Éjszakai vezetés

Írta: Arany Piroska

Nem, nem, este nem szeretek vezetni. Majd ha virrad, majd reggel. Az este nem az én világom. Nem vagyok én éjjeli bagoly, én hajnali pacsirta vagyok. Imádom a korai derengést, a fákra, házakra, utakra szökkenő első napsugarat, reggelenként a szemembe köszönő életet.

Mégis el kell indulnom. Mennyire dobog a szívem. Dörömböl. Egy ilyen telefon után hogyne akarna kiugrani a helyéről. Hogy a főorvos úr ma éjjel ügyeletes, hogy máskor nem ér rá, hogy most akar a családdal beszélni. Akármikor érkezünk, vár ránk.

Apám két hete a kórházban van. Apámnak fáj a gyomra. Viszem az anyámat, viszem a húgomat. Anyám azon siránkozik, hogy siettében nem öltözött illően, meg hogy mit szól apám, ha nem viszünk neki enni, meg hogy legalább tiszta pizsamát kellett volna. Sietni kell, a főorvos úr most vár minket. Miért ilyen szokatlan időben? Annak oka van. Milyen oka lehet? Ilyen gyors üzenetnek!

Éjszakai vezetés! A nappal zöld fák az út mellett, most baljósan, szürkén integetnek. A motor hangja is milyen szokatlan. A fényszórónak, mintha bágyadt fénye volna.

Szorongó aggodalom vesz rajtam erőt, a sötétben. Már gyermekkoromban is féltem a sötétségtől. Azok a holdfény nélküli falusi esték, sötét, hepehupás utcák, petróleumlámpa, gyertya, jaj, és a háború idején az a kojtoló olajmécses, annak a libegő fénye, orrfacsaró füstje. Meséken nőttünk, ördögök, boszorkányok, gonosz szellemektől ijedezve.

Vallásos nevelésünk hiába sugallta, van segítség, hiába suttogtuk, jaj Istenem, jaj édes jó Istenem. Tudtuk, tanították, hogy a mi protestáns hitünk szigorú Istene rólunk mindent tud, lát. Légy jó! Akkor nem büntet. Ezért hát önkínzó buzgalommal vetettük magunkat a félelem miatti, engesztelő jó tettekre. Aki jó, aki engedelmes, bocsánatot nyer. Ne külső parancsra, magadtól legyél jó, te gyermek! Igyekezzél! Megszoktuk felnőttként is, a jóra való készséget. Ami együtt járt a megfelelési kényszer okozta szorongó félelemmel.

És ha éppen ez a bénító félelem vonzza a rosszat? És ha éppen mi idézzük elő? Ki tud itt okos lenni? Ki tud okosan élni? Na, ugye, amitől féltünk, lám, alakot öltött, szorongat az eleddig csak sejtett, kínzó, nem múló aggodalmunk.

Nagyon késő van. Éjfél felé járhat. Anyámék hallgatnak, én se szólok. Csak az autó motorja zúg.

Ha beszélnénk, csak egymást rémítgetnénk. Nem jónak a jele az, ha éjjel hívnak bennünket a kórházba. Kimondani, amire gondolunk? Megjósolni? Ki merné kimondani, amitől félünk?

A fák futnak hátrafelé az út mellett. Kísértetiesen hajladoznak a szélben. Esőre áll az idő. Az út kihalt. Valahol messze hunyorgó fények látszanak, a város fényei. Egyedül vagyunk a világon, és apám is egyedül, valahol a kórházi ágyon.

Jártál már éjjel a kórház folyosóján? Csak a kék jelzőfények égnek. Félhomály van, csönd és kórházszag. A portás tudja a neved, tudja, hova kell mennünk. Mutatja az utat. Kanyargó, végtelen folyosó. Folyosók.

A doktor kedvetlen, fáradt, csöppet sem kedves, nem kíméletes. Nyersen, egyenesen megmondja. Nem köntörfalaz. A doktor kimondja: – Műtét itt már nem segít, a kórházban már nincs mit tenni. A beteget haza kell vinni. Holnap.

Hazaküldik apámat? Nincs szavunk, a beigazolódott rettegés görcse fojtogat. Igaz lett, amitől féltünk…

Némán, megdermedt szívvel kibotorkálunk. Az elhangzott ítélet bénító súlya alatt ki merne kopogósan sietni; lábujjhegyen osonunk üres, végenincs folyosókon. A kórterem ajtaja előtt megállunk.

Bemenjünk hozzá? A nővér megnézi, hogy alszik-e. Nem, nem alszik, bemehetünk hozzá. Csodálkozik.

– Most jöttök, ilyenkor, éjszaka?

– Most tudtunk – mondom –, hogy érzi magát apám?

– Hát, csak vagyok, nem tudok aludni, nem tudok pihenni. Minek hoztatok volna nekem enni, adnak itt, ami kell, de sose vagyok én éhes. – Szeretne már apám hazajönni? – A’ jó lenne. – Jöjjön haza, apám.  – De mit mond a doktor, elenged?

– Megbeszéljük vele, hogy engedje haza.

– Hát, azt nagyon jól teszitek. Ha hazamehetek, az jó…

– Akkor most pihenjen, aludjon. Holnap délben hazahozzuk.

Fogom csontos meleg kezét. Húgom úgy simítja apám homlokát, mint kisgyermek lázát szoktuk tenyerünkkel mérni. Anyám, reszket a keze, míg nagy jóakarattal, ösztönösen igazgatja apám takaróját.

Elköszönünk.

Míg kiérünk a folyosóra, hátrafelé lépegetünk, hogy addig is őrizzük őt a szemünkkel. Ő mosolyog, épp csak, alig-alig, és kis apró mozdulattal int utánunk.

És – mi már tudjuk, hogy nem lehet rajta segíteni – ezért megyünk úgy végig a kongó folyosókon bűntudattal, szégyenkezve, mint a csalók. Ugye nem tudod – de ne is tudd meg soha –, mit jelent, ha bizakodó holnapok ígéretével ámítod el igazszavú apádat, mert éppen neki nem vagy képes – jaj, Istenem, hogyan is tehetnéd –, elmondani a valót. Anyám, hogy a rettentő bizonyosságot kibírja, gyakorlatiassá fordítja aggodalmát: – Ez a doktor, milyen doktor ez, ahogy ez beszélt, higgyétek el, ez nem is ért hozzá. Majd itthon meggyógyul apátok. Majd meglátjátok, majd megmutatom, hogy itthon helyrehozzuk.

Mohón kapunk a szaván, belekapaszkodunk: – Hát persze anyám, azt főzünk, amit apám szeret. – A jó húsleves, az majd meggyógyítja! – Egy kis finom piskóta… – Almakompót, krumplipüré… – Madártej… apám szereti a madártejet.

Szavak, üres szavak. És ősanyáink óta bennem lakozó, előre sejtett rettegés, mint fenevad, ha zsákmányára lel, mohón pusztítja tegnapi reményeimet.

Éjszakai vezetés. Míg a távoli város reszketeg fényei bizakodva próbálnak fényt hinteni a végtelen éjszakába, a fényszóró sürgető jöttére ugrásra készen fenyegetően ágaskodnak az útszéli, szélverte fák.

Van rémület, amit nem lehet csillapítani, letenni, nincs az a mélyről jövő sóhaj, nincs az a könny és már nincs sem jóság, sem becsület, sem szorgalom, sem ígérgetés, sem gyermeki engedelmesség, ami segítene apámon.

Lehetek már akármilyen jó gyermeke vagy még a jónál is jobb, akkor sem.

És hiába várom az én eleddig mindenkor bátorító reggelemet, nem lesz olyan hajnal, sem fénylő napkelte sem, ami feloldaná, a bennem uralkodó, rettentő belső sötétséget.

M. Szlávik Tünde
rovata

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése