Győrtelek

Antal Klára néven, 1948. október 21-én anyakönyvezték őt, az önzetlen emberi gondoskodás és a féltő anyáskodás szobrához nyugodtan modellnek állítható asszonyt, akit ma, mint Bíró Istvánnét, főnővérként ismernek a győrteleki ápoló-gondozó otthon dolgozói és lakói. Édesanyja, néhai Kiss Etelka, nyugdíjas, a szociális otthon dolgozója volt. Édesapja szintén elhalálozott. Korábban évtizedeken át ő is az otthonban tette becsülettel a dolgát.

Férje, Bíró István, a hodászi Viktória Ápoló-gondozóotthon méltán elismert vezetője. Gyermekeik, Éva a szociális terülten boldogul és fut be sikeres életpályát. Tamás az informatikának hódol.

Antal Klára a Mátészalkán tett érettségi vizsgák után a kétéves ápolónőképzőben folytatta a tanulást. Ezt követően a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola padjai között találjuk. Itt készül fel élethivatására, arra, amit immár 36 éve folyamatosan végez, nap nap után. A három éven át három műszakban végzett ápolónői munka során egyre jobban érzi, hogy sokan vannak azok, akiknek szükségük van rá. S ő ezzel a bizalommal soha nem él vissza. Jelenlegi munkahelyén több mint harminc éve dolgozik lankadatlan szorgalommal.

A győrteleki ápoló-gondozó otthon korábbi főnővére, néhai Fábián Ferencné, a saját gyereknek kijáró féltéssel és gondoskodással tanítja be Antal Klárát leendő munkakörébe. Minden bizonnyal nyugodtan nézi kinevelt utódja példamutató gondoskodását, azt, amit minden hozzáforduló munkatárs és ápolt egyenlően megkap.

A már húsz éve főnővérként dolgozó Bíró Istvánné nevét mindenki, aki valamikor is kapcsolatban állt vele, csak hálával tudja említeni. Ahogy ő mondja magáról, nem tud és nem is tudott soha senkire neheztelni, vagy netán haraggal gondolni.

Munkaköre és feladatai igen széleskörűek, hisz nemcsak az otthonban lakó 214 ember gondjait, hanem a négy ápolási-gondozási osztály szakmai irányítását is el kell végeznie. Ezek mellett a napi munka beindítása, a gyógyszerellátás, a gyógyászati segédeszközök biztosítása is reá hárul. A dolgozók szabadságának megnyugtató szervezése és a takarítónők munkájának a felügyelete is igénybe veszi az idejét.

A kötelező feladatok ellátása utáni időben szinte álIandóan az otthon lakóival foglalkozik. Saját bevallása szerint ez az, amit igazából mindig is tenni szeretett. Helyettesével, Antal Lászlónéval, aki csupán csak névrokona, közel harminc éve dolgoznak együtt gondtalan munkakapcsolatban. A minőségbiztosítási rendszer karbantartása, a gondozási tervek és ezek dokumentációjának elkészítése, azok ellenőrzése csak tovább növeli felelősségét. Átlagon felüli munkabírása és empátiás képessége eredményeként a fentebb felsorolt feladatok színvonalas ellátása nem okoz gondot a számára.

Arra kérdésünkre, hogy szerinte mi a szép abban, amit évtizedek óta csinál, a maga csöndes, megértő mosollyal kísért válaszában azt mondja: a fogyatékos, a sérült emberek sokkal, de sokkal védtelenebbek szerencsésebb embertársaiknál. Hiányosságaik folytán nem képesek magukat sem kellően ellátni, sem megvédeni. S ezeken az embereken valakiknek, akár hivatalból, akár önzetlen tenni akarásból, segíteni kell.

A főnővér két évtizedes munkájáról vezetője, az intézet igazgatója, Bélteki Irma, is csak az elismerés hangján tudott szólni beszélgetésünk során. Mondanivalójának lényege az volt, hogy egy jó főnővér a vezető jobb keze, élő lelkiismerete, támasza lehet. Bíró Istvánné, született Antal Klára pedig nagyon jó főnővér.

Az otthonban jártunk során személyesen is megtapasztalhattuk azt, ahogyan az ott lakók és a dolgozók, munkatársak említették a Klárika nevét. Őróla szólva a betegek szemében meg-megcsillanó fény mindennél többet árult el arról, mi a véleményük a munkájáról, emberi magatartásáról. Lehet, hogy az ápoltak tudata – a hétköznapi mércével eltér, pontosabban nem éri el a normálisnak mondott átlagot – ennek ellenére a szeretet, a rajongás kimondatlanul is ott van az ő sajátos kommunikációjukban. S vajon ki a boldogabb? Filozófiai vitát lehetne folytatni a témáról, mert a hétköznapi értelemben egészségesnek, ép tudatúnak tartott emberek egy életen keresztül gürcölnek, szenvednek és kergetik a boldogság kék madarát. Akit viszont legfeljebb átlagon felüli ösztönélettel, ám beszűkült tudattal vert meg (netán áldott meg?) a sors, az boldog lehet a nap bármelyik percében. Mert örül a napsütésnek, az arcát cirógató szellőnek, a gondozó törődésének. A boldogsághoz pedig egészen hétköznapi apróságok is elégségesek… Klárika annak örül, hogy vidámságot, derűt varázsolhat azok arcára, akikkel általában a vér szerinti rokonság nem igazán törődik. Meggyőződése, hogy neki ezt a pályát kellett választania. Férjével – mint hűséges társsal és ugyanolyan szakterületen dolgozó munkatárssal – jól megértik egymást. Nem véletlen, hogy a lányukat, aki megérezte a karitatív szolgálat csodáját, szintén rabul ejtette ez a hivatás.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 16. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)