Debrecen

E portré írójaként nem csodálkozom, hogy a fenti meghatározást választotta Csordás Lászlóné. Élete eddigi történetét megismerve ugyan mondhatta volna, hogy emberszerető, vagy azt is, hogy szerető ember. Ő mégis ezt választotta. Vajon miért? Kereskedő édesapa és ruhaipari dolgozó édesanya egyedüli gyermekeként Komádiban töltötte gyermekkorát. Valamit örökölhetett édesapja foglalkozásából, mert a boltban kisszékről már árulta a gyufát.

Az otthoni gyermekévek után a debreceni közgazdasági technikum kereskedelmi tagozatán érettségizett 1966-ban, s aztán egy debreceni antikváriumban vállalt munkát (talán innen a könyvszeretet mindmáig). A helykeresés népművelői, majd könyvelői pályákat is kipróbáltatott vele, de a házasságkötés és a gyerekek (1973-ban László, 1974-ben Tibor) rövid időre csak a családra engedtek időt.

A gyes után a reklám és a propaganda (MÉH Vállalatnál), majd a reklámmenedzseri hivatás (az Interpress Magazin három megyei képviselője volt) kötötte le. Ez utóbbiakat érdekesnek találta, örömét is lelte ezekben a munkákban, de 1986-ban mégis a párja kívánságának engedett, akinek a szakmájához híven egy önálló, családi cukrászda jelentette az igazi megmérettetést. Úgy gondolták, hogy ketten egy emberközeli létesítményt alkotnak és működtetnek majd, ahol az emberek legszebb ünnepeiket ülik meg. Így is lett: az Ember Pál utcai Mandula cukrászda egyre kedveltebb lett.

Azonban ez egy olyan életformát is kívánt, ahol nincs szabadnap, ahol korai lefekvést bizony korai felkelés is követ. László fiuk is itt volt szakmunkástanuló (történetünk hőse is beült mellé az iskolapadba, hogy ő is hivatalos papírt szerezzen már megszerzett jártasságához – ezt később főiskolai pszichológiai és valláspszichológiai tanulmányokkal egészítette ki).

Csordás Lászlóné a diabetikus és diétás sütemények készítésére szakosodott (erről írta szakdolgozatát a Certificates in Manegement Studios oxfordi menedzserképzőn is), mert úgy gondolta, hogy a betegségük miatt különleges helyzetbe kerülteknek is biztosítani kell a sütemények fogyasztásával járó kulináris élményt. Ezért a cukrot gyümölcsökkel, a zsiradékokat olajos magvakkal pótolják. Máig alkalmazzák ezeket a recepteket, amelyeket a régi receptúrák alapján – de a modern technológiákra adaptálva – átírtak. Már több mint másfél évtizede támogat a cukrászda, illetve a család állami gondozott gyerekeket, időseket, sportolókat és másokat. Ezt Csordás Lászlóné örömet okozó társadalmi köteléknek nevezi, s csak azért terelték ezek többségét szabályozott – alapítványi formai – keretek közé, hogy azok hatékonysága megsokszorozódhassék, illetve kiegészülhessenek olyanokkal, mint drogprevenció, fogyatékos gyerekek problémáinak felkarolása és így tovább.

Ma már az Esélyegyenlőség Alapítvány, illetve a Művészkert Alapítvány kuratóriuma elnökeként a saját tevékenység folytatása mellett pályázik a jobb lehetőségek kiaknázása érdekében és ő is pályázatokat ír ki, hogy mások is ezt tehessék. Fényképek, levelek százai, naplók, úton levő vándorkiállítások és kiadványok sokasodnak az eddigi eredmények bizonyítékaként, s csak egy a sorból a legutóbbi, az Átörökítendő kincseim című antológia, amelyet egy országos pályázat nyomán idősek írásaiból töltött meg. Igen sajnálja, hogy a Művészkert Alapítvány kérésére hosszú huzavona után az önkormányzat nem bocsátotta rendelkezésre a színház mögötti parkot, hogy ott párizsi mintára olyan teret alakíthassanak ki, ahol a fiatalok spontán módon kiállhatnak, s előadhatják verseiket, dalaikat, bemutathatják jeleneteiket.

Fantasztikus karitatív és prevenciós munkát végez Csordás Lászlóné: előadásain veszélyeztetett fiatalok, hátrányos helyzetű csoportok tagjai és méltánytalanul háttérbe szorított idős emberek töltik meg a széksorokat, s talán nem is tudják, hogy ez az asszony szinte már a semmiből veszi el az időt, miközben rendszeresen jógázik és személyesen vezeti reggelente a Gyaloglóklub foglalkozásait is. Csordás Lászlónénál – bármilyen pluszfeladatok kötötték is le az idejét – mindig első helyen szerepelt a család: feleségként, anyaként s most már többszörös nagymamaként is szeretetet, törődést és biztatást sugároz, mindenkihez van egy jó szava, egy simogatásra, becézésre is mindig jut idő.

A rohanó világban, a tenni- és intéznivalók rengetegében is megpróbál elsősorban nő maradni, s erre biztatja sorstársait is. Büszke arra, hogy vállalkozásuk valóban családi (velük dolgoznak menyeik is), László fia a Csokonai Színház mellett sikeresen működteti a Kismandula cukrászdát, szemész szakorvos fia is besegít néha a torták kihordásába. Reméli, egyszer befejezi könyvét a nők problémáiról, s bízik abban is, hogy lesz majd valaki, aki folytatja azt, amit a közösség érdekében elkezdett és folytat ma is önzetlenül.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)