Namény. Azon túl már más a világ. Keményebb a tél. Kitartóbb is: a Tiszán inneni hó, ha kásás, ott, a Beregben biztos csikorog. Viszont melegebb, emberibb a szív. Ez utóbbit egy kutyával kapcsolatban mondom. Az a kutya lopott jószág volt, úgy szerezte a fiam, hogy elkötötte a Volán-telepről. Kölyök volt mind a kettő. Ragaszkodásban megegyezők azzal a különbséggel, hogy a kutyát képtelenség volt szobarendre bírni, a fiút meg arról meggyőzni, hogy bérházba nem való egy jószág. Kínlódtunk valahányan.

Hosszú lenne azt elbeszélni, hogy a kora őszből miként értünk a télbe. Tény: a kutya akkor már a pincében lakott. Ott csinálta a ribilliót, éjszakánként ugatott, vonított, megdöbbentve és felbőszítve a házat. Akkor elmentem a Volán-telepre; megkövettem a telepőrt. Bocsánatot kértem és pénzt ígértem, de a kedélytelen öreg kijelentette: a kutyáról semmit sem tud. Nem is érdekli. Viszont a pálinka jó. Ha tarpai, még jobb. Isten éltesse azt, aki főzte. Azt is emlegette, jó magyarok laknak ott. Az ám, a tarpai jó magyarok! Döntöttem: utazni fog a Koszos. (Koszosnak én hívtam a kutyát, mert zsemleszínű bundája mindig piszkos, foltos volt.

Mentünk Tarpára. Az egész család. Túl a Tiszán felhívtam a gyerek figyelmét arra, amit már régtől tudtam: lenyűgözően szép télen a beregi táj. Méteres hó a látóhatárig, zúzmara üli meg vastagon a rekettyések bokrait, terheli a fák ágait, és szakadásig nehezek a telefon- és villanydrótok. Mondtam a fiúnak, a varjakat ne nézze, abból rengeteg van. Ellenben ott és amott szinte minden harmadik oszlopon bölcsen szunnyad egy-egy madár. Vigyázzállásban ülnek, héják, egerészölyvek, baglyok vagy mifélék.

− Sasok − mondta a gyermek.Ráhagytam. Az is van, volt és lesz. Eszembe jutott Hegyi Elek és a sas, volt időm, elmeséltem. Derék barátom egyik alkalommal azzal lepett meg, hogy mutatott egy rétisast. Ott volt a tyúkólban szárnyatörötten, mert egy lelketlen vadász meglőtte.

− Betettem ide az ólba ennek a sasnak egy öreg tyúkot − mondta volt akkor Elek −, üsse agyon és egye meg! Mit gondolsz, mi lett? A sas és a tyúk összebarátkozott. Úgy kotyorászik ennek a hatalmas madárnak az a baromfi, mintha kotlósa lenne.

− Aztán mi lett?

− Rengeteg kellemetlenség. Megírtam a sas történetét, az írásra felfigyelt valamiféle hatóság. Kiszálltak, jegyzőkönyveztek, felelősségre vontak. Majdhogynem ráfogták a barátomra, hogy ő lőtte le a madarat. Ekkora baromságot! Ha ő lett volna a tettes, nem viszi haza a bizonyítékot, nem ápolja és nem eteti. Mondta is szemrehányóan: jól kitoltál velem! Az írásoddal nyakamra hoztad az okosokat, és majdnem fizettem.

− Miért kell fizetni?

− Mert a sas védett madár. Azt hiszem, 50 ezer forintot ér. Nincs belőle sok, itt nem is fészkel. Kemény teleken lejön a Kárpátokból. Mint a farkas. Azt is lőttek itt. Itt jobban hozzájutnak az élelemhez, sok az apróvad, a kistestű madár, elkapják, megeszik.

− Kutyát esznek?

Észbe kaptam. Ez a fiú most már kétszeresen reszket, aggódik a Koszosért. Engem is bánt a dolog, de bármilyen kegyetlen is a tett, meg kell lennie. És nem később, de most. Már elhagytuk Beregsurányt, már a bekötőúton döcögünk, és közel a baromfitelep, a keltető. Az út mentén árván őrt álló vadkörtefánál megálltunk.

− Itt jó lesz − mondtam. − Közel a község, de itt van a telep, ott is emberek vannak. Essünk túl rajta.

A fiú bőgött. A kutya, mert fázott, reszketett, de meglehet, azért is nyüszített, mert tudta, gonosz gazdái végképp kiteszik a szűrét. Az út mentén eltöltött negyedórát nem ecsetelem. Kapott a kutya fél kilónyi hideg sültet − a család ebédje lett volna, de odacsempészte a kölyök a hasig érő hóba, a literes kólát is −, aztán kidobta az ülésről a pokrócot is, ne fázzon, takarózzon be az az eb. Később, hogy oldjam a lelkünket belengő szomorúságot, kedélyesen meg is jegyeztem:

− Kést, villát nem adtunk. Hogy fogja megenni a vesepecsenyét az a kutya?

− Úgyis hazajön! Hazajött Tokajból is! − bőgte a kölyök.

Hagytam a reményében. Ügyemet intézve Gulács felé hagytuk el Tarpát, mert még képes a fiú balhézni, ha a vadkörtefához érünk. Volt ideg amúgy is. Feltámadt a szél, hordta, keverte a havat. Kisebb-nagyobb átfúvásokon vergődtünk át, de a kocsi melegében alig érzékeltük, mennyire zord a kinti világ. Aki kint van, megfagy. Állandóan a kutya, az járt a fejemben, és mindannyiunkéban. Mondtam: − Láttátok, két terebélyes szalmakazal is volt ott. Ha van esze, odament. A fácánok, a foglyok is odamennek; befúrják magukat a szalma védelmébe, magot is találnak. Nincs jobb manapság egy terebélyes, meleget adó szalmakazalnál.

A karácsony akkor örömtelenebb volt. Már bosszantott, hogy nem volt más téma, csak a Koszos. Ha nem a fiú, akkor az asszony emlegette. Vajon mi lett vele? Alig vártam a januárt. Valami bizonyosságra én is vágytam. Ott volt a hóban a szétfagyott kólásüveg. Eltűnt a pokróc és a kutya. Hazahoztam egy mesét.

− Láttam a kutyát, beszéltem vele. Bement a faluba, gazdára lelt. Üzeni, jól van…

− Tavasszal hazahozzuk − mondta a fiú… Tavasz elmúlt, és jött a nyár. Ott álltam a tanácsháza előtt, és néztem a község napközi, ritka forgalmát. Tarpa népe nem él az utcán. Negyedóránként ha feltűnik valaki. Ellenben jött egy ember a gépműhely felől. Korosabb már, úgy is öltözött. Csizma a lábán, nem gumi, igazi, csizmanadrág, zakó, a zakó alatt lajbi, vastagposztó, téli holmi. Hőségben ilyen gönc? De nem is arra figyeltem. Követte a férfit egy kutya: busa fejű kisborjú, nagy lomha jószág − viszont a szőre: zsemleszínű, koszfoltokkal.

Az embernek köszöntem. Tarpán ez szokás. Aztán láttam, hogy a férfi hová megy. A kocsmába tartott. Ott ült az eb az, ajtó előtt, és próbaként rászóltam: − Koszos! Hogy vagy, kiskutyám?

Életemben így még nem néztek le. Az első szóra ültében csappantott farkával egy fél csóválást az állat, aztán megszagolt, megnézett és büszke közömbösséggel félrefordította a fejét.

− Szép nagy kutyája van − mondtam a pult mellett a féldecizőnek.

− Van − hagyta helyben.

− Saját nevelése?

− Miért kérdi? Be van oltva, ha érdekli. Egyébként jámbor és nagyon ragaszkodó…

− Még egy féldecit?

− Nem szokásom. Ez Hubertus, a gyomrom miatt.

Megittunk három kört. Eleget egy százszavas beszélgetéshez, amelynek az volt a magja, talált kutya a bundás. Amikor volt az elmúlt télen az az ítéletidő − ha egy városi ember fel tudja fogni milyen az, hogy egy jóérzésű ember még a kutyáját sem veri ki −, szóval  az eb hajnalra hóval befedve ott volt a küszöbön. Meleg ételt kapott, meg ami kell.

− Azóta együtt vagyunk. Már régtől nem volt kutyám. Más lábasjószágokat szerettem, etettem. Most ennyivel van ennyi. Idős vagyok én már, tudja.

EIment a kutya meg az ember. És a kutya sem érti, mi esik meg néha az emberekkel. Muszáj meginni még egy féldecit. Intem a csapost, dehogy Hubertust. Szatmári szilvát. A gyomromnak semmi baja. Egyébként is, meg különben is: egy borjúnagy, nem az a kimondottan szobakutya. És miért vág pofákat? Miért néz félre, ha emberséggel, jóindulattal szól hozzá az ember? − Még egy féldecit.

Szerző: 2018. 01. 17.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló