Félbemaradt bakancslista

Írta: Kulcsár Attila

ae7e9d741945efbdb2413dc462c16e3a.jpgA halálnak annyi szinonimája van a magyar nyelvben, az egyszerű elhunyttól a foglalkozásokhoz kapcsolódókig.  A kovács elpatkol, a kertész alulról szagolja az ibolyát, a turista meg feldobja a bakancsot – és általában használjuk is mindet.

A nagysikerű amerikai film óta bekerült a köztudatba a bakancslista fogalma. Két gyógyíthatatlan beteg öregember elindul a világba, hogy kipróbálják azt, amit egész életükben elmulasztottak megtenni, nem volt bátorságuk megcsinálni.

Nem kell ehhez rákosnak lenni, csak kellően öregnek, hogy ki-ki maga is belegondoljon, mit hagyott ki eddigi életében fizikai, anyagi vagy erkölcsi korlátai miatt, amit ma is sajnál.

Maradjunk annyiban, hogy tudomásom szerint kutya bajom sincs, de én is elgondolkodtam a film után, mi volna az, amit még ki kellene próbálnom. Én is készítettem egy bakancslistát.  Olyat, hogy Claudia Cardinalét ágyba kellene vinni – pedig régen de szerettem volna –, fel se vettem. Maradjunk a realitások talaján.

Viszont mindig szerettem volna néptáncos lenni. Ez lett az első a listán.  A TV-ben sokszor kedvtelve néztem a legényest, a fiúk csavarodó lábait, csapásolásaikat.  Elmentem a városi táncegyüttes próbájára.  Kinevettek, amikor bemutattam egy csárdásos lépést és egy szökellést.  Öreg, csücsüljön le oda oldalra és figyeljen, tanácsolta a karvezető, és én  a táncóra végén  ott ülve  megtanultam a ritmusra csapásolást a combomon,  visszeres lábszáraimon, és boldog voltam.  Eddig és ne tovább, mondtam,  a népi tánc ki van pipálva.

Műkorcsolyázni is mindig szerettem volna, megcsinálni egy leszúrt Rittbergert. Elmentem a városi Műjégpályára a nyitás előtt, és beszéltem az oktatóval. Adott egy korcsolyát cipővel, és bemutatta az ugrást. Egyszerűnek tűnt az egyfordulatos: bal lábbal leszúrok a jobb mögé és elrugaszkodok. A biztonság kedvéért ott gyakoroljon a palánk mellett, mondta.  És én ott kapaszkodtam, próbáltam járni a pálya szélén, tettem egyik lábam a másik mögé, meg elé, ahogy sikerült. Többször fenékre és térdre estem, pedig elő vagyok jegyezve egy térdprotézisre. A kamaszok fogócskáztak, ők is elestek néha. Az egyik egy gyors irányváltoztatással nekicsúszott a palánknak. Pont ott, ahol én araszoltam. Ijedtemben páros lábbal felugrottam, ő meg alám csúszva megpördített  a levegőben, mindketten nagyot nyekkentünk , de megvolt a fordulat.  Az edző a srácot leszúrta, és így megvolt a Leszúrt Rittberger is. A versenyeken se sikerül mindig.  „Papa otthon hagyta a járókeretet”– gúnyolódott a fiú, de nem érdekelt, mert teljesítettem a listám második pontját.

Ekkor beláttam, hogy a fizikai számok már nem nekem valók. Alacsonyabbra kell állítani a mércét. Szellemi teljesítmény is van elég, ami kimaradt az életemből. Például sohasem tudtam kirakni a Rubik-kockát.  Vettem két orgináltat, hogy ha összekeverem az egyiket, lássam, hogy kell kinézni a végén a másiknak is.  Három hónapig próbálkoztam vele, már majdnem megvolt, és akkor meglátogatott az unokám.  8 éves.  Meglátta a satupadomon – mert már éppen szét akartam szerelni –, és két perc alatt befejezte. Elvette a kedvem az egésztől, de aztán eszembe jutott, hogy a gyerek végül is az én vérem, a génjeiben én is benne vagyok. Az unokák folytatják az elődök munkáját, megvalósítják álmaikat. Úgyhogy teljesítettnek vettem, kipipáltam ezt is a listámon.

Tetoválást is mindig szerettem volna magamon.  De viszolyogtam tőle, mert régen ilyet csak a börtönviseltek csináltattak a kezük fejére, hogy ÜSS.  De ma már szinte mindenkinek van. Kissé bátortalanul elmentem egy tetováló szalonba, érdeklődni.  A mester csodálkozott, hogy ilyen üres vagyok, és megrészegült a nagy lehetőségektől. De én lehiggasztottam, hogy nekem csak egy pici kellene, ami nem is látszik. Mondta, hogy nem gond, csinált már hímvesszőre is – az egy kicsit többe kerül a ráncok miatt, mert azt előbb ki kell sámfázni.  Mondtam, hogy  varrja inkább a talpamra. És mit? – kérdezte?  Egy 42-es számot, ilyen cipőt hordok.

Csodálkozott, de megcsinálta, mert volt benne logika. A hullaházban az öltöztetéskor tudni fogják, hogy melyik cipőt húzzák a lábamra – gondoltam.

Az utolsó feladat a listámon egyszerűnek tűnt. Szerelmes levelet írni a feleségemnek. Legénykoromban írogattam én mindenfélét a lányoknak. Még verseket is, hogy levegyem őket a lábukról. Néhányat sikerült is. De későbbi nejemnek egyet se. Lehet, hogy mert egy városban lakván inkább személyesen találkoztunk, és túlságosan hamar hozzám jött. Lassan itt az aranylakodalmunk ideje, és ezzel még adós vagyok magamnak, meg neki is. Ezt még meg kellene írni.

Emlékeimből átlapoztam szerelemes leveleim összes panelját, és hozzáláttam.  Tudtam, hogy ez lesz a legnehezebb. Az asszony a konyhában trancsírozta a csülköt a bableveshez, én meg bevonultam a szobába, hogy szembenézzek az üres, merített papírlappal, amilyenre a szerelmes leveleket szokták írni.  Nem laptopon – kézzel, gyöngybetűkkel, Régen nem volt helyesírás ellenőrző, csak a sok pofátlan el-ipszilon, amelyik sohase ott van, ahol kellene. Pedig nem szabad hibázni, a nejem magyartanárnak készült.

„ Imádott Pötyikém, lelkem pillangója!  (Igazából Rozáliának hívják, de azt nem szereti hallani, és a megszólításon sok múlik.)

„ Szépségedtől elszégyellik magukat a pávák, énekedtől elhallgatnak a pacsirták, hogy hallhassák, mosolyodat kisgyermekek utánozzák, anyjukét feledve…” (A lányok szeretik, ha szépeket mondanak nekik, még akkor is, ha tudják, hogy némi túlzás lehet bennük.)

„Emlékszel, amikor Lillafüreden a Hámori-tavon csónakáztunk egy éjjeli órán? A csillagok mint szentjánosbogarak csillantak meg a vízen, és én  akkor megfogtam a kezed, és megkérdeztem tőled, szeretnél-e egy kalóz szeretője lenni. Ha igent mondasz, én leszek a Te tuskólábúd, a Te rettenhetetlen kapitányod, aki a fél szemét mindig rajtad tartja, és a lábad elé teszi a világ minden kincsét… (kezdtem belejönni, egy kikötött csónakon üldögélés emlékét kiszínezve) … de Te csak nevettél  ezen…”

És ekkor bejött a Rozi a konyhából, és rám förmedt:

– Még be se vetted a reggeli gyógyszereidet, pedig már mindjárt dél van. Mit piszmogsz levélírással, azzal a köszvényes kezeddel?

Na, itt hagytam abba a bakancslistámat. Remélem, lesz még időm befejezni.

Fotó: Pinterest

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése