Kisvárda

Az Úr 2000. évében éppen harminchárom éves. Erre mondják, hogy krisztusi korban van. Fazekas Istvánra illik is ez a kifejezés, hiszen költészetét – már gyermekkorától kezdve – az emberi sorsok iránti fogékonyság, a nők tisztelő imádata mellett, elsősorban a mélységes hit jellemzi. Harmadik önálló kötetének megjelenését várja, de tapasztalatai, élményei alapján akár a sokadiknál is tarthatna. Ő azonban „fontolva halad”, szereti megvárni, amíg a gondolatok megérnek, letisztulnak benne. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” – gondolja az ember, amikor kiderül, hogy az ügyvédi hivatást – elsősorban büntető ügyekben –, ugyanúgy száz százalékos intenzitással folytatja, mint szépirodalmi tevékenységét. Igaz, a versírásra alig marad ideje, de bízik benne, eljön az idő, amikor már – biztos egzisztencia birtokában – nem kell minden ügyet elvállalnia, és maga oszthatja be idejét.

Tekintetéből melegség, szavaiból derűs nyugalom sugárzik. Bízik magában, bízik az övéiben. Boldog ember, mert amikor az övéiről szól, akkor nemcsak feleségét, kicsi leányát, nemcsak szüleit, de nagyszüleit, dédszüleit is érti, érzi alatta. Nemcsak génjeiben, de szívében és elméjében is birtokolja, őrzi amit tőlük kapott, az életre szóló tisztességet, jobbító szándékot. Versíró hajlamát is örökölhette, hiszen apai nagyanyja, aki színésznőnek készült, szintén szeretett verselgetni. Annak ellenére, hogy parasztlány maradt, intellektusa, irodalmi műveltsége mély nyomokat hagyott az unokában. Még ennél is többet nyomott a latban a tyukodi nagyapával, Varga Gyulával való bensőséges kapcsolat. Így beszél róla: – Az ő egész élete költői szemléletet tükrözött, annak ellenére, hogy soha nem írt verseket. Ahogyan élt, az volt maga, a költészet. Mindig az igazságot kereste, mindig az elesettekért emelte fel a szavát, akár a tettlegességig is elment ebben a dologban. Nem tűrte a hatalmaskodókat, nem fogadta el a kommunista rendszert, csak megtanult együtt élni vele.

Második kötetében, az 1998-ban megjelent „Este az égen” címűben egy prózával is megemlékezik haláláról: „…Nagyapámat a szatmári földből formálta meg az Isten keménnyé, kitartóvá, és megáldotta olyan erkölcsi szigorúsággal, hogy minden időben kikezdhetetlen legyen. Ha Szatmárra gondolok, először mindig rá gondolok.”

Fazekas Istvánt a szerencse is segítette költővé válásában. Csengerben született, ahol a „tyukodi Nagyapám” közelsége tett rá jótékony hatást. Aztán édesapja Tiszadobon állami gondozott gyerekeket tanított, ott, ahol barátja, Ratkó József is nevelkedett. A Ratkóval szövődött barátság megmaradt akkor is, amikor a Fazekas család Nyírtassra költözött. Gyakori látogatásai során szeretettel, jó tanácsokkal segítette, bátorította az akkor már rendszeresen verset író, még kisiskolás Istvánt.

Kisvárdára, a Bessenyei-gimnáziumba kerülve pedig Bakajsza András tanár úrral hozta össze a jószerencse. – Ahogy belépett az osztályba, ahogy elkezdett magyarázni, rögtön éreztem, hogy itt egy különleges adottságú emberrel van dolgom. Ő volt az az ember, akinek szívesen megmutattam a verseimet – emlékezik az ügyvéd-költő.

A középiskolában már nemcsak verseket, de prózát is írt. Rövidesen megjelenő harmadik kötetében olvashatjuk majd egyebek mellett a középiskolás évek alatt született Gimnáziumi Naplóm (1981-85) gyöngyszemeit is, amiből kitűnik, hogy az író, már kamaszként is azonosult nagyapja politikai nézeteivel: „Ma meghalt Brezsnyev Elvtárs. Hatalmas a pánik. A történelem tanár elvtársnő beszaladt hozzánk az osztályba és azt mondta: – Meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs!… és sírva fakadt. Aztán bejött az osztályfőnökünk, ugyanezt mondta és a szeme könnyes lett. Végül a párttitkár elvtárs viharzott be hozzánk és tagoltan érthetően közölte: – Brezsnyev elvtárs meghalt! Mi lesz most? Egy pillanatra úgy tűnt, itt a világvége.” Egy másik jegyzet: „Ma X egy nagy titokba avatott be. Állítólag tegnap akkora ihlete volt, hogy nem is gondolt a szovjet himnuszra, mégis megírta. Fel is olvasta. Igaz, hogy minden sorát ismertem, mégis borzongással töltött el az egész. Lehet, hogy X nagyobb költő, mint én vagyok?” Egy 1996-ban megjelent antológiában is gimnazistaként írt versét olvashatjuk – Mégis szólni – címmel: „Hol erénnyé lett a bűn, / A tisztesség ott prédikálhat! / Megköveznek, ha ellene szólsz, / S még sírodban is meggyaláznak. / És mégis szólni kell: / Okos szívvel, kemény haraggal, / Ember csak úgy lehet az ember / Gazok között is: Fényes öntudattal.”

Ezzel az alapállással kezdte meg jogi tanulmányait a Miskolci Egyetemen. Ott Serfőző Simon költő-író vette pártfogásba. Az egyetemi évek alatt a Mozgó Világ, a Napjaink, a Holnap folyóiratokban és különböző antológiákban jelentek meg versei – egyre gyakrabban. Kettejük barátsága eredményezte, hogy első két verseskötete is a Felsőmagyarország Kiadó gondozásában látott napvilágot. Költői hitvallásként Illyés Gyulát idézi: „Gondolatoddal tégy túl a lángelmén, az lesz a nagy dolog. /S még nagyobb: Mondd el, az egyszerű nép napi nyelvén!”

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 9. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)