Ha volna…

Írta: Arany Piroska

Reggelenként innen a hatodikról nézegetek az utcára. Építkeznek. Itt, ahol ház házat ér, már csak ott szemben a sarkon van még egy dúsan zöldellő, lombos diófa. Annak integetek: Jó reggelt, felébredtél? A szélben hajlongó ága, levele mintha visszaintene – szomszéd a szomszédnak. Ma is nyitom az ablakot, keresem, nem látom. Hová lett? A daruvezető már a kalitkájában ül, neki bólintok, ő visszaint, a sisakjához emeli a kezét. Ő már tudja. Talán nem is nekem, inkább annak a diófának tiszteleg, amelyiket tegnap kivágtak a dömper útjából. Akadályozta a munkát.

Ebből a fából is kifogytam immár.

Mint abból, amelyik a valahai tanyaudvaron adott árnyékot. Azt a tagosításkor vágták ki, elhordták tüzelőnek. Számlálatlan évek diótermése? Egy alkalom is elég a pusztításra.

Ha volna egy fám… Számomra lehetne akár csak egy akácfa is. Nem kell, hogy valami divatos örökzöld vagy valami díszfa legyen. Csak igazi, lombot, árnyékot adó, madarat ringató, a szellőre suttogó legyen. Élő legyen.

Igazából legjobban mégis egy diófát szeretnék. Én nevelném fel. Annak, míg még csak növendék, olyan sima a törzse, hogy a tenyeremet visszasimogatja. Simogatná, ugye, ha lenne. Reggelenként, ha kimennék a kertbe – ami nincs – szóval, ha kimennék a kertbe, ott állna az út mellett.

Ott állna. Évekig! Ez olyan lenne! Hosszú életű! Odamennék hozzá, átfognám azt az ágát, amelyik ráhajlik az útra. Azt, amelyiket már vagy százszor akartuk (volna) lefűrészelni, mert a fejünket le kell hajtani, hogy ne ütközzünk bele. De azt mondtam (volna), hogy várjunk, ne bántsuk, ha felnő, magasabb lesz, elférünk alatta.

Amikor üde nyári reggel átfognám azt az ágat, érezném, hogy napfénytől melegebb, mint a tenyerem. Ma jó napom lesz! Türelmesen várnék én, minden tavasszal, hogy a leveleit kibontsa. Nem sürgetném, tudnám, hogy a többihez képest mindig lemarad. Azt ne hidd, hogy lusta! Ő a legudvariasabb a fák között. Megvárja, míg a többi kizöldell, és akkor hozzákezd. Micsoda?! Olyan leveleket hoz, amilyet egyik se tud. Gazdagon erezett, zölden fénylő legyezőket. Leszakítanék egy levelet – egy kicsi gyöngét –, szétmorzsolnám, hogy érezzem az illatát. Diófalevél illat! Vajákos nénéket idézne, akik holdtöltekor, sejtelmes varázsigéket mormolva dióolajat kevernek porított mákvirágszirommal, a  százéves tégelyeikben, boldog szerelmet sejttető, illatos kenőccsé.

Őrizgetem a diólevél aromáját, míg el nem illan a kezemről.

Így kezdődik a napom. Vagyis kezdődne.

Minden reggel örülnék. Mivel érdemeltem volna ki ezt a diófát, nem lehetne azt tudni. Félteném is, hogy jaj, ki ne száradjon, vagy a villám bele ne csapjon. Hogyne félteném, mikor lenne az én fámnak árnyéka is.  Alatta asztal, székekkel. Ott pihenne Anyám. El is bóbiskolhatna. Örömmel sóhajtaná, hogy hallod, de jó itt a diófa tarka hűvösében üldögélni. Mindig jár a fa alatt egy kis szellő. Ringatja a leveleket az ájer. Amitől a nap fénye hol rám ragyog, hol meg árnyékot ad. Ahogy épp kell.

Az az otthonosan viselkedő, szemtelen kis feketerigó, amelyik ideszokott, el se lehet már hessenteni, füttyögetne hozzá az ágról.

A diófa, szóval az én diófám „viszontszeretne”. Azokon a hűvös őszi reggeleken papírhéjú, könnyen roppanó diók csörögnek a fűben. Kosárba szedegetném a diókat. Érezném bennük a karácsony ígéretét. Meleg szobából nézném a hóval párnázott faágakat, saját diót törnék, darálnék. A mi diónktól isteni ízű lenne a zserbó.

– A zserbóhoz való dióba ne csak citromhéjat, egy leheletnyi fahéjat is tegyetek,tudjátok, apátok úgy szereti – mondanám a lányoknak.

Ha volna egy fám, egy diófám! Élő, termő, madarat ringató, szellővel suttogó, árnyas diófám. Évtizedekig maradandót szeretnék. Aha! Nem is olyat, amelyiket reggelre kivághatnának! Se szó, se beszéd, valaki könnyedén eltüntette azt a védtelent, a röghöz kötöttet.

Ó – értem én, nagyon is –, nem ő ültette!Még soha, egyet sem. Semmit.

Ő a természettől – idegen.

Nem ásott számára helyet, nem hordott vizet, nem kötötte védő karóhoz. a két kisfia sem szedett diót a fa alól.

Nem jól van ez így, te diófa, hogy az erőd a te gyöngeséged.

Talán, ha el tudtál volna futni. Vagy… mit tudom én, legalább bokán rúgni.…

Észbe kapok. Városba? Egy diófa? Tán csak nem ide a hatodikra gondoltam?!

Inkább nekem kellene oda elmenni, ahol még élhetnek matuzsálemi diófák.

Vissza kellene hoznom, elvesztegetett, zöldellő éveimet.

Elképzelem. Megcsalnám az Időt. „Aki fát ültet, hosszú időre rendezkedik be.”

Egyszer meg is teszem. Diófát ültetek.

Mi az nekem? Csak diófacsemeték kellenek hozzá.

Igen, meg némi türelemmel eltöltött, néhány emberöltőnyi, termő Idő.

M. Szlávik Tünde
rovata

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése