Ha egy tengerész tányérsapka volna a fején, nyugodtan elmehetne hajóskapitánynak. Nem csak a csíkos póló és a rajta lévő kormánykerék miatt gondolom ezt, hanem a 89 évesen is erőtől duzzadó felsőtest, a bozontos határozott karaktert adó szemöldök, és az ellentmondást nemigen tűrő élénk szembogarak sugallják. Esze József  hosszú, fordulatos  életéből talán egyedül a tengeri viharok maradtak ki.
– Megjártam a Donbásszt  – eleveníti fel legénykora nagy utazását, ahová egyáltalán nem önszántából ment, hanem a rossz emlékű málenkij robot keretében. – Apám még Beregszászból hazakerült, de másnap már meg is halt. Én odakint  szanitéc voltam, ezért kaptam tífusz ellen oltást. Megmaradtam. A tábor 5000 foglyából azonban csak 1000 jött haza. Név szerint sorolja, hogy az utca melyik házából hány férfiember maradt oda. Színesen, képszerűen mesél megelevenedő részletességgel. A rövid néhány évre visszacsatolt Munkácson végzett mezőgazdasági iskolát, és a fegyverzaj elmúltával folytatta nagyapja, apja mesterségét.
– Gazdaemberek voltak az őseim, és én is az ő útjukat jártam és járom a mai napig. Volt egy malomrészünk, itt visszább, Gulács felé állt egy nagyon szép malom, abban. – Kicsit nehézkesen fordul a széken és a  jelzett irányba mutat. – Hatunké volt, igen jól jövedelmezett.

‘49 december 31-én úgy államosították, hogy még a pénztárból se vehettük ki a pénzt.
A földeket azonban akkor még nem bántotta a hatalom, így Esze József egészen 1960-ig a sajátjában gazdálkodhatott. Végigsétálunk a portáján, legalábbis egy részén. Ma, több mint fél évszázaddal az említett idő után ugyanazt mondhatja: a sajátomban gazdálkodok. Pedig ezekben évtizedekben még benne volt a teljes téeszrendszer.
– 1960-ban léptem be, és rögtön főagronómusnak választottak – lép egyet az időben. – Faggyas Jenő volt az elnök, nagyon jól kijöttünk egymással. Én úgy voltam vele, hogy ha már ez ember elvállal valamit, azt csinálja tisztességesen, mindenki boldogulására. A határt úgy ismertem és ismerem ma is, mint a tenyeremet. Munkát adtunk mindenkinek, még a cigányok is dolgoztak. Visszatekintve azt tartom a legfontosabbnak, hogy Tarpa megtartotta a népességét, nem volt olyan elvándorlás, mint ma. ‘75 óta vagyok nyugdíjban, ‘91-ben pedig az elsők közt vettem ki a földjeimet. Azóta azokon gazdálkodom.
Esze József portája  kerek egy kataszteri holdon terül el. Egy kicsit emlékeztet egy régi tsz telepre a traktorokkal, munkagépekkel, a nagy csűrrel, a hatalmas cefrére váró dézsákkal. Egy kicsit meg egy Tüzép-telepre, mert annyi felfűrészelt rönk van felhalmozva, és szépen felmáglázva, amennyivel még fatelepen se mindenütt találkozik az ember.
– Ezzel a szalagfűrésszel vágtam fel az egészet – áll oda a gép mellé. Azt hittem rosszul értem, amit mond. Korábban ugyanis elárulta, hogy nem is olyan rég kisebb szélütés érte. A mozgásán, erőnlétén semmi nyoma, a szavakat egy kicsit nehezen formálja, de hogy ezt a vagonnyi fát ő maga, egyedül…
– Nézze meg a találmányomat – hív át az udvar másik oldalára. – Diókopácsoló gép. Az asszonyok keze sokáig sárga maradt, ahogy a héjától megszabadították a frissen levert diót. Ebbe meg itt beleöntjük, és forgás közben leválik.
Egyszerű és nagyszerű, mint minden okos találmány. Megállok egy öntöttvas répadaráló mellett. Ez még Esze Józsefnél is korosabb. Mosolyog, elégedetten nyugtázza, hogy ráismerek. Nagyapámnak volt ilyen. Nem messze tőle egy tavalyi beszerzésű szárzúzó. Legalább száz év különbség. A távol eső korokat köti össze a tekintélyes tarpai gazdák egyike, aki ma is úgy öleli magához tekintetével majorságát, mint apja, nagyapja. Lekönyökölünk egy felfordított dézsa peremére. Ott folytatjuk a beszélgetést.
– Amikor a fogságból hazajöttem, két hónap múlva megnősültem – avat be családi dolgokba. – Egy fiam született, ő felnőtt korában baleset következtében meghalt. A lányomat Kovács Béla vette feleségül, aki 16 évig volt a falu első embere. A régi rendszerben tanácselnökként, utána pedig polgármesternek választották. A feleségem húsz esztendővel ezelőtt meghalt. Őt Lénert Gizellának hívják, az élettársam – mutatja be az asszonyt, aki időnként kisegíti, amikor megakad a mondanivalójában. Lassan elbúcsúzok, a kiskapu felé indulunk. Nyitva hagytam volna érkezésemkor?  De akkor is nyitva volt…
– Amikor azt a kaput bezárva látja, tudni fogja, hogy lement az én napom – áll meg a hatalmas zöld fürtökkel terhes szőlőlugasban. Megilletődötten nézek a csillogó kék szemekbe. Őbenne nincs meghatottság, az őszinte érzés az, amitől ilyen szépen fogalmaz. – Pedig nagyon szeretek élni – teszi hozzá, miközben vasmarkával megszorítja a kezemet. A tengerészpólós váll mellett visszanézek, a történetekkel teli végtelen hosszú portán. Magamban azt gondolom: szép utazás volt kapitány.

(Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)