Győrtelek

Bétéri György Győrteleken született 1940. április 8-án cseléd- és napszámos sorsot megélt szülők gyermekeként. Apjának előbb a halálhíre jött meg az orosz fogságból, aztán ezerkilencszáznegyvennyolcban hál’ istennek ő maga is. György testvéreivel együtt részt vett a gazdálkodás családi munkamegosztásában gyerekként is, de már elemi iskolás korában egy másfajta vonzalom kerítette hatalmába: a gépek csodálata, a vágy, hogy megérthesse működésüket. Két Fordson traktor, hozzá cséplőgép volt a faluban, s amikor azok feldübörögtek, bármilyen messziről is ott termett, segített, ha tudott, javításukban.

Így természetes volt, hogy gépésztechnikusnak tanult Nyíregyházán. Tanárai közül Sasvári Gyulára emlékszik vissza a legmelengetőbb érzésekkel: mint mondja, nemcsak a gépek csínját-bínját tanulta meg tőle, hanem apja helyett apja is volt a nagyváros soha meg nem szokható forgatagában.

Első munkahelye a nagyecsedi gépállomás volt ezerkilencszázötvenkilencben, de ez hamarosan megszűnt. Ne feledjük, ezek az évek a mezőgazdaság átszervezésének időszakára estek, s ennek a folyamatnak Bétéri György is szenvedő alanya, illetve megvalósítója lesz még akkor is, ha főként tanult és szeretett szakterületén fejti ki a tevékenységét. Gépállomások felszámolását, javítóbázisok létrehozását, illetve a gépparkok tsz-eknek történő átadását szervezi előbb a csengeri, majd a mátészalkai járási tanácsoknál, ahol egyúttal a munkavédelmi felügyeletet is ellátja. Útja innen ezerkilencszáznyolcvankettőben a Kraszna menti tsz-hez vezet, ahol gépesítési és beruházási ágazatvezető és munkavédelmi felelős ezerkilencszáznyolcvankilencig. Ekkor szerzi meg műszaki és munkavédelmi szaktechnikusi végzettségét a gödöllői egyetemen.

Bétéri György úgy értékeli, hogy felesleges volt a gépállomások megszüntetése, csakúgy mint a tsz-világ szétzilálása.

– Másképp kellett volna hasznosítani azt, amit a rendszer és a nép addig gyarapított – mondja. – A rengeteg energia, az izzadság egy szempillantás alatt vált semmivé. Milyen technika volt itt, például csak ebben a kis faluban is, a szükséges szakemberekkel együtt! Akik pedig kivették a földet, se technikájuk, se szakértelmük, és most már pénzük sincs hozzá. Nem csoda, hogy egyre nehezebb a megélhetés a faluban, s mivel a fiatalok sem itt látják a jövőt, az elöregedés réme fenyeget.

Mindezeket is megfontolta Bétéri György, amikor a rendszerváltás után megkeresték, hogy fogadja el a polgármesteri jelöltséget az akkor még Ököritófülpöshöz tartozó társközségben. Nehezen mondta ki akkor az igent, de most már úgy érzi, jól döntött. Ezerkilencszázkilencvenben önállóak lettek, az akkori hatmillió forintos önkormányzati vagyon már ötvenmillióra rúg, fokozatosan elérték, hogy ma már nincs a községben földút. A járdák és a vízműhálózat hiányzó részét pótolták, telefon- és gázközműhálózatot építettek, megvalósították a szennyvízprogram első lépcsőjét. Megoldották az idősek napközis rendszerű, illetve otthoni ellátását, a lakosok három háziorvos közül választhatnak. Gyermekvédelmi és védőnői szolgálatot tartanak fenn, fiókpatika áll rendelkezésére a lakosoknak, és mindeközben jutott az oktatás színvonalának emelésére, múltkutatásra, a község jelképeinek elkészítésére.

Maradt még megoldandó feladat erre – az eddigi legnehezebb – ciklusra, illetve a jövőre is: tovább kell építeni a szennyvízberuházást, a teherforgalmi határnyitás miatt sürgetővé válik a kerékpárút létrehozása, a csapadékvíz-elvezetés korszerűsítése, a volt Csizmadia-kastély rekonstrukciója, hogy csak a nagyját említsük, de rendőrőrs létrehozása s talán egy nagyobb polgármesteri hivatal kialakítása is szerepel a tervekben. Csak hát ez mind pénz és pénz! A források meg szűkösek.

Bétéri György sokat köszönhet munkatársainak és a mindenkori képviselő-testület elkötelezettségének is. Hiányolja ugyanakkor, hogy a közigazgatás ezen szintjén nem szerezhet gyakorlatot a rutinnal rendelkező mellett a jövő nemzedéke. Elismeréssel említi a polgármesteri hivatal és a gondnokság, és egyáltalán valamennyi önkormányzati intézményben dolgozó kollégája erőfeszítését, törekvését a lelkiismeretes munkára. Ugyanilyen szeretettel beszél eddigi munkahelyeiről, volt főnökeiről is:

– Emberségesen bántak velem mindig, s úgy érzem, nekem is ezt kell most visszaadnom a munkakapcsolatokban.

Sajnálja, hogy a szekértáborokhoz tartozás megingatja a támogatásokhoz jutás egyenlő esélyeit. Úgy gondolta, hogy a protekcionizmus a szocializmus sajátja volt, most belátja, tévedett.

Felesége, Móricz Olga, mindenkor biztos támasza volt munkájának. Büszke gyerekeire: Gyula vasútgépészmérnök, Csaba esztergályos-marós, vegyésztechnikus lánya, Anita, most főiskolán gyarapítja ismereteit. Négy unokája már a jövőt jelenti.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 11. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)