Éjszakai vezetés

Írta: Arany Piroska

flaisz_janos_vihar_elott_masolata.jpgNem, nem, este nem szeretek vezetni. Majd ha virrad, majd reggel. Az este nem az én világom. Nem vagyok én éjjeli bagoly, én hajnali pacsirta vagyok. Imádom a korai derengést, a fákra, házakra, utakra szökkenő első napsugarat, reggelenként a szemembe köszönő életet.

Mégis el kell indulnom. Mennyire dobog a szívem. Dörömböl. Egy ilyen telefon után hogyne akarna kiugrani a helyéről. Hogy a főorvos úr ma éjjel ügyeletes, hogy máskor nem ér rá, hogy most akar a családdal beszélni. Akármikor érkezünk, vár ránk.

Apám két hete a kórházban van. Apámnak fáj a gyomra. Viszem az anyámat, viszem a húgomat. Anyám azon siránkozik, hogy siettében nem öltözött illően, meg hogy mit szól apám, ha nem viszünk neki enni, meg hogy legalább tiszta pizsamát kellett volna. Sietni kell, a főorvos úr most vár minket. Miért ilyen szokatlan időben? Annak oka van. Milyen oka lehet? Ilyen gyors üzenetnek!

Éjszakai vezetés! A nappal zöld fák az út mellett, most baljósan, szürkén integetnek. A motor hangja is milyen szokatlan. A fényszórónak, mintha bágyadt fénye volna.

Szorongó aggodalom vesz rajtam erőt, a sötétben. Már gyermekkoromban is féltem a sötétségtől. Azok a holdfény nélküli falusi esték, sötét, hepehupás utcák, petróleumlámpa, gyertya, jaj, és a háború idején az a kojtoló olajmécses, annak a libegő fénye, orrfacsaró füstje. Meséken nőttünk, ördögök, boszorkányok, gonosz szellemektől ijedezve.

Vallásos nevelésünk hiába sugallta, van segítség, hiába suttogtuk, jaj Istenem, jaj édes jó Istenem. Tudtuk, tanították, hogy a mi protestáns hitünk szigorú Istene rólunk mindent tud, lát. Légy jó! Akkor nem büntet. Ezért hát önkínzó buzgalommal vetettük magunkat a félelem miatti, engesztelő jó tettekre. Aki jó, aki engedelmes, bocsánatot nyer. Ne külső parancsra, magadtól legyél jó, te gyermek! Igyekezzél! Megszoktuk felnőttként is, a jóra való készséget. Ami együtt járt a megfelelési kényszer okozta szorongó félelemmel.

És ha éppen ez a bénító félelem vonzza a rosszat? És ha éppen mi idézzük elő? Ki tud itt okos lenni? Ki tud okosan élni? Na, ugye, amitől féltünk, lám, alakot öltött, szorongat az eleddig csak sejtett, kínzó, nem múló aggodalmunk.

Nagyon késő van. Éjfél felé járhat. Anyámék hallgatnak, én se szólok. Csak az autó motorja zúg.

Ha beszélnénk, csak egymást rémítgetnénk. Nem jónak a jele az, ha éjjel hívnak bennünket a kórházba. Kimondani, amire gondolunk? Megjósolni? Ki merné kimondani, amitől félünk?

A fák futnak hátrafelé az út mellett. Kísértetiesen hajladoznak a szélben. Esőre áll az idő. Az út kihalt. Valahol messze hunyorgó fények látszanak, a város fényei. Egyedül vagyunk a világon, és apám is egyedül, valahol a kórházi ágyon.

Jártál már éjjel a kórház folyosóján? Csak a kék jelzőfények égnek. Félhomály van, csönd és kórházszag. A portás tudja a neved, tudja, hova kell mennünk. Mutatja az utat. Kanyargó, végtelen folyosó. Folyosók.

A doktor kedvetlen, fáradt, csöppet sem kedves, nem kíméletes. Nyersen, egyenesen megmondja. Nem köntörfalaz. A doktor kimondja: – Műtét itt már nem segít, a kórházban már nincs mit tenni. A beteget haza kell vinni. Holnap.

Hazaküldik apámat? Nincs szavunk, a beigazolódott rettegés görcse fojtogat. Igaz lett, amitől féltünk…

Némán, megdermedt szívvel kibotorkálunk. Az elhangzott ítélet bénító súlya alatt ki merne kopogósan sietni; lábujjhegyen osonunk üres, végenincs folyosókon. A kórterem ajtaja előtt megállunk.

Bemenjünk hozzá? A nővér megnézi, hogy alszik-e. Nem, nem alszik, bemehetünk hozzá. Csodálkozik.

– Most jöttök, ilyenkor, éjszaka?

– Most tudtunk – mondom –, hogy érzi magát apám?

– Hát, csak vagyok, nem tudok aludni, nem tudok pihenni. Minek hoztatok volna nekem enni, adnak itt, ami kell, de sose vagyok én éhes. – Szeretne már apám hazajönni? – A’ jó lenne. – Jöjjön haza, apám.  – De mit mond a doktor, elenged?

– Megbeszéljük vele, hogy engedje haza.

– Hát, azt nagyon jól teszitek. Ha hazamehetek, az jó…

– Akkor most pihenjen, aludjon. Holnap délben hazahozzuk.

Fogom csontos meleg kezét. Húgom úgy simítja apám homlokát, mint kisgyermek lázát szoktuk tenyerünkkel mérni. Anyám, reszket a keze, míg nagy jóakarattal, ösztönösen igazgatja apám takaróját.

Elköszönünk.

Míg kiérünk a folyosóra, hátrafelé lépegetünk, hogy addig is őrizzük őt a szemünkkel. Ő mosolyog, épp csak, alig-alig, és kis apró mozdulattal int utánunk.

És – mi már tudjuk, hogy nem lehet rajta segíteni – ezért megyünk úgy végig a kongó folyosókon bűntudattal, szégyenkezve, mint a csalók. Ugye nem tudod – de ne is tudd meg soha –, mit jelent, ha bizakodó holnapok ígéretével ámítod el igazszavú apádat, mert éppen neki nem vagy képes – jaj, Istenem, hogyan is tehetnéd –, elmondani a valót. Anyám, hogy a rettentő bizonyosságot kibírja, gyakorlatiassá fordítja aggodalmát: – Ez a doktor, milyen doktor ez, ahogy ez beszélt, higgyétek el, ez nem is ért hozzá. Majd itthon meggyógyul apátok. Majd meglátjátok, majd megmutatom, hogy itthon helyrehozzuk.

Mohón kapunk a szaván, belekapaszkodunk: – Hát persze anyám, azt főzünk, amit apám szeret. – A jó húsleves, az majd meggyógyítja! – Egy kis finom piskóta… – Almakompót, krumplipüré… – Madártej… apám szereti a madártejet.

Szavak, üres szavak. És ősanyáink óta bennem lakozó, előre sejtett rettegés, mint fenevad, ha zsákmányára lel, mohón pusztítja tegnapi reményeimet.

Éjszakai vezetés. Míg a távoli város reszketeg fényei bizakodva próbálnak fényt hinteni a végtelen éjszakába, a fényszóró sürgető jöttére ugrásra készen fenyegetően ágaskodnak az útszéli, szélverte fák.

Van rémület, amit nem lehet csillapítani, letenni, nincs az a mélyről jövő sóhaj, nincs az a könny és már nincs sem jóság, sem becsület, sem szorgalom, sem ígérgetés, sem gyermeki engedelmesség, ami segítene apámon.

Lehetek már akármilyen jó gyermeke vagy még a jónál is jobb, akkor sem.

És hiába várom az én eleddig mindenkor bátorító reggelemet, nem lesz olyan hajnal, sem fénylő napkelte sem, ami feloldaná, a bennem uralkodó, rettentő belső sötétséget.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése