Mesélj még Kövérke, fizetek egy fröccsöt!

Írta: Seres Ernő

Aldo Luongo Argentina United States Luongo életképe másolata.jpg− Mit adsz ma? − kérdezte a hatvanas évek közepén minden reggel a lap akkori olvasószerkesztője, Sipkay Barna. Állt az ajtóban szőkén, soványan, magasan, kissé hajlott háttal, és az ablakon betűző fény visszaverődött a szemüvegéről. − Egy riport jó lenne, de ha volna egy kis színesed… − Milyen riport? − Jó. Életízű. Hiszen tudod.

Történt, hogy odaadó figyelemmel olvasta dolgozatomat. Ezt tette minden kézirattal, mindenki kéziratával. Tisztelte a szó, a szavak szerzőjét, még akkor is, ha unta a banánt. Más szerkesztők a fércműveket − és mennyi ilyen termett az íróasztaloknál − marékra gyűrték és a szemétkosárba vágták. Barna nem tett ilyet. Elolvasta az írást, majd még egyszer, aztán bocsánatért esdeklő tekintettel kimondta: − Jó ez az írás. Tulajdonképpen nagyon jó, de van egy icike-picike hibája. Dramatizálni kellene. Bólintottam, meglesz a kívánság, de milyen a szerzői hiúság! Restellem bevallani, hogy nem tudom azt, amit ő tud, hogy miként kell egy újságcikket dramatizálni. A rovatnál aztán kifakadtam: − Azt mondja, dramatizáljam. Hát mit akar tulajdonképpen? − Talán, hogy írjál bele párbeszédeket − jegyezte meg a rovatvezető. − Új bekezdés, gondolatjel, új bekezdés, gondolatjel… Ráment egy fél napom, de az írásban szereplő újítók úgy csevegtek, mint a ráérő öreglányok az Anna presszóban egy szimpla feketénél. Vállveregetés, egy bal karos átölelés, ez volt a prémium. És Barna lelkesedése: − Ez az igazi! Csak ilyeket írjál. Mást sohase. Az ilyen írásokat eszi az olvasó. Hittem is, nem is. Aztán megjelent a „Nyakamban az élet”, majd egy novelláskötet, és nem tudtam letenni. Barna úgy szerkesztette a mondatokat, olyan természetes egyszerűséggel és közvetlenséggel, és annyira érdekesen írt, hogy a regénye, novellája olvastatta magát. Talán ezért is támadt a haragom, amikor azt írta rólam: − Mesélj még Kövérke. Fizetek! Mi az, hogy fizet?! Persze hogy fizetett. De miért kell azt kifecsegni. Ő írni szeretett, én meg beszélni.

Jópár estét eltöltöttünk a Koronában. Hatalmasakat ettem és ittam, és szántam a szerkesztőmet a diéta miatt. Gyomorfekélye volt. Akkoriban tördeltem a lapot, most tervező szerkesztésnek titulálják ezt a melót. Szóval: én tördeltem, Barna olvasott. A nyomdában a szűkre szabott szerkesztői szoba délután hatig-hétig mindig tele volt. Főszerkesztő, rovatvezetők, munkatársak nem tudtak úgy hazamenni, hogy be ne ugorjanak. Némi fecsegés, s a kíváncsiság, hogy végül is mi lesz a másnapi lapban, vonzotta a szerkesztői szobába a kollegákat. Amikor már mindenki hazament, Barna még maradt, mentem a vacsorámért. Kenyér, paprikás szalonna, olasz szalámi vagy jókora lecsókolbász, az kellett az én gyomorsavamnak. Barna viszont: − Ha megkérhetnélek: két kiflit, egy joghurtot, esetleg tejfölt. − Nem unod még? Megszagolta az olasz szalámit, beitta a tokaszalonna fokhagymás illatát, és hétrét görnyedve fogta a gyomrát. − A fekélyem. Már a szagtól is. Így aztán amíg a Koronában este tíz körül ettem a hagymás rostélyost, ittam a nagyfröccsöket, ő hunyorogva bambizott. Miért ült mégis velem?

Minden érdekelte. Kétszer meséltette el, hogyan léptem éjjel a lavórba. Pedig nem volt nagy sztori. Friss albérletbe mentem éppen, és a szállásadóm (egy különben rendes öreglány, zugkocsmás és hithű katolikus) féltette tőlem az ártatlanságát. Amikor lefeküdtem és elaludtak, az ágyam elé tett egy lavór vizet. Arra számított, ami bekövetkezett. Hajnaltájt ki kellett mennem. Gyanútlanul szálltam le az ágyról, bele a jéghideg vízbe. A meglepetéstől szinte táncba kezdtem. Csörömpölés és káromkodás. Erre benéz a mama fehér hálóingben, csipkés főkötőben, égő gyertyaszállal. − Mi történt? − Mi volt ez? Ki az isten rakta ide azt a francos lavórt? − Mosolygott, mint a halál. Szépen elmagyarázta, hogy ő fél. Egyszer egy lakója már meglepte álmában, és még egyszer nem kockáztat. A csörömpölésre mindig felébred, és nincs többé meglepetés. − Lám, maga is leszállt az ágyról. Miért szállt le? − Mert szétmegy a hólyagom! − mondtam dühösen, és olyan erővel rúgtam a sarokba a bádoglavórt, hogy hetekig sántítottam. − Mesélj még Kövérke, fizetek egy fröccsöt! − biztatott Barna. Mérges voltam rá, de azért nem volt nagy a haragom. Türelemmel és osztatlan figyelemmel tudott történeteket hallgatni, hogy otthon hajnalig verje az írógép billentyűit. Író volt.

Pár perc próza
M. Szlávik Tünde rovata
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése