Nyíregyháza

Nem tartozik a gyakori dolgok közé, hogy harminchét évesen kandidátusi disszertációjának a védésére készül valaki. De az is lehet, hogy ez azért szokatlan, mert Magyarországon  − négy évtizedes hagyomány továbbéléseként  − mindennek megvan az ideje. Ahogy az szokás. S a kandidátusi értekezést illik negyven fölött megcsinálni. Dr. Kolozsy Zoltán szakított ezzel a hagyománnyal, talán ezért is veszi körül valamilyen különleges figyelem, elismerés.

Általános iskolás korában azt írta az érdeklődő kérdésre, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”: orvos, mégis a későbbi évek során inkább érdekelték a humán tárgyak, mint a reáliák. Aztán érettségi után  − az ország egyik legjobb gimnáziumába, a miskolci Földes Ferencben végzett 1970-ben  − a debreceni orvostudományi egyetemen tanult tovább.

A sajóecsegi fiatalember bekerült egy nagyváros forgatagába, és igyekezett mindent megtanulni, amit csak lehetett. Érdekes módon az orvosi pálya választásában nem játszott szerepet semmilyen családi indíttatás, hiszen az édesapja állami gazdaságban, édesanyja pedig a vendéglátóiparban dolgozott. Kolozsy Zoltán Sajóecsegen született 1952-ben. Nyékládházán járt általános iskolába, aztán Miskolc következett. Négyen vannak testvérek, két lány és két fiú.

Ily módon, ha orvosdinasztia létrehozásán gondolkodik, akkor a gyerekei közül kell valakinek az orvosi hivatást választani. Ez a döntés egyelőre még messze van, hiszen a kisfiú tizenegy, a kislány pedig mindössze nyolcesztendős. Szerencsére a felesége nem orvos, mert akkor nagyon nehéz, sőt lehetetlen lenne a gyerekek nevelésére annyi időt fordítani, amennyi feltétlenül szükséges. Éneket tanít a nyíregyházi Vécsey Károly Általános Iskolában. A választás nem volt tudatos, de nagy szerencse, hogy így történt.

Az egyetem elvégzése után a miskolci megyei kórház urológiai osztályára került, főképpen azért, mert annak volt a legjobb híre. Jó színvonalú szakmai közösségbe került, sokat tanult. Már Miskolcon hallott dr. Mohácsi László jó híréről, ezért, amikor alkalom kínálkozott, eljött Szabolcs-Szatmár megyébe. Először a kisvárdai kórház baleseti sebészeti osztályán töltötte sebészi gyakorlatát, majd 1978-ban bekerült a Jósa András kórházba. Azóta itt dolgozik.

Az urológiai osztályon nagyon sok korszerű eszközökkel kezelt daganatos beteg fordult meg az esztendők során. A velük való foglalkozás, a műtétek tapasztalatai szinte szükségszerűen vetették fel, hogy ezeket elemezni, összegezni kellene. Ezért is jelentkezett 1986-ban aspirantúrára. Sikeres felvételi vizsgát tett, így három év állt rendelkezésére a disszertáció elkészítéséhez. Ebben a munkában főképpen a húgyhólyagrákkal foglalkozott. A disszertáció voltaképpen annak a műtéti gyakorlatnak az elméleti igazolása is volt, amelyet itt, ezen az osztályon folytattak, s amely jórészt eltért attól, amelyet Nyugat-Európa több országában követtek. Ennek a műtéti módszernek az a lényege, hogy a húgyhólyagból a visszamaradó szövetekből vesznek mintát. Ezeket elemezve kiderülhet, hogy nem maradt-e a hólyagban daganatos szövet.

Az osztályon szerzett tapasztalatok összegzése megjelent Angliában is, ennek az lett a következménye, hogy egy pályázat segítségével Kolozsy Zoltán kikerülhetett Clevelandbe is. Amellett, hogy alkalma volt tanulmányozni a legkorszerűbb műtéti eszközöket, azt is tapasztalhatta, hogy az amerikai képzési rendszer rendkívül könyörtelen, de világos, áttekinthető, az erővonalak tiszták, muszáj a legjobbnak lenni. De hiányzik az orvostársadalomból a feudalisztikus hierarchia, a poroszos rendszer, ami a magyar egészségügyet jellemzi. A szakma legfontosabb jellemzője, hogy demokratikus. Nincs főorvosi rendszer, az orvosok felelnek a munkájukért.

Magyarországon senki sincs rákényszerítve arra, hogy a szakmában előrehaladjon, az egyén elhivatottságán múlik, hogy lépést tart-e a szakma fejlődésével. Mindennek a hierarchikus rend az oka. Az igazi orvos mindig arra törekszik, hogy a lehető legjobban végezze a munkáját. Ennek a szándéknak nemigen kedvez a jelenlegi magyarországi helyzet, mert kevés a pénz műszerekre, s az egészségügyi ellátás is állandóan pénzhiánnyal küszködik, amit súlyosbít a merev, fejlődésképtelen struktúra. Pénz nélkül pedig hiábavaló ábránd a betegellátás színvonalának a javítása.

Amikor arról beszélgetünk, milyen ma az orvosok megbecsülése, Kolozsy Zoltán számadatokat sorol. Ezekből kiderül, hogy egyáltalán nincsenek jó helyzetben a mai negyvenesek: túlterheltek, sokat kell vállalniuk azért, hogy a felszínen tudjanak maradni. Nem véletlen, hogy az orvosok átlagéletkora nagyon alacsony. Kolozsy Zoltán mindenesetre  − ha nem is túlságosan optimistán  − bízik a jövőben.

Szabad idején sokat sportol, rendszeresen fut reggelente. Hetente két alkalommal angolórára jár, a maradék időben ügyeletet lát el. Rendszeresen olvassa a legújabb tudományos közleményeket, mert az is lehet, hogy egyszer a kandidátusi cím mellé odakerül a következő fokozat is. De addig még sok beteget kell meggyógyítani…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)