Ha volna…

Írta: Arany Piroska

Reggelenként innen a hatodikról nézegetek az utcára. Építkeznek. Itt, ahol ház házat ér, már csak ott szemben a sarkon van még egy dúsan zöldellő, lombos diófa. Annak integetek: Jó reggelt, felébredtél? A szélben hajlongó ága, levele mintha visszaintene – szomszéd a szomszédnak. Ma is nyitom az ablakot, keresem, nem látom. Hová lett? A daruvezető már a kalitkájában ül, neki bólintok, ő visszaint, a sisakjához emeli a kezét. Ő már tudja. Talán nem is nekem, inkább annak a diófának tiszteleg, amelyiket tegnap kivágtak a dömper útjából. Akadályozta a munkát.

Ebből a fából is kifogytam immár.

Mint abból, amelyik a valahai tanyaudvaron adott árnyékot. Azt a tagosításkor vágták ki, elhordták tüzelőnek. Számlálatlan évek diótermése? Egy alkalom is elég a pusztításra.

Ha volna egy fám… Számomra lehetne akár csak egy akácfa is. Nem kell, hogy valami divatos örökzöld vagy valami díszfa legyen. Csak igazi, lombot, árnyékot adó, madarat ringató, a szellőre suttogó legyen. Élő legyen.

Igazából legjobban mégis egy diófát szeretnék. Én nevelném fel. Annak, míg még csak növendék, olyan sima a törzse, hogy a tenyeremet visszasimogatja. Simogatná, ugye, ha lenne. Reggelenként, ha kimennék a kertbe – ami nincs – szóval, ha kimennék a kertbe, ott állna az út mellett.

Ott állna. Évekig! Ez olyan lenne! Hosszú életű! Odamennék hozzá, átfognám azt az ágát, amelyik ráhajlik az útra. Azt, amelyiket már vagy százszor akartuk (volna) lefűrészelni, mert a fejünket le kell hajtani, hogy ne ütközzünk bele. De azt mondtam (volna), hogy várjunk, ne bántsuk, ha felnő, magasabb lesz, elférünk alatta.

Amikor üde nyári reggel átfognám azt az ágat, érezném, hogy napfénytől melegebb, mint a tenyerem. Ma jó napom lesz! Türelmesen várnék én, minden tavasszal, hogy a leveleit kibontsa. Nem sürgetném, tudnám, hogy a többihez képest mindig lemarad. Azt ne hidd, hogy lusta! Ő a legudvariasabb a fák között. Megvárja, míg a többi kizöldell, és akkor hozzákezd. Micsoda?! Olyan leveleket hoz, amilyet egyik se tud. Gazdagon erezett, zölden fénylő legyezőket. Leszakítanék egy levelet – egy kicsi gyöngét –, szétmorzsolnám, hogy érezzem az illatát. Diófalevél illat! Vajákos nénéket idézne, akik holdtöltekor, sejtelmes varázsigéket mormolva dióolajat kevernek porított mákvirágszirommal, a  százéves tégelyeikben, boldog szerelmet sejttető, illatos kenőccsé.

Őrizgetem a diólevél aromáját, míg el nem illan a kezemről.

Így kezdődik a napom. Vagyis kezdődne.

Minden reggel örülnék. Mivel érdemeltem volna ki ezt a diófát, nem lehetne azt tudni. Félteném is, hogy jaj, ki ne száradjon, vagy a villám bele ne csapjon. Hogyne félteném, mikor lenne az én fámnak árnyéka is.  Alatta asztal, székekkel. Ott pihenne Anyám. El is bóbiskolhatna. Örömmel sóhajtaná, hogy hallod, de jó itt a diófa tarka hűvösében üldögélni. Mindig jár a fa alatt egy kis szellő. Ringatja a leveleket az ájer. Amitől a nap fénye hol rám ragyog, hol meg árnyékot ad. Ahogy épp kell.

Az az otthonosan viselkedő, szemtelen kis feketerigó, amelyik ideszokott, el se lehet már hessenteni, füttyögetne hozzá az ágról.

A diófa, szóval az én diófám „viszontszeretne”. Azokon a hűvös őszi reggeleken papírhéjú, könnyen roppanó diók csörögnek a fűben. Kosárba szedegetném a diókat. Érezném bennük a karácsony ígéretét. Meleg szobából nézném a hóval párnázott faágakat, saját diót törnék, darálnék. A mi diónktól isteni ízű lenne a zserbó.

– A zserbóhoz való dióba ne csak citromhéjat, egy leheletnyi fahéjat is tegyetek,tudjátok, apátok úgy szereti – mondanám a lányoknak.

Ha volna egy fám, egy diófám! Élő, termő, madarat ringató, szellővel suttogó, árnyas diófám. Évtizedekig maradandót szeretnék. Aha! Nem is olyat, amelyiket reggelre kivághatnának! Se szó, se beszéd, valaki könnyedén eltüntette azt a védtelent, a röghöz kötöttet.

Ó – értem én, nagyon is –, nem ő ültette!Még soha, egyet sem. Semmit.

Ő a természettől – idegen.

Nem ásott számára helyet, nem hordott vizet, nem kötötte védő karóhoz. a két kisfia sem szedett diót a fa alól.

Nem jól van ez így, te diófa, hogy az erőd a te gyöngeséged.

Talán, ha el tudtál volna futni. Vagy… mit tudom én, legalább bokán rúgni.…

Észbe kapok. Városba? Egy diófa? Tán csak nem ide a hatodikra gondoltam?!

Inkább nekem kellene oda elmenni, ahol még élhetnek matuzsálemi diófák.

Vissza kellene hoznom, elvesztegetett, zöldellő éveimet.

Elképzelem. Megcsalnám az Időt. „Aki fát ültet, hosszú időre rendezkedik be.”

Egyszer meg is teszem. Diófát ültetek.

Mi az nekem? Csak diófacsemeték kellenek hozzá.

Igen, meg némi türelemmel eltöltött, néhány emberöltőnyi, termő Idő.

M. Szlávik Tünde
rovata
Written by
Szerző: 2018. 02. 10.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése