Kurucz Albert múzeumépítőről beszél Ujváry Zoltán néprajzprofesszor

 Bihari tanítóból a skanzen főigazgatója

Kurucz Albert.jpg1975 és 1986 között dr. Kurucz Albert volt a Szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatója. A múzeumok között sajátos hely illeti meg a skanzeneket, melyek egy néprajzi terület vagy egy egész ország hagyományos népi építészetét és lakáskultúráját mutatják be. Ezekben a múzeumokban a múlt idők tárgyai, a hagyományos életforma, a gazdálkodás emlékei eredeti, hiteles környezetbe kerülnek, a látogatók számára élővé válnak, s átfogó képet adnak egy-egy terület népi kultúrájáról.

A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum hazánk központi gyűjteménye, ahol a magyar népi építészet és lakáskultúra hagyományos formáit, a XVIII–XIX. századi falusi és mezővárosi anyagi műveltséget mutatják be. Ehhez a néprajztudósok hazánkat tíz tájegységre bontották. Mint ismeretes, a múzeum telepítési tervét 1970-ben hagyták jóvá, 1972-ben kezdődött az építkezés, 1974-től a csodálatos környezetben a skanzen már látogatókat is fogadott.

Kurucz Albert nagy lendülettel fogott neki a tájegységek építésének. 1986-ban az egykori bihari tanító váratlanul kidőlt a sorból, betegsége miatt meg kellett váljon munkájától. Alakját, tevékenységét, emberségét fiatalkori barátja, Ujváry Zoltán professzor, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének nyugalmazott tanára idézi fel.

– Mikor ismerte meg Kurucz Albertet? Tudomásom szerint ő tanító, ön pedig fiatal kutató volt a debreceni Néprajzi Intézetben.

– Berci 1946-tól Konyáron és Mikepércsen volt kántortanító, majd beiratkozott a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, s 1954-ben szerzett diplomát. De egyetemista korában felvett néprajzi kollégiumokat is. Az ismeretségünk úgy kezdődött, hogy mint fiatal néprajzos elmentem Konyárra, kutatóútra. Az természetes, hogyha az ember elmegy egy faluba néprajzi gyűjtőútra, először vagy a lelkészhez kopogtat be, vagy a tanítóhoz, tehát egy értelmiségi emberhez. Konyáron hozzá irányítottak, mert tudták róla, hogy őt érdeklik a népszokások, a népdalok, annál inkább, mert mint később kiderült, Berci kórusvezető volt. S rögtön az első pillanatban baráti kapcsolat alakult ki köztünk, ami az ő haláláig tartott. Meghívott a lakásába, megismertetett a szüleivel.

– Milyen családból származott ő? A szülei parasztok voltak?

– Elég szegény, sőt mondhatnám, kifejezetten szegényparaszti családból származott. Gyermek- és ifjúkorában nyilván megismerkedett a mezei munka nehézségeivel. Az egyik nekrológban írta valaki, hogy egyszer kaszások érkeztek a szabadtéri múzeumba, s Berci beállt segíteni nekik. Egyikük megjegyezte, hogy főigazgató kezébe nem illik a kasza, mire Berci az egész csapatot lekörözte. Hárman voltak testvérek. Az egyik testvér szintén tanító volt, a másik megmaradt a kis gazdaságukban, de már egyikük sem él. Tehát így ismerkedtem meg vele s rajta keresztül Konyárral. Több cikket írtam Konyár néprajzáról, ő mindig segített, támogatott az anyaggyűjtésben. A barátságunk mind inkább elmélyült, olyannyira, hogy amikor megszületett a kislánya, akkor a feleségemet és engem kért fel keresztszülőknek. Tehát ilyen szoros, mondhatni családi kapcsolat jött létre közöttünk.

– Ezek szerint ő erősen érdeklődött a népművészet, a folklór iránt, mint a legtöbb néptanító. A régi tanítóképzőkben kiváló oktatás folyt. Vagy ön keltette fel benne az érdeklődést?

– Nem, amikor megismertem, ő már gyűjtötte a helyi népdalokat, le is kottázta őket, mert kitűnő zenei hallása volt. Szépen énekelt, harmóniumon, orgonán is játszott. Hallottam, hogy néha múzeumi kirándulásokon, hivatalos utakon falusi műemlék templomokban járva leült a harmóniumhoz, és játszott. A többiek körülállták, és együtt énekeltek. Ezek templomi énekek lehettek. Ne feledjük, ő 1986-ban beteg lett, mindez tehát előtte történt. De a tudatos néprajzi tevékenységet az én hatásomra, pontosabban biztatásomra kezdte el. Ő ugyanis közben levelezőúton elvégezte az egyetemet, s nálunk, a néprajzi tanszéken is felvett néhány speciálkollégiumot. Ajánlottam neki, hogy doktoráljon le. Ő ezt a tanácsot örömmel fogadta, azonnal belátta, hogy a doktori cím majd előrehaladásának előnyére válik. Részben Gunda Béla professzor, részben az én tanácsomra a konyári szőlőművelés néprajzának feldolgozását választotta disszertációja tárgyául. A disszertáció elkészült, s meg is jelent önálló kiadványként, s ezzel megszerezte a doktori címet is. Ez valóban segítséget jelentett neki abban, hogy feljebb lépjen. Konyárról be is került Debrecenbe, a városi tanácshoz, majd rövidesen a megyei tanácshoz, mindkét helyen helyettes vezetője volt a művelődési osztálynak, aztán 1963-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskola főigazgató-helyettese lett. Ez akkor új intézménytípusnak számított, mert a felsőfokú tanítóképzés mellett népművelőket és könyvtárosokat is képeztek. Berci ez utóbbiért volt felelős, ami azzal járt, hogy részt vett az országos program, illetve tanterv kidolgozásában. De 1975-ben onnan is továbblépett, s a Szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatójaként fejezte be pályafutását. Sokat beszélgettünk szakmai kérdésekről, néprajzi témákról, s ez is inspirálta őt arra, hogy egyiket-másikat megírja. Rendszeresen dolgozott a Dankó Imre szerkesztette Múzeumi Kurír c. szaklapba, olykor más folyóiratokba is. Életművének még nem készült el a bibliográfiája, jó lenne, ha valaki hozzákezdene, és összegyűjtené szétszórtan megjelent írásait.

– Már Konyáron kitűnő pedagógus és népművelő lehetett, másrészt egy kicsit a mozgalomban is forgolódhatott, ha már 1950-ben a Debrecen városi, majd a megyei tanácshoz hívták munkatársnak, illetve osztályvezető-helyettesnek.

– Ő nem volt párttag, távol tartotta magát a direkt politizálástól, soha senkinek politikai kérdésekben nem adott utasítást. Olvasom egy róla szólóújságcikkben, hogy főigazgató korában állást adott politikailag problémás fiatalembereknek, s többen az akkori teremőrök és raktárosok közül ma országosan ismert zenészek. A népi mozgalomban mint falusi tanító természetesen részt vett, de az abban az időben kötelező volt. Ő a mozgalomnak a kulturális szférájában tevékenykedett, nyilván eredményesen, ezért esett rá a választás. A megyei pártbizottság oktatási igazgatósága, ahogy akkoriban röviden nevezték, a pártiskola, 1969 decemberében egy tudományos konferenciát rendezett az ideiglenes nemzetgyűlés és kormány megalakulásának huszonötödik évfordulója alkalmából. A tanácskozás anyagát kiadták két kötetben. Több egyetemi, főiskolai tanár és közéleti ember mellett Bercit is felkérték előadónak. Ő a művelődéspolitika kialakulásának, fejlődésének néhány kérdését vette górcső alá. Jellemző megállapítása: „már 1947-ben ma is elfogadható módon megfogalmazódott a művelődéspolitika egyik-másik részterületére vonatkozó program, javaslat.” A dolgozat persze nem mentes az akkori politikai közbeszéd bizonyos fordulataitól, de ahogy a kisgazdapárt 1945-ös oktatási programját méltatta, vagy ahogy minden demokratikus párt iskolakoncepcióját haladónak minősítette, ahhoz tárgyilagos látásmód és bátorság kellett. De úgy vélte, a tudománypolitikai fejlődésének is „az irányító pártok”és nem „a párt!” felismerése volt a záloga. Ugyanebben a tanulmányban a művészetpolitikáról szólva kárhoztatta a sematizmust, amely nemcsak leegyszerűsítette, de meg is hamisította a társadalmi valóságot, elsősorban a paraszti életet. Ezt csak az tudja értékelni, aki akkoriban maga is közszereplő volt. Említettem, amint lehetett, továbbállt a tanácstól, s a felsőoktatásban, illetve a muzeológiában találta meg élethivatását. A tanácsnál is mindent elkövetett, hogy valódi értékeket hozzon létre. Indított például egy folyóiratot Élet és Művelődés címen. Noha a neve nem szerepel sem kiadóként, sem szerkesztőként, mindenki tudta, hogy ez az ő alkotása. Ez abban az időben nagy bravúr volt, mert az ilyesmitől idegenkedett az akkori kultúrpolitika. Sajnos, csak egy pár szám jelent meg belőle, de legalább valami elindult. A kérészéletű folyóiratban sok értékes cikk napvilágot látott. Kiadott egy kötetet a debreceni képzőművészeti életről is. Tervezte, hogy az általa Konyáron összegyűjtött népdalokat kottával együtt megjelenteti, de amikor Szentendrére került, az ottani munka elsodorta ettől a tervétől, később pedig betegsége miatt már nem volt rá ereje. Tehát elmondhatjuk, hogy rövid, néhány éves tanácsi tevékenysége során nyomokat hagyott a megye, s elsősorban Debrecen kulturális életében. Az egészséges tudományos vérkeringés szempontjából nagyon fontosnak tartotta a folyóiratformát, hiszen Szentendrén előbb a Téka, egy évvel később, 1980-ban megjelentette az intézet tudományos periodikáját Ház és Ember címen.

– Jellemző rá, hogy 1953-ban legfontosabb feladatának a Csokonai-évforduló megünneplését tartotta. Az előzetes újságcikket is ő írta, méghozzá lírai tónusban.

– Hadd idézzek belőle:„Emlékezzünk Csokonai Vitéz Mihályra! Babonás, bolond világban, szeretve és kitaszítva, csillogó és elboruló szemmel, könyörögve és ostorozva, de mindig a jövőbe vetett hittel zengett a szava. (…) Álmodott-e vagy a jövőbe látott? Mindegy. A késő század, a boldog kor, amelyet siettetett, kezd megvalósulni. S e kor emberei felelettel tartoznak Csokonai Vitéz Mihálynak… (…) Debrecen dolgozói! November 17-én Csokonai Vitéz Mihály születésének 180. évfordulóját készülünk megünnepelni. A mi városunk szülötte, s a mi városunk száműzöttje volt. Ha nem értették meg a sötétség képviselői, akik ellen harcolt, azt nekünk annál inkább meg kell értenünk. Jóvá kell tenni és jóvá is tesszük azt a sok igazságtalanságot, ami őt érte (…)”.

– Milyen ember volt ő az ön emlékezete szerint?

– Rendkívül szerény. Ezzel lehet őt tömören jellemezni. Soha nem törekedett arra, hogy előtérbe kerüljön. Amit a pályáján elért, azt a szorgalmának, tudásának köszönhette. Igen erős akaratú, következetes személyiség volt azonban, akinek lételeme a munka. Nem járt mulatni, piknikezni, enni-inni, pedig beosztásánál fogva alkalma lett volna rá. Nem is emlékszem arra, hogy valaha is társaságban ivott volna. Teljes életét a családjának és a szakmájának szentelte. Annál inkább, mert RH negatív-pozitív problémák miatt úgy volt, hogy nem lehet gyermekük, de később megszületett a lánya, aki szintén néprajzos lett. Másrészt pozícióit meg kellett becsülnie, tekintettel arra, hogy alulról küzdötte fel magát, s végül nem megvetendő szakmai csúcsra érkezett.

– S milyen vezető volt?

– Erről természetesen csak közvetett értesüléseim vannak, de azok megbízhatóak. Célja az volt, hogy a szabadtéri múzeumok legteljesebbjét építse fel, amely nem csak az egyes tájegységek jellegzetes építészetét, az épületek berendezését, hanem az egykori lakók életformáját is reprezentálja, tehát a szociológiai rétegződést is. Jól tudta, hogy mi magyarok elkésve kezdtünk hozzá a szabadtéri múzeum létesítéséhez, de ennek a kárnak is megvolt a haszna: figyelembe lehetett venni a nemzetközi tapasztalatokat. Kurucz Albert a Dániában épült Lingby Múzeumot tekintette követendő modellnek. 1986-ban elkészült a Felső-Tiszavidék tájegység harminckét építménye 2500 műtárggyal berendezve, befejezés előtt állt a Kisalföld tájegység és elkezdődött a Nyugat-Dunántúl építése. Igazgatása alatt a szabadtéri múzeum hihetetlenül nagyot fejlődött. Irányítása alatt folyamatosan nőtt az intézmény híre itthon és Európában, amit jól dokumentál, hogy a skanzen 1978-ban megkapta a Schumacher-díj aranyérmét, 1982-ben pedig otthont adott az Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége konferenciájának. Ez hatalmas megtiszteltetésnek számított, a szakmai koncepció és az ott folyó gyakorlati munka teljes elismerésének. A munkatársai, beosztottjai nagyon szerették. Jellemes, egyenes embernek tartották, kellemes főnöknek, aki hagyta az embereket dolgozni, megbízott bennük. Aki bizonyított, annak a közvetlen munkájába nem szólt bele, sőt támogatta. Jellemző erre a ragaszkodásra, hogy munkatársai 2002. március 8-án, nem sokkal halála után a Szabadtéri Néprajzi Múzeum mándi református templomában istentiszteletet tartottak emlékére. Nagyon megtisztelőnek tartom, hogy Cseri Miklós, a jelenlegi főigazgató úgy fogalmazott, hogy Kurucz Albert nyomán halad, mert ő évtizedekre kijelölte a múzeum útját.

– Ezek szerint a szakma befogadta? A kérdést éppen „szabálytalan” életútja miatt teszem fel. Tudniillik nem rendelkezett kutatói múlttal, magas tudományos fokozattal, csak gyakorlati ismeretekkel.

– Soha nem tapasztaltam jelét annak, hogy a szakma bizalmatlanul fogadta volna, ellenségesen viselkedett volna vele szemben, noha tény, hogy a néprajztudománynak nem volt kiemelkedő képviselője. Tudományos munkásságot nem végezhetett olyan mértékben, mint aki a szakmán belül nevelkedett, de mivel kitűnő szervező volt, a szentendrei skanzent európai hírűvé emelte. Az ő idejében a skanzen becses nemzetközi díjat is kapott. Kiváló nemzetközi kapcsolatokat hozott létre, ami abban az időben nem is volt olyan magától értetődő. Őt tehát a szakma nem mint tudományos tekintélyt, elméleti szakembert becsülte, hanem mint kiváló szervezőt, kapcsolatteremtőt értékelte. Ennek révén ő köztiszteletben álló embere volt a néprajznak. Cseri Miklós és T. Bereczki Ibolya idézi fel Berci szavait. 1988-ban, az első kapavágás huszadik évfordulóján így emlékezett vissza a múzeumban töltött éveire: „Eredeti világomat találtam meg a munkámban. Azt, amit egész életemben éltem. Ezen kívül az egész országot megismertem. A legnagyobb élmény számomra újra látni az áttelepített épületeket, és részt venni ebben a munkában, amíg egy-egy objektum megszületik. A legnagyobb gondom mindig a versenyfutás volt az idővel, pusztulással. Még ott is, ahol a helyiek gondosan védték az épületeket. Egyre sürgetőbb feladattá vált a gyors munka, amihez nem voltak meg a feltételek. Mikor végre ez is kialakult, az anyagi lehetőségek csappantak meg. A legnagyobb öröm számomra, ha minden feltételt együtt látok. Remélem, ez is eljön belátható időn belül.” Kósa László, a magyar Néprajzi Társaság elnöke a temetésére küldött levelében múzeumépítő igazgatónak nevezte. Emlékeztetett rá, hogy abban az időben lett a szentendrei skanzen első számú vezetője, amikor a múzeum saját lábára állt, vagyis végleg elszakadt a Néprajzi Múzeumtól. Ez kétségtelenül nehéz időszak volt mind a múzeum, mind a vezető és munkatársai részére. Mégis felfelé ívelő szakasz vette kezdetét a múzeum életében, ami kimagasló eredményekhez vezetett. A szakma mélyen sajnálta, hogy egészségügyi okokból 1986-ban váratlanul kiesett a munkából, előbb-utóbb új igazgatók álltak a helyébe, akik bevallottan abban a szellemben vezették tovább az intézményt, amelyet Kurucz Albert meghonosított.

– Mit lehet tudni a betegségéről?

– Agyvérzést kapott, talán hatvanéves lehetett. Sajnos, nem tudott belőle felépülni, egészen haláláig ágyhoz, illetőleg mankóhoz, szobához, később tolókocsihoz volt kötve. Betegsége alatt írogatott, emlékeit rendezgette, de nagyobb feladatra nem vállalkozhatott.

– Igen, nekem is írt, mint a Napló főszerkesztőjének, hiszen jól ismertük egymást, hogy néznénk utána egykori cikkeinek, de nem tudott pontos adatokat megjelölni. Ilyen feladatot senkinek nem adhattam ki, ezért magam láttam neki a keresésnek, de nem találtam meg a kért cikkeket.

– Tőlem is, másoktól is kérte ezt a segítséget, de ez nagyon időigényes munka, nem tudom, kinek mit sikerült megtalálnia. Mindig Konyárra vágyott vissza, egykori falusi emlékeit idézgette. De azt kell mondanom, hogy nagy szeretettel vették körül őt nemcsak családtagjai, hanem volt munkatársai is.

