Az a pincehűvös vörösbor  

Írta: Arany Piroska 

                                                     Apám meséje

A kulcs – Hargitai Beáta illusztrációja

Azidőben, alig felserdült fiatalemberként, még jóval innen a diplomán, alig vártam a gondtalanul vakációzó júniust. Ilyenkor ha hazamentünk a városi iskolákból, találkoztunk Lacival, a tiszteletes jogásznak készülő fiával. Ő volt az én legkedvesebb, gyermekkori barátom. Vagy ő ebédelt nálunk, vagy én kopogtattam be a paplakba. Ott engem úgy fogadtak, bizalommal, szeretettel, mintha családtag lennék.

A református tiszteletes, Laci apja, ősz hajával, méltóságos tartásával maga volt a szépszavú igehirdetés. Ő volt a pap, ha esketett, ha temetett vagy keresztelt, de akkor is, ha kis sárga homokfutóján a szőlőbe hajtott, vagy ha a rózsáit metszette, kötényben, szalmakalaposan. Tekintélyes személyiség. Aki nemcsak szavaival, a tetteivel is megfelelt a papi hivatásnak. Vasárnaponként, a szószéken hangját rezegtetve a bűnösöket fenyegette, a pokol tüzével rémisztgette az amúgy jóravaló, egyszerű híveit, nehogy elkanászodjanak.

A mi nagyrabecsült tiszteletesünket még más is, egy közénk való emberi tulajdonsága tette rokonszenvessé, mégpedig, hogy nagyon szeretett, meg tudott is énekelni. A dalárda legjobb baritonistájaként az ünnepélyes alkalmakon ő énekelte a szólót. Névnapok, születésnapok – a paplakba örömmel jöttek a meghívott dalnokok. Finoman, mértékkel tudott mulatni. Volt is hozzá jófajta, pincehűvös vörösbora, amitől csakúgy zengett, visszhangzott a pincében a Csinom Palkó, a Krasznahorka büszke vára, meg hogy Bécs várában sír a német, haj…

Ilyenkor megesett, hogy Lacival mi is részt vehettünk, sőt kaptunk is egy-egy jóleső pohárkával abból a híres itókából. Mi tagadás, fülledt nyári estéken Lacival azon ábrándoztunk, hogy jó lenne lejárogatni – amúgy hűsölés ürügyén – a pincébe. Akadna egy-két jó cimbora, hej, az a nyár lenne a vakáció, az őszinte, kitárulkozó, baráti beszélgetések ideje.

Honnan sejtettük volna, hogy a tiszteletes úr élt a gyanúval, hogy szeretnénk rájárni az ő szakértelemmel kezelt, elsőrendű kincsére?

Nem csinált ebből ügyet, nem okított bennünket. Hanem aznap, amikor a feleségével elutaztak rokonlátogatóba, elmenőben a tiszteletes megállt, mint akinek eszébe jutott valami. Majd odaszólt a mindig szolgálatkész, jogásznak készülő Laci fiának, hogy kedves fiam, zárd be a pincét, s hozd ide, tedd a táskámba a pinceajtó kulcsát. Azzal indultak is, a tiszteletes táskájában a rozsdás (kilónyi súlyú) pincekulccsal a vonathoz.

Vártam, hogy Laci ezután lógó orral jön-megy. Azám, szélesen vigyorgott.

– Mi van, Laci, minek örülsz?

– Majd megtudod estére, gyere a szokott helyre.

Na, kíváncsi lettem. És láss csudát, a pinceajtó tárva-nyitva, a gyertya fényében rubint ragyogással csillogott, várt, a pohár borom.

– De hát hogyan, kulcs nélkül?

– Na, te se lennél jó rendőr, se jó tolvaj – nevetett Laci – ,nem láttad, hogy egyszer be, egyszer meg kifordítottam a kulcsot? Nem zártam be.

– Pajtás – rikkantotta vígan –, miénk a világ!

Végre itt a holdfényes nyári est, mienk a tücsökzene, nekünk libeg a sejtelmes gyertyafény, előttünk vágyott italunk, mi kellene még?

Erre vágytunk, mióta már. Ám a beszélgetésünk akadozott. Nem daloltuk el, hogy kék a kökény, ződ a petrezselyem, sem azt, hogy jó bor, jó egészség, szépasszony feleség. Kerültük egymás tekintetét, és nem töltöttünk újra a poharainkat.

Egymás előtt is zavartan, kedv nélkül üldögéltünk, majd nekem ebből hamarosan elegem lett, felálltam, restellkedve hazamentem.

Másnap mintha mi sem történt volna, sok mindenről szó esett. Ám erről a csínytevésnek indult dicstelen esetről nem. Soha sem beszéltük meg, hogy miért is nem esett jól a  tiszteletes pincehűvös vörösbora.

Minek magyarázni. Tudtuk, mindketten tudtuk.

Szerző: 2018. 10. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló