Szakoly

Hat generációig számolta vissza Gödény Gáborné, Gizike néni, a tanítói pálya népszerűségét a családjában. Szakolyban köztiszteletben áll az idős házaspár, hisz a tanítónő a tanítványainak a gyermekeit is oktatta a betűvetésre. A férje, Gödény Gábor, pedig agronómusként dolgozott a helyi termelőszövetkezetben.

Családjuk élete jól példázza a Kárpát-medencében végbement politikai, közéleti változásokat, amelyek nagy hatást gyakoroltak, általában életre szólóan eldöntötték a gyermekek és szüleik sorsát. Máramaros megyében, Ökörmezőn született Tóth Gizella 1918. december 3-án. Édesanyja, Muncsicskó Erzsébet, háztartásbeliként óvta övéit és gondoskodott a nagycsaládról. Édesapja, Tóth László tanító 35 évesen maradt oda örökre a háborúban. Az édesanya heroikus küzdelmet folytatott a gyermekek felneveléséért, iskoláztatásáért. A testvérek közül Lenke drogériában dolgozott, Olga háztartásbeli volt, Matild a pedagóguspályát választotta. Mária szintén pedagógus lett, őt Franciaországba sodorta az élet. Gizike szintén a katedra vonzásában nőtt fel.

Kisvárdán az Orsolya-zárdában végzett, 1940-ben Ungváron vette át tanítói oklevelét. Megismerkedett és házasságot kötött Gödény Gáborral, s ők már a dél-nyírségi vidéket választották lakhelyül. Házasságukból három gyermek született, Orsolya tanító lett. Neki is három gyermeke van, Orsolya, Károly és Mária. Gábor a középső, ő vállalkozó, míg Ferenc autószerelőnek tanult.

Gizike néni Felsősáradon – Huszthoz közel – állt először a gyerekek elé. Itt két évig tanított, majd Remetevasgyár következett Kárpátalján. Kisvárda és Ungvár is része lett pályafutásának, majd a második világháború harcai miatt szükségesnek tartotta kitelepülni Remetevasgyárról. Anyja rokonaihoz költöztek a Balkányhoz tartozó Abapusztára 1945 októberében. Kereken tíz esztendeig tanította itt a gyerekeket, s maradt volna még tovább, ha az iskola átszervezése miatt el nem jön Szakolyba. 1955 és ’74 között az alsó tagozatosok százait vezette be a betűvetés, az olvasás, a számok világába, és ismertette meg velük a tudományok alapjait.

Kezdetben volt olyan osztály Abapusztán, ahová mind elsőtől a nyolcadikig jártak. A nagyteremben kilencvenhatan szorongtak. Tanító legyen a talpán, aki nyolc osztálynak egyformán tud feladatot adni, azt ellenőrizni, az új anyagot megtanítani, azt gyakoroltatni, no és természetesen fegyelmet tartani. Az udvaron ebbe időnként besegített a férje is.

Szakolyban ehhez képest luxus körülmények fogadták, mivel csupán 48– 49 fős osztályok indultak. A mai tanárok el sem tudják képzelni, mennyivel másabb volt az ismeretátadás évtizedekkel ezelőtt, mint a mai szaktantermes, komputerizált világban.

– Talán elcsépelt a mondás, de ha újrakezdhetném, most is a tanítói pályát választanám – simogat egy megsárgult fényképet a múltból Gizike néni.

Szellemileg friss, egy-két dátum kis gondolkodás után ugrik be. De mit számít az, amikor a családi összetartozásról, a szülők, nagyszülők adta példákról beszélhetünk? Hat generáció, s most jönnek a legkisebbek. Nagy valószínűséggel közülük is akad egy pár, aki pedagógus lesz…

– Tudja, nekem az tetszett az ezernyi nehézség közepette a tanyán – veszi fel az emlékezés fonalát Gizike néni –, hogy ott a gyerekek sokkal tisztelettudóbbak voltak, mint akár falun. A városról nem is szólva. Én azt tartottam fontosnak, hogy illemre is megtanítsam őket. A tánciskolában még a lépéseket is közösen gyakoroltuk. Együtt jártuk a természetet a gyerekekkel, Abapusztáról például Tokajba mentünk leggyakrabban, megmászni a Kopasz-hegyet.

A verőfényes őszi délelőtt csendesen telik a szakolyi portán. A férj az udvaron takarítgat, készülnek a télre. A ház előtt elmegy egy gyerek, „ő is az unokám” – mondja Gizike néni.

– Nagyon szerettem a gyerekeket és ez tartott meg ennyi ideig a pedagógus pályán – mondja Gödényné. – Szinte rokonságot éreztem másokkal, nagyon akartam segíteni mindenkinek. Az iskolában ez természetes, hiszen ott a gyerekek szívják magukba a jó szót, a tudást. Ám mindenekelőtt az emberségre éhesek. Ott dől el, hogy a gyermek hogyan látja meg a világot, mit olvas ki belőle magának? Értékkövető lesz-e, vagy a törvényekkel szembeszegülő? Természetesen mindig azon munkálkodtam, hogy a felnövekvő nemzedék tisztelje apái világát, eszméit, az általános emberi értékeket. Felnőttként pedig tudja azokat majd átadni a gyermekeinek. Olyan felemelő érzés azt látni, hogy az egykori tanítványaim megállják a helyüket az életben, gyarapodnak anyagilag, felnevelik a gyermekeiket tisztességesen. A tanító egy kicsit úgy érzi, hogy ezekben a sikerekben ő is benne van. Hiába nem becsüli meg pénzben a társadalom a pedagógust, annyi szép élményt mondhatok magaménak, hogy arra nincs szó és nincs fedezet. Azt vallom, hogy úgysem a vagyont, hanem a valódi értékeket visszük magunkkal az örök utazásra…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 11. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)