– Úgy tudom, a felesége ápolta, mégis ő halt meg előbb?

– Igen, sajnos így történt. A felesége valamilyen nem halálos természetű betegséggel kórházba került, s betegtársai mondták el, hogy a fekhely szélén ülve beszélgetett, amikor hirtelen ráborult az ágyra, s meghalt. Nagy valószínűséggel infarktusban. Ez borzasztó nagy veszteség volt Berci számára, mert innentől kezdve magára maradt, illetve a leányfalui református szeretetotthonba került. Lánya ugyanis a gyerekek és a munka mellett nem vállalhatta a gondozását. Tudjuk azonban, hogy az otthonban jól érezte magát.

– Konyáron temették el, kívánsága szerint. Te mondtad a búcsúbeszédet. Mit tapasztaltál, számon tartják-e Bercit szülőfalujában, ápolják-e az emlékét?

– Már csak az idősebb generáció. Ez érthető, hiszen legalább 50 éve odahagyta Konyárt, a fiatalabbak nem ismerték. Azt mindenki tudja, hogy ki volt Kurucz Albert, de személyes emlékek nincsenek róla. A család is kihalt. A temetésen óriási tömeg volt, ami azt mutatta, hogy sokan tisztelték, becsülték. Ez kiderült a lelkész prédikációjából és mások emlékezetéből is. Konyár monográfiáját én szerkesztettem, ennél fogva többször megfordultam a faluban, s mondhatom, hogy sokan szeretettel emlegették.

– A monográfiában megemlékeztetek róla?

– Nem, hiszen amikor hozzákezdtünk a munkához, Berci még élt. Az utolsó pillanatban meg már nem lehetett mit tenni, mert akkor át kellett volna alakítani a kötet szerkezetét, például meg kellett volna emlékezni más, Konyárról elszármazott híres emberről is. Én azt ajánlottam a polgármesternek, hogy adjon ki a község egy kis füzetet Konyár nagyjai vagy jeles személyiségei, vagy valami ilyen címen. Természetesen többen hivatkoznak rá a kötetben, aki a szőlőművelésről írta dolgozatát, lényegében az ő munkájára támaszkodott. Arról tudunk, hogy Kurucz Albert mindig is hangoztatta, Konyár megérdemelne egy falumonográfiát.

 Bakó Endre

***

KURUCZ ALBERT (született 1925. január 16-án Konyáron, elhunyt 2002. február 20-án Leányfalun) a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója. Szegényparaszti családban született, elemi iskoláit Konyáron végezte, tanítói oklevelet szerzett Debrecenben, a Református Tanítóképző Intézetben, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen diplomázott. 1946–1950 között Konyáron és Mikepércsen tanító. 1950-től 1963-ig művelődési osztályvezető-helyettes a debreceni, majd a Hajdú-Bihar megyei tanácsnál, 1963–1975 között a Debreceni Felsőfokú Tanítóképző igazgatóhelyettese. 1963-ban doktorált néprajzból. 1975–1986 között a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója. Tanulmányai szakfolyóiratokban és évkönyvekben jelentek meg. Fő művei: Az Észak-Bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (1964), Művelődéspolitika, helytörténet és kulturális munka tervezése (1967). 

UJVÁRY ZOLTÁN (született 1932. január 25-én Hétben) néprajzprofesszor. Egyetemi tanulmányait 1951–1955 között végezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1955 óta az egyetem néprajzi intézetének különböző fokozatú munkatársa, 1979-től professzora, a Néprajzi Tanszék vezetője, az MTA-KLTE Néprajzi Tanszéki Kutatócsoport vezetője. A Műveltség és Hagyomány, a Folklór és Etnográfia, a Studia Etnográfia szerkesztője, szerkesztőbizottsági tagja. Kutatási területe: népdalok, népballadák, népi színjátékok, maszkok, agrárrítusok, mitológia. A néprajztudomány akadémiai doktora. Az Ungvári Állami Egyetem díszdoktora. A Pitré-díj, a Győrffy István-emlékérem, a Móra Ferenc-emlékérem, az Ortutay Gyula-emlékérem és a Kölcsey-díj tulajdonosa. Az MTA Néprajzi Bizottságának tagja. Főbb művei: Az agrárkultusz kutatása a magyar és európai folklórban (1969), Varia folkloristica (1975), Gömöri népdalok és népballadák, Játék és maszk I–IV. kötet (1983, 1988).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése