Sátoraljaújhely

Ebben a „névjegyben” minden hiteles, legfeljebb maga a város, Sátoraljaújhely, kíván némi magyarázatot, hiszen az üzletasszony találkozásunk idején is romániai munkahelyéről, Marosvásárhelyről, Németországba, munkaadójához igyekszik. Mindössze egy napot tölt lakóhelyén, amit gyermekkora óta szülővárosaként szeret és ma, immár kétszeres nagymamaként is, szilárdan ragaszkodik hozzá. Ezt a ritka embertípust énekelte meg Ady Endre „A föl-földobott kő” versében. Igaz, hogy a költő szerint „újra meg újra, hazajön a fiad”, de a „lányod”-ra mint emberre, ugyanúgy igaz az eset, legalábbis Fazekas Mária esetében. Bár Hollóházán született, az általános és középiskolát már Sátoraljaújhelyben végezte, sőt, minden csábítás ellenére munkahelyet is mindig itt keresett, teremtett magának.

Eredeti tervét, a matematika–fizika szakos tanári hivatást józan megfontolása és kifejezett közgazdasági érdeklődése korán háttérbe szorította, és egészen fiatalon a sátoraljaújhelyi Elzett alkalmazottja lett. Mint mondja példás türelemmel végigjárta a ranglétrát, és a könyvelés dolgozójából – általában kétévenként, végzett munkája elismeréseként – egyre magasabb beosztásokba került. Munkája mellett tanult is, közgazdász, külkereskedelmi és okleveles könyvvizsgálói képesítést szerzett. Főkönyvelője, majd gazdasági igazgatója lett a vállalatnak. Amikor önállóvá lett a cég, Fazekas Mária nemcsak gazdasági számításokkal igazolta az életképességet, de új iránti fogékonyságát is bizonyította, mint kereskedelmi igazgató, vezérigazgató-helyettes. Pályakezdésétől kezdve világos célkitűzése volt, hogy ne csak ő maga tanuljon, de igyekezzen tehetséges, okos munkatársakkal körülvenni magát. Ennek köszönhette, hogy műszaki végzettségű kollégái is elfogadták véleményét, döntéseit. Külföldi szakmai útjai során azonban – még a rendszerváltás előtt – tapasztalt egy döntő különbséget a szocialista és a kapitalista szemlélet között, amit a matematika nyelvén fogalmazott meg, először csak önmagának:

 – Nyugaton a szellemi energiák vektorai összeadódnak, nálunk pedig kioltják egymást, mert a személyes érdemeket hajszoljuk a közösség eredményessége helyett. Amikor javasoltam, hogy itthon is helyezzük előtérbe a teljesítmény szerinti bérezést, főnököm némi gúnnyal és kétkedéssel javasolta, mutassam meg, hogy kell kivitelezni.

1989-ben adódott erre lehetőség, de Fazekas Mária nem a megcsontosodott termelési rendszer átalakítására fecsérelte energiáit, hanem – kihasználva egy nyugati befektető ajánlatát – egy vadonatúj vállalkozás megvalósításához fogott, most már a saját elképzelései, tapasztalatai alapján. Amit megvalósított, azt – mai szóhasználattal élve – zöldmezős beruházásnak mondhatnánk, ha a „zöld mező” helyett nem egy hulladékhegy eltávolításával kezdődött volna az infrastruktúra megteremtése, a Prec-Cast Öntödei Kft. létrehozása. Az üzletasszony ilyen körülmények között is ki merte jelenteni, hogy öt év alatt Európa hírű, tíz év alatt pedig világhírű céget hoz létre a határ menti kisváros perifériáján. Az ellendrukkerek ezt a kijelentést az évszázad legjobb viccének minősítették, de az új cég ennek ellenére az első ízben kiírt Magyar Minőségi Díj nyertese, majd az ugyancsak először kiírt Európai Díj finalistája lett. Amikor Fazekas Mária a svéd királynőtől, mint első közép-kelet európai nő átvette a finalista oklevelet, nemcsak ő, de ellentábora is elfelejtette a gúnyos megjegyzéseket. Azt viszont egy percre sem tévesztette szem elől, hogy a kimagasló eredményeket nem egyedül érte el, hanem a maga szempontjai által szervezett, tehetséges, sikerorientált „legénységével” együtt. Első alkalommal neveztek erre a megmérettetésre, és mindjárt Európa legjobb hét cége között végzett, még csak nem is a hetedik helyen. Az „Év menedzsere”-pályázaton is csak a Szerencsejáték Rt. vezérigazgatója tudta megelőzni.

Mindig szerette a kihívásokat, az éles helyzeteket, az új, még járatlan utakat. Ma is boldogan emlékszik erre a sikerre, annak ellenére, hogy a cégtulajdos–társtulajdonos házaspár szappanoperába illő nézeteltérésének ő, az ügyvezető igazgató esett áldozatul. Mint „karmester” minden zenészből és minden hangszerből kihozta a maximumot, csak a „közönsége” volt „botfülű”, de erről már nem ő tehet.

Néhány hónapig a Sátoraljaújhelyi Ipari Park menedzselésével foglalkozott, de közben újabb igazi kihívásra várt, ami rövidesen meg is érkezett. Marosvásárhelyen, egy félig privatizált cég „feltámasztását” bízták rá. 1999. augusztusában látott munkához. Vállalta, hogy a túlszervezett, leromlott, korszerűtlen terméket gyártó vállalatból európai szintű üzemet szervez, biztos munkát ad 240 embernek. Az sem zavarta, hogy a dolgozók jelentős része román, hiszen nála nem a nyelv, nem a bőr színe, hanem a szemekben látható csillogás a siker záloga. Másfél év után már elmondhatja, hogy minden dolgozó értelmes és hasznos munkával keresi a kenyerét, korszerű, tiszta üzemben piacképes termékeket gyártanak. Szeret ott dolgozni, de nem titkolt vágya, hogy harmadszor is bebizonyíthassa: lehet valaki próféta a saját hazájában is.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)